Patyingolás, kolompolás, sorsfordító jeles napok

Full text search

Patyingolás, kolompolás, sorsfordító jeles napok
Az év jeles napjaihoz fűződő szokások ismertetésekor az egyházi esztendőt vettük figyelembe. Ez nem esett egybe a világival, december elejével (advent) kezdődött, és a következő decemberig tartott. A Luca-naphoz (december 13.) számos szokás, hiedelem kapcsolódott. Nem ajánlották a házból a tojást kiadni, vendégségbe menni, vendéget fogadni, mert ezzel a jövő évi szerencséjük is távozott volna. Ekkor kitakarítottak, majd vízkeresztig nem vitték ki a szemetet, csak az asztal alá söpörték, nehogy kiöntsék a szerencsét is. Rendszerint tettek egy kis köteg szalmát is az asztal alá, és ha valami baja lett a jószágnak, abból adtak neki. Ezt utóbb karácsonykor az állatok kapták meg.
Luca-nap kezdték a karácsonyra elkészülő Luca-szék készítését a faanyag (főleg fenyőfa) összeszedésével. Ekkor igyekeztek a baromfiak termékenységét is biztosítani a következő évre. Csak gabonafélékkel (búza, kukorica), magvakkal (cirok) etették őket, hordóabroncsba szórták a búzát, mivel így – hitük szerint – ráadásul egy helyre is tojtak. A tyúkok etetésénél gyakran elhangzó termékenységvarázsló mondóka volt: „üljetek, tojjatok, szaporítsatok”. Piszkafával a tyúkok fenekét is megpiszkálták, és a következőket mondták: „A mi tyúkunk tojogáljon, Kendteké meg kotkodáljon.” Varrni sem volt szabad, mivel így bevarrták a tyúk fenekét, s nem lett tojás.
Ehhez a naphoz kapcsolódott a Luca-cédulák készítése. A lányok a tizenhárom cédulából tizenkettőre férfi keresztnevet írtak (egy üresen maradt), majd naponta elégettek egyet. Az utolsó nevet viselte aztán a várt vőlegény vagy menyasszony. Akinek az üres cédula maradt, az a hiedelem szerint nem házasodott meg. A lányok Luca-napon a századfordulón ólmot is öntöttek, s abból következtettek a mátka foglalkozására. Így a puska katonát jelölt, a kanna földművest.
Luca-naptól karácsonyig a naptárban, a hónapok neve alá rendre felírták az időjárást, amiből a következő évire következtettek.
A betlehemesek adventtől vízkeresztig járták a falut. A betlehemezést a törzslakosság nem gyakorolta, de a betelepedők hatására a századfordulón elterjedt, így utóbb a felnőttek, a gyerekek és a cigányok is művelték. A cibakiak idővel átjártak Tiszaföldvárra, Nagyrévre és Tiszainokára, míg Törökszentmiklós tanyáiról, Tiszakécskéről az ottaniak látogattak ide. A betlehemes játék szereplői között volt a betlehemet hozó angyal, a nagybundás öreg, a fakardos katona, valamint kettő-négy pásztor. Ezek hurkát, kolbászt, tojást, diót, almát, tökmagot kaptak, s erre gyakran bort, pálinkát is ittak.
Karácsony böjtjén (december 24.) igen sok babot ettek, hogy az újévre szerencséjük legyen. Rendszerint mindenki ivott egy kupica pálinkát is, hogy a következő évben ne fájjon a gyomra. A vallásos családok olykor csak három szem búzát fogyasztottak. A szentesti vacsora maradékát reggelig az asztalon hagyták, majd abroszban eltették. Ennek gyógyító erőt tulajdonítottak, a beteg állatnak, baromfinak is adtak belőle. Este szentelt almát vágtak szét a családtagoknak, s azt mindenki megette. Általában az asztal alatti dézsába négy-öt piros almát s egy kis szalmát tettek, s erről itatták a jószágot, hogy egészségesek legyenek. Ekkor az állatokat is úgy látták el, hogy érezzék: ünnep van. Este a férfiaknál gyakori szórakozás volt a dióra kártyázás, majd elmentek az éjféli misére. Ekkorra lett kész a Luca-szék is, akkor ütötték bele az utolsó szeget. Az éjféli misén erre ülve a templomban megláthatták a boszorkányokat. Ezeknek szarvuk volt, meg „úgy is voltak öltözve”.
