Nagyvárosi mítoszok
707Nagyvárosi mítoszok
Életművének egyik csúcsa, A pálya szélén, 1963-ban látott napvilágot. Kiforrott, minden ízében tökéletesre csiszolt alkotás, mely már az érett prózaíró megvalósult törekvéseiről tanúskodik. Hazai fogadtatása nem tükrözi a mű valódi jelentőségét. (A később világhíressé lett kisregényt – többek közt – olyan írók méltatták elragadtatott hangon, mint Heinrich Böll.) Az akkori irodalmi közvélemény – közönség és kritika egyaránt – az irodalomtól azt várta, hogy minél kendőzetlenebb, őszintébb híradásokat adjon a valóságról, melynek képe sokáig csak a sematizmus lakkborításától fényesen jelenhetett meg. Az akkor sikeres, nagyra értékelt regényeket elsősorban nem esztétikai értékük, művészi megformáltságuk emelte az első vonalba, hanem a korszak közéleti, politikai, morális problémáira való érzékeny reagálás.
A kisregény mindebből semmit sem kínált az olvasónak. Az 1927-ben játszódó mű témája a futball, szereplői kizárólag ezzel foglalkoznak – játékosok, nézők vagy a csapatok körül ügyködnek; személyiségük egyéb mozzanatairól nem esik szó. De igencsak messze járna az igazságtól az, aki "sportregényként" olvasná A pálya szélént, amelyben, akárcsak a Fabulyában, a közvetlenül ábrázolt személyek és cselekvéssorok csak ürügyként, eszközként szolgálnak egy általánosabb érvényű igazság kimondásához. Ennek a kisregénynek ugyanis összefüggő storyja van, mely ok-okozati láncot alkotva, egyenesen vezet a kezdőponttól a végkifejletig. Ezt az előrehaladást ugyan számos kitérő fékezi – tudatosan késleltetve a kibontakozást –, ám ezek a kacskaringók, mozaikszerű betétek is ennek a célszerűségnek vannak alárendelve.
"Valaha neki is lehetett neve." – Ezzel a remek mondattal indítja útnak az író a névtelen, időtlen, kortalan Csempe-Pempét, akinek egyedi személyisége szinte felszívódott az egyetlen célért való szüntelen lelkesültségben, izzásban. Megbízatást kap: meg kell szereznie csapata, a Titánia (az akkori Ferencváros csapata rejlik e név mögött) számára a Hálókocsi fiatal, tehetséges kapusát. Csempe-Pempe kimegy a Dohánygyári Lendület–Hálókocsi mérkőzésre, s ott minden ügyességét latba veti, hogy a fiatal Hübner közelébe férkőzzék. Ám a rivális csapatok játékosrablói, Császár és Tokics is lesben állnak, és inkább egymással szövetkeznek, semhogy átengedjék a zsákmányt Csempe-Pempének. Amikor úgy látják, hogy egyiküknek sem sikerülhet már megkaparintani Hübnert, addig heccelik a brutális szélsőt, míg szétrúgja a kapus fejét. Csempe-Pempe hazafelé menet mégis talál egy tehetséges gyereket a Titániának – a tragédia után elölről kezdődik minden. Ezt az ösztövér mesét több mellékszál, kitérő gazdagítja; a legfontosabb Csempe-Pempe volt feleségének s házasságuknak története; a nők motívuma. Csempe-Pempe kezdetben konszolidált viszonyok között élt, ám felesége elhagyta őt, mert életét kizárólag a futball töltötte be. Az asszony nélkül a futballrajongó teljesen lecsúszott ember lett: egzisztenciáját groteszk, már-már abszurd módon jelzi az a tény, hogy szállásán, egy rossz pincében, ágy helyett szárítókötélre függeszkedve tölti éjszakáit. Felesége még mindig szereti; erre a mérkőzésre is utána 708megy anyósával együtt, ám Csempe-Pempét ismét a meccs érdekli jobban, mint az asszony, és mint a lehetőség régi életének helyreállítására.
A szöveg mennyiségileg nagyobbik része régebbi, múltbeli mérkőzéseket, játékosrablásokat, futball körüli csatározásokat, árulásokat és győzelmeket idéz fel. Önálló világot, mikrokozmoszt teremt ebben a könyvben, melynek középpontja, fókusza a futball. Világa hitelességét így méltatta Rónay György: "Alighanem ismerni kell a futball-világot ahhoz, hogy érezzük a regény "hitelességét". Idézőjelbe tettem a szót: hitelességről kell beszélnünk, de – bármily paradoxul hangzik – valamiféle mítoszi jellegű hitelességről. Mitikusról, szimbolikusról; nem a nyers, közvetlenül tapasztalható valóságról, hanem annak olyan sűrített képéről, amely éppen e sűrítettsége folytán irreálisnak hat."
