Dokumentumregény a második világháborúról
Dokumentumregény a második világháborúról
Illés a háború kitörésekor közkatonának vonul be a moszkvai Második Népfölkelő Hadosztály I. számú ezredébe. Részt vesz a moszkvai ütközetben, végigharcolja a háborút, s 1945 januárjában őrnagyként tér vissza Budapestre. A kibontakozó új irodalmi élet egyik vezetője, az Új Szó és az Irodalmi Újság szerkesztője, az Élet és Irodalom szerkesztő bizottságának tagja. Művei, vonzó emberi egyénisége egyaránt népszerűvé teszik mind a szűkebb irodalmi életben, mind a szélesebb nagyközönség előtt. Alkotó ereje töretlen, s életművének a kor megváltozott viszonyait tükröző, nagyarányú továbbépítésére vállalkozik. Munkásságának két íve van. A nagyobbik ív: a Kárpáti rapszódiát folytató történelmi epikus problematika; a kisebbik ív a születő új életet ábrázoló novellák, cikkek és publicisztikai írások bőséges sorozata.
Illés epikus koncepciójának magva, a Kárpáti rapszódia után kezdődő új ciklusban: az elvesztett népi és nemzeti függetlenségért indított harc, az új honfoglalás ábrázolása. E ciklus betetőzése 1950–54 között írt trilógiája, a Honfoglalás, amelyet azonban – a Kárpáti rapszódiával ellentétben – több mint egy évtizedes kísérletezés, az új téma körvonalainak és anyagának keresése előz meg. A készülődés első állomása egy kis remekmű, a Szkpetárok című kisregény (1941). Látszólag melléktermék ez a mű, a nagy regényből kiszorult első világháborús élmények, egzotikus anekdoták foglalata. A regény hőse, az albániai frontra vetődött önkéntes nemcsak a háborúnak, hanem az albániai "hátország" véres és drámai életének is tanúja lesz, s mintegy ezekben az eseményekben látja hatni először a készülődő, új Európa történelmének mozgató rugóit. A téma még első világháborús, az albán szkipetárok – Bicepsz, Paula Prelotzi és a többiek – az osztrák–magyar és az olasz idegenek ellen harcolnak. A mű eszmei jelentése azonban már a harmincas évek fasiszta elözönléssel szemben álló Európájának problematikájára válaszol. A népi önfeláldozást, a viszálykodást legyűrő összefogás történelemformáló erejébe vetett hitet, a népfront gondolatát szuggerálja.
A háború alatt írt novelláiban (Szélmalom, Gödény Dénes esete, Akulina, Magyar partizán, Március a Don partján) a fasizmus elleni harc közkatonáiról fest drámai pillanatképeket. Majd ezekből a novellisztikusan megformált élményekből és figurákból kezdi felvázolni egy új trilógia tervezetét. E trilógiának csak az első két része készült el, a Fegyvert s vitézt éneklek (1950) és A vígszínházi csata (1951). A befejező rész, amely Az ágyúk elhallgatnak címet viselte volna, nem íródott meg. Abbamaradása összefügg az ötvenes évek elején 417kialakuló irodalompolitikai viszonyokkal, amelyek nem tették lehetővé annak a stílusnak a folytatását, amelyet e ciklusban Illés Béla követett. Regényei váratlanul hangos irodalmi vita középpontjába kerülnek, amelyben pontosan tükröződik az az orientációs kettősség, amely a korszak szocialista íróinak útját különösképpen nehézzé tette.
Kétségtelen, hogy Illés nem szánhatta többnek ezt a ciklust, mint vázlatnak, erőpróbának, gyors híradásnak a felszabadulásról. Mintegy az Ég a Tisza problematikáját folytatja, hősei Kovács Péternek, az egykori vörös katonának leszármazottjai. Nemcsak az Ég a Tisza hősei térnek így vissza, hanem bizonyos mértékig az a romantikus idealizáció is, amellyel egykori alakjait megrajzolta. Vologya hadnagy és Kovács Szvetlana romantikus szerelme, a véletlen találkozások s a könnyed kalandosság magában hordoz némi romantikus naivitást is. A kritika ennek ellenére elismerően fogadta a regényt, Nagy Lajos például rendkívül helyénvalónak találja az író "hősi szemléletét", s azt a "nyugodt hangot", amellyel a véres eseményeket is előadja. Az író erkölcsi fölényét látja benne megnyilatkozni, azt a bizonyosságot, hogy "a harc megvívandó", s ezért a benne való részvétel nem patetikus, hanem szinte köznapi emberi kötelesség. A Társadalmi Szemle kritikusa azonban éppen a könnyedséget, a pátosztalan előadásmódot tartja alkalmatlannak a szovjet és a magyar nép egymásratalálása eszméjének kifejezéséhez. "Ehhez a nagyszerű tárgyhoz – írja – nem az anekdotázó regény, hanem az eposz műfaja illik leginkább: a nagy szocialista-realista regény-eposzok stílusa, amelyben a honvédő háborút művészien feldolgozó szovjet regényírók mutatnak nekünk kötelező példát." A forradalmi romantikának, egy az irodalmi fejlődés korábbi fázisára jellemző műfajnak kötelező normaként való emlegetése a személyi kultusz árnyékában izmosodni kezdő esztétikai konzervativizmus egyik első megnyilatkozása irodalmi életünkben. Amit a kor normatív kritikája még nem érez, a megváltozott viszonyokat tükröző hang és műfaj kialakításának szükségességét érzi Illés, s szintéziséből, a Honfoglalásból nem is maradnak el e felismerés következményei.