A mise utáni étkezés már nem volt böjtös. A lányok éjszaka megpiszkálták a tyúkot, s ha a kakas megszólalt, a lány az új évben férjhez ment. Megzörgették a disznóólat is, s ahányat visított a malac, úgy tartották, annyi év múlva lesz majd a lányból asszony. Másnap reggel öt órakor volt a pásztorok miséje. Ekkor a pásztorok mind odagyűltek a templom elé, s ostorral pattogtattak.
A karácsonyfa-állítás a tehetős családoknál már a XIX. század végén elterjedt. A fenyőre papírból, pattogatott kukoricából készítettek láncot, aszalt szilvát fűztek fel, szaloncukrot és színes üvegtárgyakat (golyót, játékot). Elterjedt Cibakon a színes ostyadísz is, ezeket Hegedűs Sándorné, majd egy V. Tóthné nevű asszony készítette a parókián. Már akkoriban divat volt az ajándékozás. A karácsonyfát vízkeresztkor (január 6.) bontották le, és a fán lévő édességet a gyerekeknek adták. Sokáig a templomban is állítottak egy nagy karácsonyfát.
A gyermekek aprószenteken történő (december 28.) megvesszőzése (patyingolás) a vélekedés szerint megvédett a betegségektől (himlőtől). A delikvenst addig vesszőzték, míg meg nem mondta az aprószentek számát (illetve a választ): „Minden sarokban egy szakajtóval, vagy 365 ezren.” A nemek, az egyes korcsoportok tagjai a szokást külön is gyakorolták. A fiúk a lányos házaknál olykor ezt túlzásba is vitték, mire kilökték őket. A keresztapák a keresztgyereket vesszőzték meg, de a szülők is átküldték a gyerekeiket a szomszédba „tormáért”. Itt már fűzfavesszővel várták őket.
Újévet köszönteni főképp a cigányok jártak el. Utóbb ez esetenként másoknál is megfigyelhető volt, de inkább csak a rokonokat, jó ismerősöket keresték fel. Ekkor disznóhúst vagy szárnyast ettek, hogy sok pénzük legyen (Mások szerint a baromfi nem volt célszerű étel, mivel amíg a disznó előretúrta a szerencsét, addig a baromfi hátrakaparta.) Újévkor nem költöttek, mert – hitték – akkor az évben sok kiadásuk lesz, és nem volt szabad mosni sem. Újévi bálokat is rendeztek az egyletek, főleg a 48-as Kör és a Gazdasági Kör.
Vízkeresztkor (január 6.) szenteltvizet hoztak, s a szobák, istállók sarkait és az ételt is megszentelték: „őrizze meg Isten mindenünket a jövő esztendőben is.” Ezen szokás egyes elemeit Cibakon az egyház tiltotta. Az állatnak általában nem adtak szenteltvizet, mivel „szent dologgal szentül kell bánni”, de néhol a kislibák és csirkék vizébe azért csak öntöttek egy keveset. Ezen a napon az első világháború előtt a háromkirályok járása még gyakori volt. A szereplők kifordított bundát, süveget viseltek, és – mint mondták – rugós csillagot lőttek a szoba sarkába.
Alakoskodásra leginkább farsangkor és disznóöléskor került sor, de a kettő gyakran egybeesett. A farsang vízkeresztkor kezdődött, s a húsvét előtti negyvenedik napon ért véget. A farsangvasárnap előtt kezdődött a mulatság, s farsang keddjéig tartott. Előre megfőztek, s naponta elmentek a templomba. Ekkor nem dolgoztak, mert úgy tartották, aki nagyfarsangot megdolgozza, az a nyáron három napig beteg lesz. Vasárnap mindenki otthon volt, a vendégeskedés hétfőn kezdődött. Általában a farsang keddjén rendeztek álarcosbálokat, melyen a legények cigányasszonynak, a lányok cigányembernek öltöztek. 1920-tól ezeket a mulatságokat a kisebb kocsmákban rendezték. Ilyen volt a Fazekas-, az Ungár-, a Törőcsik-féle, a Klein-féle Nagyvendéglő a falu közepén, míg kintebb a Fekete Medárd-féle kocsma. A XX. század legelején a farsangi bál általában batyusbál, s főleg az idősebbek körében divatozott. Három-négy család összefogott, s naponta máshol ettek. Volt, aki a kocsmába ment, s három napig ott maradt. Oda hordták neki az enni- meg innivalót. Utóbb farsangi rendezvényeket a Nagyvendéglőben, Törőcsiknél vagy az Iparoskörben tartottak. Farsangkor régen megseprűzték a még hajadon lányokat is.
