A kor világirodalmának általános jellemzői
A kor világirodalmának általános jellemzői
Az imperializmus újabb szakaszának, egyúttal a proletárforradalmak korának irodalmát sem a marxista, sem a polgári irodalomtörténészek nem tudják – s nyilván nem is lehet, egyetlen stílusiránnyal minősíteni. Más és más szempontból, de mindnyájan a kor összetettségét, a bonyolult tendenciák sokaságát hangsúlyozzák.
A kor egyik legfeltűnőbb jelensége: a polgári társadalomban a művész magányának, elszigeteltségének, koron kívüliségének további fokozódása– ugyanakkor állandó kísérlet az elszigeteltség áttörésére a polgári kereteken belül is, művész és közönség (már a múlt századtól megbomlott) viszonyának tovább romlása, a meg nem értett, elforduló és előfutár művész – s ennek ellenhatásaként a népvezér-vatesz művész megjelenése.
Megjelenik s kialakul az irodalom új iránya: a szocialista realizmus. Nemcsak eszmeiségben, hanem az irodalom funkciójában is újat hoz; újat a közönséghez való viszonyában, író és olvasó, író és politikai hatalom viszonyában; létével segít megdönteni olyan öröknek vélt ellentétet, mint író és közönség, művész és kora. (Ami nem jelenti azt, hogy a szovjet irodalomban rázkódások, nehézségek és egyéni tragédiák nélkül alakult volna ki irodalom és közönség új kapcsolata, s hogy a személyi kultusz évei ezt a fejlődést is ne akadályozták volna.)
A századelőtől fogva ott van a szocialista eszmeiségű irodalom vonulata, Gorkijtól indulva; s ezt az áramlatot a középpontban kell látnunk akkor is, ha a klasszikus kritikai realista formákhoz kapcsolódva (A. Tolsztoj, Fegyin), s akkor is, ha új formákat kutatva járják egyes alkotói s csoportjai útjukat (Majakovszkij, Solohov). A század elejétől fogva mind erősebb a szocialista, majd a szocialista realista irodalom a Szovjetunión kívül más európai, sőt amerikai s ázsiai országokban is. A húszas-harmincas években főleg Németországban, Franciaországban, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Jugoszláviában, Bulgáriában, Kínában, Japánban fejlődött ki erős szocialista irodalom; jelentős kezdeményekről szólhatunk az angolszász irodalmakban 15is. A szocialista irodalommal érintkezve, attól eszmeileg is befolyásolva egyes országokban egy erős plebejus-demokrata (Bulgária, Románia, Jugoszlávia) vagy baloldali polgári radikális (Németország, Franciaország, Csehszlovákia) irodalom is kifejlődött.
Arról a kérdésről, hogy a szocialista irodalmon kívül milyen tendenciákat láthatunk a kor irodalmi képében, erősen eltérő véleményeket (s aránylag kevés összefoglaló ábrázolást) olvashatunk. A marxista irodalomtörténészek kiemelik a Szovjetunión kívül keletkezett szocialista irodalmi alkotásokat, s beszélnek hol egy kritikai realista, hol egy "modern realista" áramlatról, amely erős ágként vonul végig a kor irodalmán. Abban erősen eltérnek a vélemények, vajon itt a szocialista realizmus felé tartó, átmeneti jelenségről van-e szó, vagy attól befolyásolt, de önálló, életerős áramlatról, és abban is, hogy alapja a demokratikus tömegek tiltakozása az imperializmus ellen, vagy a burzsoázia bizonyos rétegeinek hangja. A mi marxista irodalomtudományunkban Lukács György tett sok művében mélyen szántó megállapítást e kor irodalomtörténetének általános vonásaira nézve. Nagyon egyszerűsítve s általánosítva tanításait: Lukács az első világháború után a szocialista realista irodalom mellett a kor irodalmának igen sok megnyilvánulásában (a naturalizmustól az avantgard különféle irányaiig) a realizmus bomlás-tüneteinek megnyilvánulásait látja, s velük szemben felhívja a figyelmet a kritikai realizmus egészséges kezdeményeit folytató demokratikus, humanista realistákra – bennük testesül meg a századelő legtiszteletreméltóbb eredménye.
Egységes, összefogó, történeti kép a mai nyugati irodalomtörténészek közt sem alakult ki e korról. Általában a naturalizmus, illetve a szimbolizmus idejéig tudják egységesen megrajzolni az irodalom történetét; az irodalomtörténetek egy része leírja a század elején az irracionalizmus felé fordulást, az izmusok indítását, sőt az expresszionizmus végét, de tovább összefoglaló képet nem képes adni.
A korszak nagy irodalmi vonulatai tehát: a szocialista eszmeiségű irodalom, amelynek különféle, a húszas évek elején az avantgard formaeszközeivel élő áramlatai a harmincas évekre a szocialista realizmus fő áramlataiban egyesülnek, – a polgári (kritikai, humanista, plebejus) realizmus változatai, és az ún. avantgard egymást követő, gyakran ellentétes eszmei töltésű hullámai (expresszionizmus, futurizmus, dadaizmus, szürrealizmus, konstruktivizmus). Az egész időszakon végig természetesen közönségsikerben, elterjedtségben a ponyva vagy az ún. irodalmi ponyva vezet; a fasiszta országokban pedig kialakul egy hivatalos, konzervatív, nacionalista, hagyományőrző, illetőleg fajvédő háborúra uszító irodalom is.