A történet tehát a közvetlenül ábrázolt cselekménysor szintjén is megállja a helyét; a hitelesség "mitikussága" azonban egy tágabb jelentésszerkezet felé mutat. Ez egy groteszk hősköltemény jellegzetességeit, poétikai ismérveit rajzolja ki (Rónay kifejezésével: a mű "tragico-groteszk"). Tisztán, világosan elkülönülnek itt az alapvető értékminőségek: a Jó és a Rossz, a Tisztaság és a Bűn erői. A fiú, a kapus a tisztaság és ártatlanság jelképe, érte indul harcba a Jó és a Rossz. A történet szerint a Rossz győz a Jó felett, mert míg szövetségeseket, segítőket talál, addig a Jó, amelyet Csempe-Pempe képvisel, egyedül marad. A rossz, a bűn képviselői: Császár és Tokics, semmitől sem riadnak vissza (a megkísértés ősi eszközét, a Nőt is megpróbálják felhasználni, akárcsak a Sátán); Csempe-Pempe viszont becsületesen akar küzdeni. Még így is győzne, ám ellenfelei aljasságával és az erőszakkal szemben tehetetlen. Az eseménysort a fiúért való küzdelem – tehát a Tisztaság megmentéséért, illetve eltiprásáért folyó harc – szervezi. Baljós jelek vetítik előre a tragédiát, s utalnak az elkerülhetetlen Végzet közeledtére.
Csempe-Pempét is, akárcsak egy eposzi hőst, több mozzanat próbálja eltéríteni céljától; nemcsak a nők kísértik meg (elsősorban a felesége), hanem maga Császár is – aki a csapatához való hűtlenségre próbálja rávenni. Csempe-Pempe azonban hajlíthatatlan, s lepereg róla mindennemű csábítás: "Egy csapat van – mormolta Csempe-Pempe eszelős makacssággal. Egyetlenegy csapat van. Fölnézett az égre, mint aki azt várja, hogy ott robog át az az egyetlenegy csapat, amiért az ember drukkol otthon, drukkol a pályán, lemegy minden mérkőzésre…"
S akárcsak az eposzi hősnek, Csempe-Pempének is erkölcsi megigazulás, erkölcsi győzelem az osztályrésze. Az ellenségesnek mutatkozó külvilággal és a könyörtelen végzettel szemben fellobbanó, tehetetlen dühe és kétségbeesése az újrakezdés, a küzdelem vállalásának gesztusában oldódik. Ám az író óvakodik attól, hogy patetikussá váljék: Csempe-Pempét groteszk fényben ábrázolja, mely inkább sajnálatra méltóvá, olykor megmosolyogtatóvá, szánnivalóvá teszi alakját, s nem engedi a pátoszt eluralkodni a Jó és a Rossz küzdelmében.
A futball, a pálya, a küzdelmek, győzelmek és vereségek színhelye, Csempe-Pempe világa a múlt, az elsüllyedt gyerekkor egy darabja; s része a Városnak is, mely az író számára az élet szinte egyetlen elképzelhető színhelye és közege. A nagyváros másik helyszíne, amely már kezdettől foglalkoztatja az írót: a mozi. Itt is, akárcsak a pályán, embertömeg gyűlik össze napról napra, hogy átadja magát egy 709tőle függetlenül létező valóság illúziójának, részt vegyen benne, s ezáltal, ha csak képzeletben is, de túlemelkedjék saját életének szűkre szabott korlátain, lehetőségein. A húszas években még sokkal többet jelentett a film, a mozi, mint napjainkban: nemrég felfedezett, hatalmas szenzáció, technikai csoda, a nagyvilág, távoli, ismeretlen életek üzenete.
A mozi feltűnt már pályakezdő regényeiben is, s A pálya szélénben az egyik jelenet a Bodográf mozi előcsarnokában játszódik. A téma tehát kezdettől fogva érlelődött az íróban, s önálló létet követelt magának. A Régi idők mozija (1967), majd a Zsámboky mozija (1975) ezt a világot alkotja meg, sajátos műfajt is teremtve. Nehéz lenne eldönteni, novellafüzérről vagy laza szerkesztésű kisregényről van-e szó, mely egy ponton a dokumentumirodalommal, a tényirodalommal is kapcsolódik; hiszen a lírai emlékezés, a fantázia és képzelet játékai hiteles filmtörténeti adalékokkal is szolgálnak, tehát informatív értékeket adnak a húszas évek mozijáról és filmterméséről. (Ezt a funkciót támasztják alá a kötet fénykép- és dokumentum-mellékletei is.)