Hamvazószerdára virradóra ért véget a farsang. Ekkor elmentek a templomba, s meghamvazkodtak. Csonkacsütörtökön, a következő nap fogyasztották el a farsangi maradékot. Ezzel kezdődött meg a nagyböjt, és egészen nagyszombat estéjéig nem ettek húsos, zsíros ételeket. Nagyhéten, de különösen nagypénteken számos munka végzése tilos volt. A mosó nőkre gyakran ráragadt a „ruha asszony” elnevezés. Nagypénteken sokan megfürödtek, főleg a lányok, hogy szépek, egészségesek legyenek. Az állatokat is megúsztatták a Holt-Tiszán. Feltehetően innen eredt a mondás: „Nagypénteken mossa a holló a fiát.” Régen a bikát, a malacot is ekkor herélték, nem tudni, miért.
A gyermekek körében divat volt a nagyszombati kolompolás, Jézus halála és feltámadása emlékére, illetve a kígyók, a békák, a férgek háztól való elriasztása végett. Gyakran már éjfél után, két órakor elkezdték a zajkeltést, karikással, kolomppal, ekevassal, tepsivel. Egy-egy csapatban húszan is reggelig járták az utcákat. Néhol az akkor sütött kaláccsal kínálták meg őket. Reggelre már akkora volt a zaj, hogy sokan megelégelték. A méltatlankodók olykor megdobálták a kolompolókat, azok viszont a kapun dörömböltek, s letördelték a kerítést. A csendőrök jó néhány hangoskodót elvertek, és a szokást betiltották. Nagyszombat délutánjára esett a körmenet, éjfélkor zajlott a Jézus-keresés.
Húsvét hétfőjén a lányokat vízzel telt vödörrel locsolták, nem is mertek kimenni a kútra. Utóbb házilag készült szappanos vizet, illetve a patikus, fodrász által készített rózsavizet használtak. A locsolók pénzt, vöröshagymahéjjal festett piros tojást, bokrétát, kis kalácsot kaptak. Elvileg másnap a lányoknak kellett volna meglocsolni a legényeket, de szégyelltek a legényes házhoz bemenni.
Pünkösdkor bodzafával díszítették fel a kerítést, virággal és gallyakkal a kaput. A legények májusfát állítottak, és azt elvitték a lányokhoz. Rendszerint nyárfát hoztak vagy loptak erre a célra. Elültették az udvarba vagy a ház elé. Gyakran őrt hagytak ott, nehogy elvigye valaki. Ha az őrök elmentek, tréfából mások rossz rongyot, cipőt aggattak fel rá. Azoknak a lányoknak, akikre a legények haragudtak, ilyent vittek. A fákat a lányok színes szalagokkal, fejkendőkkel ékesítették. A faállítás később május elején is divat lett.
Az egyházi ünnepek mellett az aratás, a szüret is jeles alkalomnak számított. Az uradalmi aratóbálokat vasárnaponként tartották, s az ebéd hagyományosan birkapaprikás volt. Mindenki egy liter bort kapott, majd egy nagy épületben kezdődött a bál, rendszerint citeraszóval.
Szüretkor utcai felvonulást szerveztek, a csőszlányok kocsival mentek, a legények lóháton. Felöltözve nemzeti színekbe, volt velük bohóc és dobos is, aki meghívta a népet a szüreti bálra. A menet az egész falut végigjárta. A kocsmai báltermet szőlővel díszítették fel, majd bírót, bírónét, illetve cigánybírót is választottak. Ők döntötték el, hogy milyen büntetést kapnak a szőlőtolvajok. A szüreti felvonulás szokását a cibakiak a közelmúltban kezdték feleleveníteni.
