Kovai Lőrinc (1912–1986) (Munkaközösség)
Kovai Lőrinc (1912–1986)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Kovai Lőrinc elismerésre méltó következetességgel járta útját. Már legelső műveiben rátalált a mondandója számára legmegfelelőbb kifejezőeszközökre, és írói eredményeihez később sem lett hűtlen. Mintha tudomást sem akarna venni a műfaj válságát hirdető komor elemzésekről, szinte évente adta ki újabb és újabb, nemritkán az ezer oldalt is meghaladó, terjedelmes regényeit. Számára a nagyepika az önkifejezés természetes műformája. Az emberi lét végső kérdéseiről vallott nézeteit monumentális történelmi látomásokban fogalmazta meg. Egész munkásságára érvényes az, amit Keszi Imre 1948-ban írt le: "A történelem és a földkerekség hosszú szakaszain, széles távlataiban végigszántó regényeiben Kovait alapjában véve az emberi élet ősi szenzációi, a szerelem és halál érdeklik. Ezeknek 554perspektívájából látja az emberiség történelmét, ezeken keresztül látja a forradalmat is."
A történelemben az időtlenül ismétlődő folyamatok, a kibékíthetetlen alapkonfliktusok izgatják; a zsarnokság és a szabadság erőinek emberfeletti méretűvé tágított küzdelme. Történetszemléletét elkötelezett marxista meggyőződése mellett is valamiféle kozmikus pesszimizmus hatja át. A közösség és a boldogságát kereső egyén között áthidalhatatlan a távolság – lázadó, titáni alkatú hősei csak a forradalmak extatikus történelmi pillanataiban tudnak maradéktalanul azonosulni a tömeggel. Történelmi személyiség és társadalom eme kibékíthetetlen ellentmondása szinte minden művében visszatérő motívum.
Első regénye 1943-ban jelent meg (Földönfutók). A világháború embertelensége, a fasizmus elleni tiltakozásnak szánta ezt a művét. Cselekménye valamikor a 16– 17. században játszódik. Egy kicsiny Tisza-menti hajdúközösség vívja kegyetlen élethalálharcát a prédáló török és a német katonaság ellen. A történelmi helyszín csupán ürügy bátor mondanivalójának megfogalmazásához, a korszak eseménytörténetére csak utalásszerűen hivatkozik. Hősei ízig-vérig huszadik századi, öntudatos agrárproletárok. A hajdúk kemény, férfias életét naturalizmusba hajló részletességgel rajzolja meg, szinte tobzódik az önfeláldozó hősiesség, a brutalitás és az erőszak képeiben. Paraszt-forradalmárai hangsúlyozottan ösztönös, természeti lények; Móricz Zsigmond őserőtől duzzadó parasztfiguráira emlékeztetnek.
Következő, kétrészes regényének zömét 1944–1945 telén a Gestapo börtönében vetette papírra. A Föld… Kenyér… Szabadság… 1945-ben, a Fekete vetés pedig 1946-ban látott napvilágot; 1958-ban együtt újra megjelentek Áradat címmel. A mű központi alakjának sorsában a szegényparasztok életét mutatja be a századforduló első, szervezetlen agrármozgalmaitól egészen a földosztásig. Pócsi Jóska megjárja a világháború véres csatatereit, és a fölszabadulás után saját földjén kezdhet új életet hűséges szerelme oldalán.
Igazság (1945) című regénye is az 1930–1940-es években játszódik. Zsilinszki Gergely az illegális kommunista mozgalomig eljutó becsületes magyar értelmiségi fejlődését példázza. Zsilinszki tudatos, aktív hős: "ő küzdeni fog. Küzdeni elszántan Mária boldogságáért, a rongyosokért, az új világért, amelyben nincs rongy, nincs boldogtalanság, nincsenek kis és nagy tábornokok, nincs szolgaság és gumibot-suhogtató erőszak…"
1947-ben Gáspár Gézával a rövid életű Új Gondolat című, szociáldemokrata orientációjú folyóiratot szerkesztette. A lap megszűnése után felhagyott az aktív közéleti szerepléssel, regényeiben a közelmúlt történelme helyett a régi századok eseményeihez fordult. Történelmi regényeinek folyamát a Tűzkehely (1947) nyitotta meg. A regény cselekménye több mint ötven esztendőt fog át: a huszita mozgalom tanainak kialakulását, Husz János életét, a cseh kelyhesek küzdelmeit beszéli el. Nyomon követhetjük a mozgalom szétterjedését a környező vidékekre. Lengyelországba és Erdélybe, ahol Budai Nagy Antal parasztfelkelői fognak fegyvert igazságos ügyükért. A történet Vaskapu (1951) című regényében folytatódik. A mű középpontjában Hunyadi János alakja áll. Személyében igazi 555népi hőst, történelemformáló egyéniséget mutatott be. Az új magyar történelemtudomány legfrissebb eredményeit is sikerrel felhasználó mű Kovai Lőrinc egyik legemlékezetesebb regénye.
