Végh György (1919–1982) (Munkaközösség)
753Végh György (1919–1982)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Végh György az Új hold-nemzedék egyik legeredetibb tehetsége volt. Számos kötete jelent meg a negyvenes években, költői pályája azonban az ígéretes és lendületes fiatalkori indulás után félbemaradt.
Az ötvenes években Végh György is, akár az Újhold-nemzedék számos tagja, az irodalom peremvidékére, perifériájára került, e korszak eredménye az író kitűnő műfordításkötete (Modern Orfeusz, 1960) s a megszámlálhatatlan rádiós átdolgozás, dramatizálás, mely ezekben az években a létfenntartás eszköze volt számára. E két, lényegében másodlagos irodalmi tevékenység mellett újraéledt önéletírói hajlama: 1954 februárjában, tizenkilenc nap alatt megírta a Mostoha éveimet, mely csak 1958-ban fog majd megjelenni. S a hatvanas évek meghozta nyugalom, a "megtalált Sziget" felébreszti a meseírói ihletet is. Nála a meseírás nem tekinthető kiegészítő, alárendelt tevékenységnek: az életmű integráns része, mely önéletrajzi jellegű, valóságközpontú prózájának ellenpontját jelenti az írói oeuvre-ben. Az Eszter zárófejezetében arról ír, hogy az írónak ösztönösen kell megtalálnia a neki legmegfelelőbb műfajt: "Ilyen öntudatlanul bukkantam rá húszéves koromban a versre, huszonkét éves koromban a mesére, és így találtam meg szintén huszonkét éves koromban az esszészerű regényt és az önéletrajzot, az önelemzést, a naplót egyetlen csapással az Auguste Corbeille-ben." Végh mesealakjai – így Pacsaji, akit az író a "kissé rejtélyes körülmények között eltűnt" Auguste Corbeille unokaöccsének érzett vagy Futyuri, aki "maga a kicsi Auguste Corbeille" – a magyar meseirodalom klasszikus figurái. Az írót játékos képzelete a szürreális, a groteszk, az abszurd felé vonzotta – öntudatlanul is a Lewis Caroll-i fantasztikus mesevilág irányába haladva.
Prózai munkássága is a negyvenes évek elején indult. A már említett August Corbeille csudálatos kalandjai után keletkezett a még meseszerű, líraian, de szorosabban önéletrajzi ihletésű Csillagos királylány (1943), mely a Mostoha éveim "prelúdiuma" lesz önéletrajzi írásainak egybegyűjtött kötetében. A későbbi évtizedekben szinte rohamszerűen támadt fel benne, időről időre, az önéletrajzírás kényszere; az 1954-ben született Mostoha éveimet a hatvanas években (1967–1969) a 18–20 éves író életét megörökítő A garabonciás diák követi. Az Eszter-szerelem nyitányát (Széljegyzetek egy szerelemhez) 1946-ban vetette papírra; a történet folytatását 1954-ben és 1967-ben. A nagy, kilencszáz oldalas mű tehát különböző időben íródott, s csak arra vállalkozott, hogy az író életének egyes szakaszait bemutassa – mégis egységes, hiánytalan egész benyomását képes kelteni. Ami egybeforrasztja a részeket, az a rendkívül erős, szuverén írói személyiség, mely az írás tárgya és létrehozója is egyben. Végh igazi "önéletrajzi ember", akinek egyetlen témája, mondanivalója van: saját élete és személyisége. A mű első része, a Csillagos királylány az eltűnt, ködképként felrémlő gyermekkori édent, a Sziget képét varázsolja elő, elmosódott pasztellszínekkel, halvány kontúrokkal. Inkább mese, csodavilág, mint realitás, de már a Történet első akkordja is. A Mostoha éveim két tétele – A elvarázsolt királyfi és az Egy kapu kinyílik – 1924-től 1937-ig követi végig az író gyermekkorának eseményeit. A Mostoha éveim története önmagában hordozza a regényszerűséget. Bodnár György megfogalmazása szerint: "Már Végh György eredettörténetében is jelen van a romantikus különösség." Származását, 754gyermekéveit valóban dickensi romantika övezi. Törvénytelen gyermekként született, apja földbirtokos – magánzó –, akit azonban elmegyógyintézetbe csuknak, édesanyja társalkodónő, s korán elhal a végzetes tüdőbajban. A gyermeket a család nem ismeri el magáénak, idegen nevelőanyához kerül, ahol korán megismeri a különböző testi és lelki fájdalmakat, kínokat, megaláztatásokat; míg csak fel nem lázad kínzója ellen, s a maga lábára nem áll.