A századelőn disznóöléskor a gyerekek bekormozták az arcukat, és beöltöztek cigánynak. Rossz tepsiket, fedőket vettek magukhoz, így látogatták meg azokat a házakat, ahol disznóvágás volt. Csak a jobb módú ismerőshöz mentek el, ahol verset is mondtak. Néha a fiúk lánynak is beöltöztek, és látszatpatáliát csaptak, hogy ki nyúlt a „menyasszonyhoz”. Ha kaptak valamit, azt megköszönték, ha nem, összeverték a kaput. Ez a szokás 1920 után fokozatosan eltűnt. Az évenkénti első vásárkor nagy rudat állítottak fel a vásártéren. A rúdra új ruhát tettek. Aki a csúszós rúdon elérte a ruhát, az kapta meg az árut jutalomként.
A vallásosság ellenére számos hiedelem ellenkezett az egyház tanításaival. A tetszhalott állapotát a testet elhagyó lélekkel azonosították. A faluban ismert volt a boszorkány és a táltos alakja is. Úgy vélték, a boszorkány vagy a bűbájos nem tud meghalni, amíg kézfogás révén át nem adja a tudományát. Ezért tollseprűt tettek a kezébe. Így a bűbájosság a seprűbe ment át, amely azután el lehetett égetni. Táltos a foggal született gyermekből lett, de ha a fogát időben kivették, normális emberré fejlődött. A környéken táltosként emlegetett Tanyeban (?) Pista szintén foggal született. A táltossal nem bírt senki, nem érte semmi baj, és rontani is tudott. Ismerték Cibakon a tudós pásztor alakját is, aki azonban nem különleges tudománnyal, hanem tűzbe dobott rossz bőr szagával ugrasztotta szét a nyájakat. A cibakiak körében hosszú időn át általános volt a megrontásban, szemmelverésben való hit.
A népi gyógyítással kapcsolatban számos adalék ismert. A torokbetegségek ellen Balázs-napon (február 6.) a templomban Balázs-áldást vettek. A pap két összekötött égő gyertyát tett mindenki torka alá és azt mondta: „őrizzen meg az Isten a torokfájástól és minden bajtól.” A szentelt gyertya égetésének mindig gyógyító erőt tulajdonítottak, így a megrontott (beteg) gyerek mellett is tömjént füstöltek. Torokfájás esetén szárított úrnapi virágból készült teát ittak vagy Szent György-nap előtt fogott gyík torkát húzogatták meg, majd utána a betegét. Sebekre mátraverebélyi szenteltvizet is tettek. A szentelt növényt soha nem dobták ki, hanem elégették.
A szemre nőtt árpát tízfilléressel dörzsölték meg, majd az érmét eldobták. Aki a pénzt felvette, arra ragadt az árpa. A keléseket rontóbábuval is gyógyították. Kilenc kis babát készítettek ronggyal betekert, két kereszt alakban összekötött fából. Megdörzsölték vele a sebet, aztán a bábut kidobták az utcára. Ha valaki felvette, arra ragadt a baj. Ha háromszor leheltek az újholdra, akkor elmúlt a fogfájás. A feltört talpra libaganajt tettek, az megérlelte a kelést, és így kifakadt. A főtt kukorica levét köhögés, torokfájás ellen használták. A tályoggyökér is ismert volt, ezt a nagyrévi gyepen szedték. A megijedt gyermeket vízzel itatták meg, ha pedig ijedtében némult meg, akkor megvizeltették. A betegek közül sokan a jászladányi Szűcs Mártonhoz, valamint a szajoli Piszke Ignác Józsefhez is eljártak. Ez utóbbi veszettséget gyógyított. A környékbeli halottlátók közül főképp a csépai Mészáros Mihályt keresték fel.
Az állatok bajait helyi gyógyítók kezelték, akik közül a legismertebb Könyves Lajos volt. Ő a veszettséget is gyógyította. A tehén kérődzésének elállása az istállózásnál volt jellemző. Ekkor szarvasmarha által felkérődzött gombócot etettek meg a beteg állattal, vagy keserűsót, pálinkát, sárgadinynyehéjat adtak neki, de olykor elég volt kifeszíteni a beteg szarvasmarha száját. Ha a tehén véres tejet adott, akkor azt tartották, hogy valaki késsel nyúlt a tejbe vagy megrontotta az állatot. Az utóbbi esetben a tejben mosogatórongyot kellett áztatni. Ha a tejes rongyot baltával verték, a tehenet megrontó és az ütéseket érző asszony előjött, a tehén pedig meggyógyult. A rossz tejet adó tehenet úgy is gyógyították, hogy szentelt barkát égettek, majd a tehenet visszafaroltatták rajta. Hogy a tehén hasznát (tej, tejtermék) ne vigyék el, rossz cipőbe marhaganéjt raktak, és azt a kéménybe akasztották. A lovak vizeletrekedésének elhárítására a húgycsőbe erős, csípős hatású anyagot, általában paradicsomot tettek.
