A társadalmi és pszichológiai erkölcsdráma változatai
A társadalmi és pszichológiai erkölcsdráma változatai
A hatvanas évek első felében az egész magyar irodalom a morális kérdések, az erkölcsi problémák megoldásának jegyében alakul. A korszak nagysikerű regényei – Sánta Az ötödik pecsétje, Fekete Gyula: Az orvos halála, Sarkadi: A gyávája, vagy épp a drámairodalomba is átkerült Részeg eső mind az erkölcsi tisztázás jegyében fogantak. Az erkölcsi kérdésfeltevés általánossá válásának egyik oka nyilvánvalóan abban keresendő, hogy az ötvenes években erre egyáltalán nem volt lehetőség; csak az ideológiai-politikai megközelítés volt lehetséges. Ennek fordítottja – tehát az, hogy ideológiai-politikai problémák, jelenségek, események méressenek meg az erkölcs mércéjével – a hatvanas években újnak, szinte merésznek hatott. Az erkölcsdrámák számtalan változata él a hatvanas években: ezek a változatok természetesen nem különíthetők el egymástól élesen, a határt nehéz meghúzni az egyes típusok között.
A történelmi számvetés igénye a hatvanas évektől gyakran fogalmazódik meg morális hangsúllyal – az egyén felelősségét kutatva a közelmúlt véres és tragikus eseményeiben. Tulajdonképpen az agitatív politikai dráma folytatása ez a drámatípus: ezt a szerzők (Dobozy, Mesterházi, Darvas József, Berkesi András) azonossága is jelzi. Rényi Péter a Dráma és erkölcs című tanulmányában összehasonlítja a két drámatípust. "A politikai dráma – állapítja meg –, a nyílt osztálykonfliktusnak megfelelően, arra a kérdésre összpontosítja a fő figyelmet, hogy ki hogyan viszonylik a társadalmi haladás legalapvetőbb kérdéseihez." Az erkölcsdrámában viszont "már nem a szocializmus és a kapitalizmus közötti választás a rendező elv, hanem az, hogy hogyan alkalmazkodik az egyén azokhoz az új viszonyokhoz, amelyeket politikai elhatározásával már vállalt". Mesterházi: Tizenegyedik parancsolat (1960), Berkesi András: A kör bezárul című műve, Darvas 1356József: Részeg esője (1964), Dobozy Imre: Holnap folytatjuk (1962) című darabja ezt a sémát testesítik meg; Mesterházi darabja inkább a magánélet köreiben próbálja megfogalmazni a szocialista erkölcs parancsait – azt a bizonyos tizenegyediket is; Darvas, Dobozy, Berkesi történelmi perspektívába helyezik az egyént; a történelmi cselekvés felelősségét, erkölcsi vetületét világítva meg, a szocializmusnak való elkötelezettség alapállásából.
A pszichologizáló erkölcsdráma kerüli a közvetlen politizálást; a társadalmi környezet csak közvetetten van jelen, s elsősorban az életmód, az életforma, a köz-és magánéleti erkölcs konfliktusait ábrázolja. A szerelem tisztasága, az őszinteség, a kompromisszum nélküliség, a teljes élet utáni vágy fogalmazódik meg ezekben a művekben – akárcsak a korszak prózai termésében. E drámatípus legjobban sikerült darabjai: Szakonyi Károly: Életem, Zsóka és Ördöghegy, Kamondy László: Vád és varázslat; Illés Endre: Rendetlen bűnbánat (1963) és Türelmetlen szeretők című művei. Legtöbbjük a klasszikus háromszögsémára épül fel. A pszichológiai erkölcsdráma hősei vívódó, helyüket kereső figurák; de – ellentétben a válságdrámákkal – múltjukat, szerepüket tisztázni próbálják, s jövőjük sem teljesen reménytelen. A tiszta, megalkuvások nélküli élet utáni vágy fogalmazódik meg ez időben Pályi András: Tigris (1963) című darabjában is, mely érettségi előtt álló fiatalok konfliktusait viszi színpadra.
A polgári drámahagyományokat folytató szerzők is az erkölcsi tisztázás igényével írják új darabjaikat a hatvanas évek elején. Egy sor dráma hasonló dramaturgiai megoldásra épül fel; ezt a megoldást "leleplező" technikának is nevezhetnénk. A drámában ugyanis általában egy hipokrita erkölcsű főhős lepleződik le. Aki a dráma elején feddhetetlennek tűnt, a végére, fokról fokra megmutatja igazi arcát. (Thurzó Gábor: Záróra, 1963; Hátsó ajtó, 1963; Illés Endre: Homokóra, 1962; Szabó Magda: Kígyómarás, Leleplezés, 1963; Kállai István: Kötéltánc, 1963; Dobozy Imre: Holnap folytatjuk, 1962). A politikai kaméleon, aki minden változást fenntartás nélkül kiszolgál, lelkiismeret-furdalás nélkül elárulva mestereit, barátait, családját; a mártír-rokonból gátlástalanul tőkét kovácsoló család; a magát a rendszer áldozatának feltüntető, de alapjában véve tehetségtelen és csak a látszatoknak élő művész – ilyen és ehhez hasonló jellemrajzok, portrék rajzolódnak ki ezekből a drámákból, amelyek a hagyományos, polgári dráma tradícióját viszik tovább. Jellegzetes konfliktusuk a nemzedéki konfliktus: az idősebbeket általában a fiatal nemzedék képviselői leplezik le: vagy a fiúk az apákat (Dobozy: Holnap folytatjuk, Thurzó: Záróra) vagy a fiatal lányok az idős szeretőt, illetve férjet (Illés Endre: Homokóra, Thurzó: Hátsó ajtó) – ez utóbbi esetben nem az erkölcsi fölény, hanem a gátlástalanság győz.
A vígjáték-irodalom meglehetősen szegényes ebben az időszakban. Németh László Utazása (1962) is inkább csak nevében az; szatirikus-gunyoros társadalomrajz, melyben az író – saját élményeitől ihletve – egy vidéki tanár szovjetunióbeli útjának társadalmi és tudatbeli következményeit ábrázolja. Ebben a műben is erős a leleplező tendencia; csak itt nem a főhős lepleződik le, hanem a környezete – a főhős maga a megvilágosodás, a felismerések folyamatán megy keresztül. Az Utazás nagy visszhangot váltott ki, s óriási közönségsiker volt; nem utolsósorban a 1357darab nyíltan politizáló, őszinte hangja miatt. (Hasonlóképpen optimista kicsengésű, bizakodó végkövetkeztetésre jut Németh másik ezidőtájt született társadalmi drámája, a Nagy család (1963), melyben az író társadalmi utópiáinak szocialista változatát alkotta meg.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