Ez áramlatok időbeli tagozódása az alábbi képét mutatja. A kor polgári világirodalmában sajátos kettészakadás következik be, mely az egész művészeti életre jellemző: az "üzleti" irodalom nemcsak színvonalában, hanem szellemében is különbözik az igényes törekvésektől. A század elején – különösen a mi közép-európai tájainkon – a divatos, szórakoztató és elringató felszínes művészet mellett felbukkan annak az alkotónak a típusa, aki a kor rettenetét, szörnyűségét, nyomását érzi leginkább, s nemcsak a jelent érzékeli, hanem a még sanyargatóbb jövőt, a polgári társadalom még szörnyűbb fejlődésétől fél és mintegy az imperializmus szakaszába lépő kapitalista társadalom atomizáló, elernyesztő hatását tükrözi 16(Kafka, Rilke, Trakl – vagy képeikben Edward Munch, Egon Schiele – vagy a korai Bartók). Néha náluk, néha másoknál megjelenik a kitörési vágy is: megoldás-keresés, sóvárgás új társadalom, új ember felé (Apollinaire-től a kubista festőkig). Ezeknek a törekvéseknek egy fontos része az aktivista expresszionizmus.
Az első világháború határt jelöl: csalódás és remény végletei feszítik a művészeket, egy egész társadalom, egy egész világkép vizsgázott le a háborúval, ugyanakkor vérben és vasban, de megszületett a reménység új állama, a Szovjetunió: az 1919–24-ig tartó évek a forradalmi hullám évei Európa-szerte. Az irodalomnak is lázas, forrongó évei ezek az esztendők. A szovjet szocialista irodalom első tényei (Majakovszkij költészetének egy szakasza), a kiutat kereső avantgardizmusok fellendülése (pl. a vereség érzetéből született, új megoldást kereső szürrealizmus), általában az újat akarás, új műfajteremtés, a közönséggel való új kapcsolatok kialakítása ez évek egyik törekvése. De már igen hamar a csalódás, kiábrándulás, dezertálás vagy menekülés is hangot kap (a német expresszionizmus széttörése).
E lázas évekre a húszas évek közepétől – párhuzamosan a kapitalizmus stabilizációjával – sajátos lehiggadás következik. Ez a korszak, amelyet Szerb Antal "neo-frivol"-nak nevezett, egyeseknél a csalódottság, kiábrándultság és ezért a formajátékok, az önmagába vonulás korszaka, másoknál az új megoldások lassú kikovácsolásáé; a baloldali irodalomban meg az erőgyűjtésé, témakeresésé, kérdések tisztázásáé.
A harmincas években azután – a gazdasági világválság hatására, a német fasizmus nyomására, a népfrontpolitika segítségével is, szinte az egész európai irodalomban fellendülés és ugyanakkor balfelé fordulás következik be, új formák bukkannak fel. Ez az az időszak, amikor a Szovjetunióban az I. Írókongresszus ideje táján sajátos arculatát kapja a szocialista realista irodalom, amikor a francia, német, angol írók nagy része (Malraux-tól Audenig) "engagé" lesz; ebben az időszakban erősödnek meg a máig tartó új realista, humanista áramlatok, az olasz neorealistáktól Hemingway-ig; s olyan alkotók, mint Th. Mann is, ekkor érnek pályájuk egy bizonyos fordulójára. Mert ez a korszak egyúttal egy újfajta realizmus, ha úgy tetszik, modern klasszicizmus korszaka is. Az avantgardizmus vívmányait megszüntetve-megőrző realista ábrázolásmód, amely az előző évek irracionalizmusát és lázát elvetette, de értékes vívmányait továbbvitte, a hagyományokat folytató, de modernebb átértelmezésű stílus: politizáló, de nem plakátszerűen hangos, gondolati, de nem elvont művészet kezd itt kialakulni: lírában, prózában, drámában, zenében, képzőművészetben. Ez a szerencsés "baloldali klasszicizmus" nagy jövőre van hivatva, indításai máig hatnak, s ismét visszanyúlunk hozzájuk.
Ha olyan pályák ívét tekintjük, mint – hogy csak néhányra utaljunk – a lírában Majakovszkijé, Aragoné, Nezválé, József Attiláé, prózában Leonové, Heinrich Manné, Leonhard Franké, zenében Bartóké – akkor talán általánosnak fogjuk tekinteni az avantgardizmusok láza után az újfajta szintézis, új harmónia megteremtésére irányuló törekvést.
Nem sokáig tartott a "baloldali klasszicizmus"-ként jellemzett szakasz. A fasizmus és a háború megtörte a lendületet: a személyi kultusz évei a Szovjetunióban részint magára az irodalomra hatottak merevítően, részint a nyugati művészértelmiséget taszították. Nehéz években sok művész bizonyult 17gyengének a nyomás alatt; mégis: abban a néhány országban, ahol németellenes, antifasiszta irodalom kialakult (Franciaország, Csehszlovákia, Jugoszlávia), ez előző időszak kezdeményei érlelődtek meg.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