A természetellenesen apró tyúktojást nem tartották meg, kártojásnak tartották. Ezt háttal állva, a házon keresztül dobták át a szomszédba. A kotlóst rendszerint férfikalapban ültették, hogy sok kakas legyen. Februárban áztatott búzát is etettek vele, mivel a hiedelem szerint attól elült. A sok patkány ellen úgy védekeztek, hogy egy állat hátát felhasították, majd sóval, paprikával megszórták. A lyukba beengedve az elmarta a többi patkányt.
Több időjóslás ismert a faluban. Ha gyertyaszentelő fénylik, az íziket szedd elő. Ha csurog Vince, megtelik a pince. Ha Medárd napján esik negyven napig esik. Ha Medárdkor esik, sok kukorica lesz. Mátyás, ha nem talál, akkor csinál (Jégtörő Mátyás a jeget összetöri, de ha nincs, akkor fagyos időt hoz). Pálfordulókor az évi termésre tudtak következtetni.
A mennydörgéshez, a villámláshoz számos hiedelem kapcsolódott. Amerről az évben elsőnek dördült meg az ég, arról mindig jó eső jött. Aki a fejét ekkor a falba verte, annak abban az évben nem lett fejfájása. Nagy vihar idején szenteltvízzel vetettek keresztet a viharfelhőkre, hogy Isten szüntesse meg az égiháborút. Ilyenkor szentelt gyertyát is égettek. A virágvasárnapi szentelt barkát sokszor hazavitték és bedugták az eresz alá. Ez védett a jégveréstől, a villámlástól. A lakásba nem vitték be, mert sok légy lett tőle. Sokan az udvaron ültették el. Harangoztak a vihar előtt nagyharanggal is, mivel azt gondolták, hogy a hangja eloszlatta a felhőket. Baltát is tettek ki élével fölfelé, hogy a jég ne verje el a határt. A helyiek szerint a pénteken mosott, vasárnap mángorolt ruhába belecsapott az istennyila. Ez a sors érte azt is, aki úrnapján dolgozott. Azt tartották, a villám okozta tüzet tejjel kell locsolni, csak attól alszik el.
A Tiszába régen sokan belefulladtak, évente volt haláleset. Gyaníthatóan ezért tiltották az Anna-napi (július 26.) fürdést, mivel általában ekkor volt a legmelegebb. A vízbe fulladt embereket úgy keresték, hogy pénteken sült kenyeret tettek a vízre. Ahol a halott volt, ott megállt a kenyér.
A faluban a gyermekszülést emberemlékezet óta bába vezette le. A szülés a házban fekve vagy ülve, de mindenkor ágyban történt. Egy gyermeknek egy pár keresztszülője volt. Az anya rendszerint a lánykori barátnőt hívta komaasszonynak, vagy a testvéreit. Rendszerint a család minden gyermekének azonosak voltak a keresztszülői. A faluban elterjedt volt a váltott gyerek szokása. Azt hitték, hogy a rossz szellemek elcserélhetik az újszülött gyermeket. Emiatt azokat sütőlapáton bedugták a kemencébe. Az újszülöttet igen gyorsan megkeresztelték, részint a csecsemőhalandóság miatt is. A rossz gyermekeket a századfordulón főleg a kéményseprővel, a kékítős zsidóval vagy Halas Tóth Jánossal ijesztgették. A kékítős furcsa orrhangon beszélt, Halas Tóth pedig beszédhibás volt.
A párválasztás, az ismerkedés szokásai főképp a tizenhét-tizrennyolcadik életév betöltésétől követhetők nyomon. Ennek több színhelye volt. A vasárnapi litánia után a lányok és a legények külön csoportokban sétáltak, daloltak az utcákon. A XX. század elején emellett igen gyakoriak voltak a citerás-, vagy padkaporos bálok. Házaknál, ahol a fiatalság táncolhatott. Ekkoriban ezeket még a falu különböző részein (Tóvégen, Tiszavégen, Kertekben) külön-külön rendezték, a báltermet szálának nevezték. A legényeknek a másik falurészbe sokáig nem volt célszerű átmenni, mivel ott gyakran megverték őket. Az egész falut érintő rendezvényeket a helyi vendéglőkben, valamint a társaskörökben rendezték. A 48-as Kör báljait a szegényebbek, a Gazdakörét a hat holdnál nagyobb birtokú gazdák látogatták. A bálokat nemzeti színű zászlóval jelezték a kocsma épületének homlokzatán.
