Kós Károly
Kós Károly
Az impériumváltás után meginduló erdélyi magyar szellemi életnek valóságos kovásza volt Kós Károly (1883–). Eredetileg építész, a háború előtt több erdélyi középületet tervezett, részt vett a budapesti állatkert pavilonjainak építésében is. A háború után – ahogy 1963-ban, 80. születésnapján, az Utunkban saját maga írja – három gyerek apjaként állás nélkül maradt, és mivel nem akarta elhagyni szülőföldjét, gazdálkodáshoz kezdett, és egyidejűleg nyomdagrafikussá képezte magát, hogy kenyerét megkeresse. A Keleti Újság felszólítására 1919-től publicisztikával is foglalkozott. 1920-ban megírta első kisregényét, így csinált belőle 37 éves korában írót "az íróhiány és a bizonytalan egzisztencia". Az eddig felsoroltak azonban korántsem merítik ki mindazt a tevékenységet, amit "a kalotaszegi ezermester" kifejtett. Festő, rajzoló, etnográfus, műtörténész, mezőgazdász, politikus; roppant energiájú szervezői minőségben is jelentős teljesítmények sorozata fűződik a nevéhez. A háború után bejárta Erdélyt és erről az útról készített rajzaiból, saját maga összeállította kézisajtón, 31 linóleum-metszetet tartalmazó könyvet adott közre Erdély kövei címmel (1931). Erdély történetének, művelődéstörténetének, de főleg a székely népművészetnek kutatója, ezekben a tárgykörökben is több kötet tanulmánya jelent meg (Erdélyország népének művészetéről, é. n., A régi Kalotaszeg, 1912; Erdély, kultúrtörténeti vázlat, 1929; A lakóház művészete, 1930; Kalotaszeg, 1932 stb.).
1921-ben az erdélyi magyar politikai élet megszervezésében vállalt szerepet Kiáltó Szó című röpiratával, mely a haladó középrétegek pártjának, a Magyar Néppártnak megalakulásához vezetett. Politikai koncepciójában egyik első meghirdetője a transzilvanizmusnak: "a három nemzet" békés együttélésének és az erdélyiség tudatosításának. A polgári ellenzéki mozgalmak visszavonulása után teljesen az irodalmi élet szervezésének szolgálatába áll. Az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítója és igazgatója, az Erdélyi Helikon című folyóirat szerkesztője, a megjelenő könyvek gyakori illusztrátora.
Szépirodalmi munkássága nem terjedelmes. Két regényt, két kisregényt, két színdarabot és néhány elbeszélést írt mindössze, eltekintve első, 1909-ben megjelent verses kísérletétől: az Attila királyról ének című maga illusztrálta elbeszélő költeménytől. Szépirodalmi műveiben is a történelmi érdeklődés, az erdélyi hagyományok élesztésének szándéka vezeti. Írásait a mozgalmas, cselekményes, 930aprólékosan részletező, áradó mesélőkedv jellemzi. Stílusa erdélyi zamatú, nyelve balladásan szaggatott, drámai. 1924-ben jelenik meg egyik főműve, a Varjúnemzetség című krónika, melyben a 17. század egyszerű embereinek életét ábrázolja, nehéz tusakodásukat a környezettel, a sovány erdélyi földdel. 1934-ben Az országépítő című regényét adja ki. Koncepciója hagyományosan romantikus; akarata ellenére pogánygyőző, szíve ellenére politizáló, ily módon "emberiesített" I. István királyt ábrázol. A mű érdekességét és értékét inkább a sok színes epizód, a korabeli Erdélyről festett élénk kép és szép, veretes nyelvezete biztosítja. 1926–27 táján Sipos Domokos egy kéziratos novellájában találkozik először Kós Károly írói pályája másik főművének témájával. A Kalotaszegen 1437-ben lángralobbant parasztfelkelés megmozgatja képzeletét, kisregényt ír a történetről, és önálló darabként beilleszti Kalotaszeg című munkájába. 1936-ban, az ötszázadik évfordulót megelőző évben pedig drámai formába önti Budai Nagy Antal históriáját.
Az elbeszélés az események hű ábrázolása, a dráma azonban minden jószándéka, az akkori viszonyok között humánus és haladó mondanivalója ellenére nem sikerült hiánytalanul. Itt is nagy erénye a mértéktartóan archaizáló és népies nyelv, és egy-egy jelenet igaz, megkapó drámaisága. Az egész darab koncepciójának önkényessége azonban megbosszulja magát, mert megbontja a dráma egységét, fellazítja szerkezetét, valószínűtlen helyzeteket, funkció nélküli szereplőket eredményez, végül pedig visszájára fordítja a népi rokonszenv szülte eszmeiséget is. Kós Budai Nagy Antalban, drámája hősében nem a történelemből ismert harcost, a kezében karddal eleső parasztvezért ragadja meg, hanem egy mártírsorsra ítélt "békességes" reformert, aki két tűz közé szorulva, saját feldühödött híveinek áldozata lesz. Transzilvanista világnézetének visszavetítése a múltba megfosztja az írót a kiélezett jellemek és helyzetek ütközésétől, vagyis a drámaiság elengedhetetlen feltételeitől, és ennek következtében az utolsó felvonás, Budai Nagy Antal halála, ahogy – a különben merőben esztétikai szempontokra figyelő – Schöpflin Aladár is megállapítja kritikájában, nem a tragédia betetőzésének, hanem véletlen balesetnek hat a néző szemében.
De bár a darab nem hibátlan alkotás, mondanivalóját sűrítő nemes zárómondata: "Ami igazság volt, az nem hal meg bizonyára…" érvényes Kós Károly írói és egyéb irányú tevékenységének nem jelentéktelen hányadára.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