A film mint téma többféle, sokrétű lehetőséget jelentett számára. Az emlékezés, a múltidézés terepét, a gyerekkor egy darabját; mely egyúttal a nagyváros egyik fontos helyszíne, szociológiai gyújtópontja. Másrészt olyan terepet, ahol szabadabban és kötetlenebbül mozoghat, hiszen a film a képzelet, a fantázia és az illúziók birodalma.
A Régi idők mozija novelláiban tehát két életanyag, kétféle minőség jelenik meg: önéletrajzi ihletésű, lírai visszaemlékezés a gyermekévekre, középpontban a Fiúval és az Apával, akik a keserves, gondokkal teli mindennapi létet a mozi álomvilágával teszik elviselhetővé. De nemcsak ők, hiszen kisemberek millióinak mindennapi kábítószere a film. A másik minőség: a sztárok, a mozi világa, mely a korabeli filmeken s a Fiú képzeletvilágában elevenedik meg, olykor szinte összeolvadva a valódi élettel. A "mozivalósághoz" kapcsolódó történetek, elképzelések nemcsak a Fiút, de a filmimádók millióit foglalkoztatják: legenda lesz belőlük, olykor hihető, olykor a fantasztikum felé tolódó történet, mely mint a tündérmese fejezi ki a mesélők, a szerzők vágyait, hit- és képzeletvilágát. Erre a legendaképzési folyamatra utalnak az olyan alcímek, mint "Egy gépész mesélte ezeket a fiúnak, egy öreg gépész a Fővárosi Moziból." A Régi idők mozija "arról szól, milyen volt a régi idők mozija Pesten a Józsefvárosban, a Roxyban és a Fővárosi Moziban. Hogyan nőtt bele egy sajátos népi képzelet- és érzésvilágba. Milyen hajszálcsövesség révén érintkezett a legendás "film városa" a Phőnix közönségével, a Roxy előcsarnokával" – írta Rónay György.
A novellákban a Fiú nézőpontja az uralkodó; az ő – olykor naiv elképzeléseit, fantáziálgatásait közvetíti az elbeszélő. Az ő szemével elevenednek meg a filmstoryk. Az elbeszélő az emlékezés líraiságát igen finom iróniával ellenpontozza; távol attól, hogy nevetségessé tegye akár a filmek ma már mosolyogtató történeteit, akár a naiv gyermeki ábrándokat, akár az öreg mozigépész legendáit. Látásmódja, szemlélete érzelmileg azonosul a Fiúéval. Szemléletét s az egész könyv alaphangulatát a visszaemlékezés határozza meg. A Régi idők mozija: a múlandóság könyve. Nemcsak a gyerekkor, az ifjúkor jelenik meg benne, hanem természetesen a húszas 710évekbeli Pest is, a kis mozik, a Bodográf, a Főnix és a többi, melyekből mára talán egy tégla sem maradt; eltűntek nyomtalanul az ott játszott filmek is, s hol vannak már a régi sztárok? Alig néhányat őrzött meg a celluloidszalag s a nézők emlékezete… A film: talán a leggyorsabban avuló művészet. A hajdani sztárok, világhíres rendezők még életükben "kikoptak" a sikerből, elfeledettekké váltak, s újak, mindig újak léptek a helyükbe. A film világában is a kegyetlenség, a könyörtelenség érvényesül – ez derül ki Mándy írásaiból. Az erősek itt is eltapossák a gyengéket, legyen az akár a legjobb barát (Zoro halála) vagy testvér (Charlie és Syde). Az elbeszélő a Fiún keresztül elsősorban az elfeledettekre, a gyakran méltatlanul elfeledettekre irányítja a fényt, s teljes rokonszenvével a Zorok mellé áll, akiket a szerencsésebb csillagzat alatt született Huruk lelkiismeretfurdalás nélkül löknek félre az útból. A dicsőség, a siker s maga az élet múlandóságával szembe egyetlen dolgot helyezhet az író: magát az írást, mely a megőrzés, megörökítés gesztusát is tartalmazza.
Még egy könyvet szentel a mozinak: a Zsámboky moziját, mely 1975-ben jelent meg, s A családtag alcímet viseli. A Régi idők mozija líraiságával, spontaneitásával szemben itt egy művibb, olykor mesterkéltebb világot teremt. Régi színészfotók ihletése nyomán bontja ki azt a fantáziavilágot, melyben ő is elvegyül, "családtagként", a színészek és színésznők között… A gyermek természetes fantáziálása, a fantáziavilág és a valóság összekeveredése helyett itt egy felnőtt idézi tudatosan a múltat, s tudatossá s hangsúlyossá válik a megőrzés, megörökítés gesztusa is. Az elégtételadás az "elhagyottaknak és szomorútekintetűeknek".
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
