Kardos László
Kardos László
Kardos László (1898) amikor megírja első nagyobb munkáját, A huszonegy éves Ady Endrét (1922), filológus feladatot vállal: a fiatal Ady debreceni időszakának adatait gyűjti össze és rendszerezi. Vállalkozása azonban úttörő, és a klasszikusoknak kijáró, magátólértetődő tiszteletet is magába foglalja. Ezután műfajt vált és – a műfordítás mellett – a kritika lesz fő kifejezési formája. Magatartása azonban változatlan. Gyűjteményes tanulmánykötetének (Vázlatok, esszék, kritikák, 1959) 1945 előtt kelt darabjai a Nyugat tipikus bírálójának mutatják. Nagy érzékenységgel közelíti meg az alkotás belvilágát, érzékletes nyelven közvetíti az élményt, s pontosan vázolja a művészi vonásokat vagy azok módosulásait. Az ő eszköze is a leírás: mintegy kritikába transzponálja a művet. Legtöbbször állásfoglalását is a leírásba rejti: esztétikai elvei kiforrottak, alig késztetik töprengésre. Tehát azt sem veti fel elméletileg, hogy a csak esztétikai ítélkezés alkalmas-e a két világháború közötti irodalom 66felmérésére. A nagy örökség fő forrását az irodalmi szabadság kiküzdésében látja, tehát az egyéniségre és a minőségre figyel, de nem zárkózik el elvszerűen az esztétikummá vált társadalmi mondanivaló elismerésétől sem. Amikor Bródy novelláiról ír (1935), pontosan jellemzi az új magyar novella természetét – a meseszerkezet alaprajzának átalakulását, a líraiságot stb. –, de a korváltásban gyökerező mélyebb okokig nem hatol le. Móricz novelláiban is a formai és lélektani problémák vonzzák, pedig felveti az erkölcsi kérdéseket is, melyek messzebb vezethetnék (Baleset, 1927). Ám kétségtelen, hogy kérdései szemléletének horizonttágulását jelzik. Kassák-bírálatában például (Földem, virágom, 1936) ilyen "filológiai" kérdéseket tesz fel: "Látjuk-e már világosan a kezdő évek egyre tisztábban felívelő nagy énekei és a magyar proletariátus sorsának éppen amaz évekre eső romantikus szakasza között az összefüggést? Vagy a forradalom után összekuszálódott, hűdéses proletársors fájdalmas kapcsolatát a megfelelő évek kusza, béna és gubancos sirámaival?" Látható: a választ magukban hordozó kérdések ezek. A kritikus válaszadáskísérlete is erre vall: "A ,pártköltőt' csak a laikusok képzelik elvont dogmák korlátolt, szárazfejű versbe szedőjének. A ,párt' elvégre élő közösség, konkrét és lüktető, mint a Család, az Osztály vagy a Haza, és éppúgy lehet ihletője, tárgya, légköre és talaja a művészetnek, mint más – és másnemű – közösségek." Fenyő Lászlóról írt kritikájában (Őszi kávéház, 1936) egy pillanatra feltűnnek a messze mutató távlatok is: egységben látjuk a költő társadalmi élményét és stílustörekvését, a békebeli eszmények és a világháború utáni kor száraz stílusa közötti őszinte küzdelmet.
Ezek a "gyakorlati" kritikák többet sejtetnek, mint mutatnak Kardos László világnézeti és irodalomelméleti töprengéseiből. Hiszen ha feladata lehetővé tette, ő sem bízott mindent a leírásra. Amikor egyetlen egyszer nagyobb tanulmánnyal jelentkezett a Nyugatban, megannyi időszerű világnézeti kérdésre keresett választ. Karinthy Frigyes szellemi portréja ez, mely a Nyugat 1925-ös tanulmány-pályázatán a legnagyobb díjat nyerte. Ennek tanúsága szerint a fiatal Kardos tudta, hogy kora a relativizmus és egy új, még alig látható szilárd világkép küzdelmének színtere. S megértette hősét, aki vágyta az abszolútumot, de az objektív idealizmussal szemközt nem tudta legyűrni analitikus elméje szkepszisét. A Karinthy-tanulmánynak a Nyugatban nincs folytatása. Pedig Kardosnak továbbra is van olyan mondanivalója, mely a kritika keretei között nem fér el. A Debreceni Független Újságban két olyan cikket is közöl, mely a "nyugatosság" korszerű értelmezését adja. Kosztolányi Ady-revízióját egyértelmű elutasítással fogadta, s ellenérveiben a radikális Nyugat örökösének vallja magát: "A ,küldetés' és a ,harc' jóvátehetetlenül diszkreditált érzések az irodalomban? S a radikalizmus törekvéseiben – mint minden más jelenségében az anyagi és szellemi világnak – nem láthat-e a költő szépséget, művészi témát, inspiráló anyagot?" (Kosztolányi contra Ady, 1929). Amikor pedig a faji szemlélettől megfertőzött fiatalok dörömbölnek a debreceni Ady-Társaság kapuján, egyszerre védi az irodalmi szabadság elvét és a Nyugat magyarság-eszményét. Nem az elvont irodalmi szabadság híve, hanem azé, amely az irodalmi forradalom folytatását szolgálja: "Ady neve együtt jelenti a magyarságot és Európát, a tiszta erők szabad harcát, a legszélesebb emberiséget és még sok mindent, ami a hitlerizmusnak szöges ellentéte" (Húszasok és harmincasok, 1936). Az örökség hűséges, de 67előretekintő őrzője nyilatkozik meg a Szellemtörténet című cikkben is (1931). Világosan látja, hogy az új iskola, mely az objektív idealizmus méltóságával állt a hitelét vesztett pozitivizmus helyére, valójában relativisztikus és szubjektív. S egyébként is: visszautasítja a pozitivizmus bírálatában rejlő fölényes gőgöt, mely nem veszi figyelembe a hajdani irányzat racionális józanságát. S átlát a szellemtörténet liberalizmus-bírálatán is, mely szerinte aggasztóbb politikai relációkat fed.
Innen nézve már érthetőbb, hogy a csendes, finom, bensőséges Kardos-kritikák egy szocialista szellemű korszak előtörténetének dokumentumaivá lehettek. Kardos László válságok és áldozatok nélkül járta meg a két világ közötti utat. Legtöbbször 1945 után is olyan írókat idéz meg, akiket társként vállalhatott volna ezen az úton (például Szerb Antalt, 1946–1958). Új összefoglaló tanulmányaiban is azon munkálkodik, hogy a tegnap értékeit beillessze a ma alkotásai közé. (Líra és értelem, 1958). Éppen ezért irodalomtudományi munkásságának természetes központja a Tóth Árpád-monográfia (1955). Mint kritikáiban a nyugatos szellem, fő művében a szocialista irodalomszemlélet igazságának evidenciája a meggyőzés fő eszköze. Itt nincs szükség átértékelésre, mert alig van előzmény. Az irodalomtörténész egyszerűen a valóságot akarja elérni, s ezért felhasználja valamennyi eszközét: versismeretét, megérző képességét, marxista műveltségét és kifejező erejét. A monográfia vitájában felvetődött, hogy Kardos László tartózkodik az elméleti problémáktól. Ő joggal hivatkozhatott könyve elemző részleteire, melyek a valóságos összefüggések szövevényében mutatják meg az elméleti tanulságokat. Kritikái módszerét emelte itt magasabb szintre: az elemző leírást tette tartalmasabbá, teherbíróbbá.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