A Fáklyatánc (1948) két vaskos kötetében a "népek tavaszának", az 1848–1849-es forradalmak emlékét idézte fel. A számtalan helyszínen játszódó, sok szálon futó cselekményt nem tudják igazán összefűzni az egész Európát végigkóborló internacionalista forradalmár figurák sem. A regény szerkezete széteső, a nagyszabású történelmi tablónak szánt mű inkább csak illusztráció.
Hasonló kudarc volt az Ítélet esztendeje (1956). Nem kisebb feladatra vállalkozott benne, mint hogy feldolgozza a II. világháború történetét. Figyelmét elsősorban az antifasiszta ellenállás híres és névtelen harcosai felé fordítja. Történelmi alakok végtelen sorát vonultatja föl Mussolinitól Malinovszkij marsallig – így aztán a történetnek nincs is igazi főhőse. A történelemkönyvekből, dokumentumokból jól ismert események és a fiktív cselekmény szervetlenül kapcsolódnak. A háború és az ellenállás témaköréhez a hatvanas évek elején is többször visszatért, önéletrajzi elemeket is feldolgozó műveiben (Ködrongyok – regény és elbeszélések, 1961; Varázsfény, 1963).
A szerző szívesen fordult a régmúlt korok homályba vesző legendái felé. Írói célkitűzéseinek jól megfelelő sajátos prózai műfajt kísérletezett ki. "Mit nevezek én meseregénynek? – írta erről a regénytípusról –. Ez az általam előszeretettel művelt forma a népi hősökről szóló szájhagyományozott mondák, legendák továbbfejlesztése a modern regényírás eszközeivel. Két jellegzetes alkotói mozzanatot egyesít magában: ott, ahol ez indokolt, például az események egymásutánjának leírásában, a hiteles tényeket a dialektika törvényszerűségével követi, míg ott, ahol az ábrázolás engedi azt, az írói képzelet szabadon fordul a népi legendák gazdag fantáziavilága felé." Meseregények sorában dolgozta föl a Római Birodalom történetét: Három tribunus (1955), Porta Nomentana (1965), Cézárok kertje (1969), Halhatatlanok hegyén (1975). A műfaj legszélsőségesebb darabja A Nagysámán (1966), melyben Attila-Itil fősámán és a titáni Aetius kozmikus méretű harcát Eiréné-Astaste – az örök női princípium – mágikus hatalma dönti el. A regény indulatoktól feszülő; cselekménye burjánzó, nehezen áttekinthető; emberi konfliktusok helyett titánok és félistenek, megtestesült eszmék öldöklő harcait és őrült orgiáit részletezi áradó bőbeszédűséggel.
A Fergeteg Északon (1971), A végzet tenyerén (1973) és a Morajló messzeség (1973) című regényeiben a 17. század kalandos, végletekben és nagy egyéniségekben bővelkedő időszakát elevenítette meg. A történelmi események csupán hátteret adnak a sokszálú, izgalmas történetekhez. A már megszokott technikával megrajzolt alakjait együtt szerepelteti olyan jól ismert valóságos személyiségekkel, mint XIV. Lajos, Nagy Péter cár vagy Rákóczi Ferenc. Nem törekszik az események mozgatórugóinak mélyebb elemzésére, hitelességre; hősei a természeti folyamatok kérlelhetetlenségével hömpölygő történelem sodrában élik szenvedélyes életüket, a politika és a magánélet szférája szétválaszthatatlanul összefonódik, a csataterek és a hálószobák ütközeteinek leírásai egyforma hangsúlyt kapnak a szövegben.
556Eszmék, népek, férfiak és nők küzdelmeit szenvedélyesen áradó stílussal, szókimondó erotikával ábrázolja Hódítók (1970) és Az oroszlán jegyében (1971) című, Napóleon alakja köré fonódó regényeiben is. Sokoldalúan mutatja be Napóleon ellentmondásos személyiségét, s felvonultatja ellenfeleit: I. Pált, II. Sándort s szinte a kor összes számottevő politikusát. A nagy történelmi regényeiből megismert erények és hiányosságok jellemzik a Táruló égbolt (1975) című kétkötetes regényét is, melyben kiemelkedő reneszánsz uralkodók udvarába kalauzolta el az olvasót.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