Ez a rész, a Mostoha éveim, a kötet legjobban megszerkesztett, "legregényszerűbb" része. A lineárisan haladó cselekmény középpontjában két jellem: a fokozatosan öntudatra ébredő gyermek és a kicsinyességében is démoni gonoszságú mostohaanya drámai konfliktusa feszül. A konfliktus a szakítással, a nevelőanyától való bátor elszakadással oldódik meg; ez a szakítás a mű drámai csúcspontja. A környezetrajz ebben a részben a legrészletezőbb, olykor naturalista megközelítésű. A lelket is megnyomorító kispolgári létet, a mindennapi megélhetésért való küzdelmet kivételes érzékletességgel eleveníti fel az író.
A második rész, A garabonciás diák szerkezetében nem a folyamatszerűség dominál; itt állóképet fest az író, mely apró mozaikokból tevődik össze. Ezt a szerkesztést indokolja az ábrázolt időszakasz viszonylagos rövidsége: tizennyolctól húszéves koráig követi tovább az immár felserdült ifjú történetét. Az áldatlan gyámkodás béklyóiból szabadult fiatal diák létküzdelmeinek a krónikája ez a könyv: a hivatás óvatos, bizonytalan, majd mind határozottabb keresése; az első – s nem is sikertelen – lépések a költői pályán; a létért, a puszta megélhetésért való szüntelen harc; képzelt és valódi szerelmek, barátságok, irodalmi ismeretségek és kapcsolatok – ezekből a motívumokból áll össze A garabonciás diák színes világa. A társadalomba való beilleszkedés története lenne tulajdonképpen ez a stáció, ám mégsem lesz az, mert az író tudatosan igyekszik távol tartani magát a társadalom hivatásos, szervezett régióitól: a közéletiség, a – bármilyen – politikai vagy társadalmi hatalomnak való elkötelezettség teljesen idegen tőle. Saját személyében, mely írásának tárgya, sem a társadalmi ember érdekli; vizsgálatában elsősorban a pszichológiai, fiziológiai és intellektuális szempontok érvényesülnek.
Érdekes és újszerű – s mintha a modern prózatechnikai eljárások "spontán" előfutára lenne – az elbeszélés időkezelése. A múlt idejű, visszaemlékező elbeszélést megszakítja a jelen, a megírás idejének konkrét, jelen idejű leírása, az alkotó életkörülményeinek, a mű születésének dokumentumszerűen hű érzékeltetése. Ezzel a közbevetéssel az író az olvasóval való kapcsolatát mélyíti el; mintegy azt tanúsítva, hogy a feltétel nélküli őszinteség nemcsak a múltra, hanem a jelenre is vonatkozik: "itt vagyok, ilyen vagyok, amikor mindezt elmesélem neked" – ezt fejezi ki az író gesztusa. Helyenként esszészerű, magyarázó, bizonyító kiegészítéseket is fűz a múlt életanyagához – ezzel a módszerrel is a modern próza öndokumentáló, ön-kommentáló jellegét idézve fel.
A harmadik résznek az Eszter címet adta az író. Ez a rész műfajilag a legváltozatosabb, de a legheterogénebb is; sokkal kevésbé irodalmi, sokkal inkább dokumentumjellegű. Találunk ebben a "könyv"-ben hosszú, vallomásos levelet az ifjúkori jóbarátnak, melyben a szerző a nagy, elsöprő szerelmi élményről vall, majd olvashatjuk az Eszter könyve című kötet mind a harminchárom versét, s végül, 755 Epilógus az Eszter-ügyhöz (1967-ben íródott) címmel a nagy szerelem további sorsát kísérhetjük figyelemmel. Ezt a részt is a megírás körülményeinek jelen idejű körképe zárja (Összegezés helyett körkép mai életemről), melyben az író nemcsak életrajzát magyarázza és mentegeti az olvasó előtt, hanem számot vet addigi életének emberi-írói sikereivel, kudarcaival is. "Tudom, hogy nem közérdekű regényt mondtam el, csak egy privát történetet – de többre nem futja adottságaimból" – mentegetőzik.
Az Eszter drámai magja a dokumentumokból sejlik elő. A nyersanyag magában hordja a drámai kifejletét, s különösebb írói beavatkozás nélkül is hatásos.
Az író művéhez való viszonya érdekes és ellentmondásos. Mindvégig érezhető elégedetlensége, hogy a rendelkezésére álló gazdag életanyagot nem képes "igazi" irodalmi művé lényegíteni – írói alkatától annyira idegen az epikus kívülállás, az áttételezés. A valóságot vagy áttételek nélkül, a személyiség fedezetével képes megragadni, vagy teljesen elrugaszkodik a realitásoktól: a mese, a szürrealitás és az abszurd világát hódítva meg.
Az írói alkatával való elégedetlenséget szinte mániákus teljességigénye, a mindent megírás, a mindent megmutatás becsvágya ellenpontozza: "Egy önéletrajznak az a célja, hogy mindent rávéssen, belevéssen az ember, mint a régi korokban a Szíriát oszlopaira – mindazt a tudást, élményt beleírja, amit valaha is átélt, és át akar adni a jövőnek."
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