Igaz, a kritikában hangoztatott követeléseknek s némileg a saját munkásságában kialakult konvencióknak engedve e művét is regényeposzként írja meg. Ez a forma némileg túl széles, némileg túl szűk az Illést foglalkoztató alapeszme s az ezt kifejező életanyag ábrázolásához, s ez helyenként árt is a művészi kivitelezésnek. Illés, mint az gyakran előfordul az irodalom történetében, egy régi, lassan túlhaladottá váló műfaj keretében fejleszti ki az új művészi formát, jelen esetben a realista dokumentumregény sajátos változatát. Korábbi regényeihez képest is bővebben él a memoár, valamint a történelmi riport eszközeivel, anélkül, hogy műve akár egyik, akár másik irányba elsekélyesedne. S mi sem áll távolabb tőle, mint az epikát fenyegető másik veszély, a trilógia műfaját olyannyira fenyegető lassúság, nehézkesség, a monumentalitásnak az a félreértése, amely e korszakban oly gyakori.
Sőtér István ismeri fel először, hogy bizonyos, a regényben megnyilatkozó írói erények merev normáknak is ellentmondóan egy korszerűbb, közvetlenebb prózai stílus lehetőségét bizonyítják. A könnyedségben, a természetességben s a gyors cselekményvezetésben egy korszerűbb monumentalitást fedez fel, éppen úgy, mint a közvetlen, természetes emberábrázolásban. S a könnyedséget nem téveszti össze a felszínességgel, a regény főhősét, az elnyomottból 418"felszabadulttá", majd "felszabadítóvá" lett Pásztor Gyula jellemfejlődésének dokumentációját éppen olyan hitelesnek találja, mint a szovjet emberek és a Horthy-hadsereg tisztjeinek rajzát. A jellemzés realizmusának felismerése készteti arra, hogy vitába szálljon az Illést körülrajzó s lassanként eltorzító irodalmi legendákkal. "Illés Bélát – írja – kissé könnyelműen sorolták a mikszáthi anekdotát továbbfejlesztő, derűs, ízes elbeszélők közé. Hisz a Honfoglalás emberábrázoló művészete egészen sajátos, és új irodalmunkban éppen ritka jelenség." Nem az anekdotizmust látja az illési emberábrázolás lényegének s nem is a romantikus eszményítést, hanem a szeretetnek azokat a vonásait, amelyek már a Kárpáti rapszódiában is oly szembetűnőek voltak.
Illés monumentális népeposzként tervezte s írta meg művét, amelynek egyes állomásai – a Don-kanyar, a hadifogolytáborok légköre s a felszabadulást megelőző katonai és diplomáciai manőverezések rajza – egyre közelebb visz a regény alapeszméjének a kimondásához. Ahhoz a gondolathoz, hogy az elnyomatástól, a fasizmustól megszabadított Európában a korábban ellenségként szembenálló népek is egymásra találnak. Egy új nemzeteszme születésének történelmi útját ábrázolja, s közben mintegy kritikai jellemzését adja a letűnő uralkodó osztályok képviselte reakciós, antihumanista nemzeteszmének. S minthogy a műfaj szabályai, az eredetileg elgondolt terv ellenére, a regényben mindinkább elhalványodik az eposzi tónus, s mind nagyobb hangsúlyt kap a kritikai gondolat, Pásztor Gyula és partizán társai nem nőnek eposzi hősökké, megmaradnak az egész magyar nép sorsát meghatározó történelmi események közemberi rangú szereplőinek – a Kovács Pétereknél, Petrusevics Mikoláknál, Paula Prelotziknál egy fokkal kisebb történelmi hősöknek. Ők nemcsak szuverén hősei népüknek, hanem megtévesztettjei, áldozatai is azoknak az eseményeknek, amelyeket a "történelmi osztályok" s ezen osztályoknak a regényben megsemmisítő szatírával ábrázolt képviselői zúdítottak a magyar népre. Pásztor Gyula tragédiája, a Don-kanyarbeli pusztulás végig kísértő árnyéka és a Miklós Bélák, Csukássy-Hechtek, Borhyk és Kéryk egy történelmi komédia végjeleneteit idéző haláltánca összességében nem egy eposz benyomását kelti, hanem meztelen dokumentum a magyar nép második világháborús szerepéről.
Illés Bélától mi sem áll távolabb, mint a tragikus nemzetszemlélet, mindezeket az eseményeket már a kibontakozó magasabb nemzeteszme távlatából ítéli meg. Nem vészharangot kongat, hanem bírál és tanulságot összegez. A Honfoglalásnak ez a dokumentatív és kritikai hangsúlya előfutára lesz azoknak az irodalmi alkotásoknak, amelyek az 1956-os tragédia okait kutatva, visszanyomoznak a magyar nép második világháborús történelmi felelősségéig– az Illyés, Darvas, Dobozy, Fejes és Sánta műveiben kibontakozó törekvésnek.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