Az 1930-as évekre a falurészek kisebb, zárt rendezvényei jórészt eltűntek. A helyükbe lépő levente-, szüreti, arató-, tűzoltó- és különböző köri, egyesületi bálok mindinkább az egész falut megmozgató, s gyakran a szomszéd településekre is ható rendezvényekké váltak. Legfeljebb a vagyon, társadalmi helyzet volt elkülönítő tényező. Cibakházán kezdetben sajátos báli szokások is kialakultak. Sokáig nem a legények vitték a lányokat a bálba, hanem az utcáról hívták be őket. A lányok rendszerint a Turulmadár (48-as emlékmű) alatt álltak karéjban, s akkor szólították be őket, amikor már szólt a zene.
Az udvarlás szokásrendje igencsak szertartásos. Ha a legény karonfogva sétált a lánnyal, a pap rendszerint már másnap kiprédikálta. A karoltatás csak a két világháború között jött divatba. A legény elmehetett a lány házához, és ha ott elfogadták, családi körben udvarolhatott, beszélgethetett. A legények rendszerint szerdán, szombaton és vasárnap jártak a lányos házakhoz. Este nyolc-kilenc órakor már illett hazamenni. A lány a legényt kikísérhette a kapuig, de ha sokáig maradt kint, bentről megverték az ablakot. Ha az apa ekkoriban ment haza, a botjával rendszerint benyúlt a kapun, hogy ott vannak-e a fiatalok.
Az udvarlás egyik formája az volt, hogy a legény néhány társa segítségével a kedvelt lány ablaka alá nyárfát ültet, majd beszólt a választottnak: „Vigyázz (a lány neve) a nyárfára!” Ha elfogadták az udvarlást, akkor a lány a fát színes szalaggal, fejkendővel díszítette fel. Ha elutasító volt a válasz, akkor a legény nemritkán bosszúból száraz fát ültetett a lány ablaka alá. Gyakran cédulát is tettek rá „Száraz fának kifakadását lehet várni, nehéz a férjhez menést kivárni” felirattal, „öreg jánnak” címezve. Jegyajándékként a lány gyakran pénzt kapott, a legény pedig jegykendőt, esetleg még néhány kendőt. Utóbb vált gyakorivá a gyűrű, illetve a jegykendő vagy jegying.
A lakodalmakat általában farsangkor és ősszel rendezték. A vőlegényes háznál a vőfély, a násznagy és a koszorúslegény, a menyasszonyos háznál a vőfély, a koszorúsasszony és a koszorúslány volt a fő tisztségviselő. A vőfély mindig hivatásos volt, a násznagy a cseléd esetében a gazda, a koszorúslány és a koszorúslegény a barátok közül került ki. A koszorúsasszony a keresztanya. A vőfély a meghívottak kendőivel feldíszített vőfélybotot hordott, mellén pedig nemzetiszínű szalagot és bokrétát (virágot) viselt. Ő hívta meg a vendégeket, és a lakodalmi programot is ő tartatta be. A menyasszony felkontyolása a koszorúsasszony feladata volt. Régebben gyakorta megesett, hogy a lagzi alatt ellopták a menyasszonyt. Ennek megakadályozása a koszorúslányok feladata volt.
A lányok hozománya koronként és társadalmi rétegenként változott. 1885-ben egy négygyermekes, egy hold szőlővel és három katasztrális hold szántóval bíró család által adott hozomány négy párna, egy-egy nagydunna, szalmazsák, sublót és cifra láda volt. 1905-ben egy nincstelen, négygyermekes család lánygyermeke egy-egy dunnát, párnát, kanapét, ágyat és sublótot kapott. 1912-ben egy hat testvéres nincstelen lány hozománya egy sublót, négy párna, egy-egy nagydunna, szalmazsák, míg 1934-ben egy hat testvéres cselédlány egy-egy ágyat, dunnát, szekrényt, asztalt, kanapét, valamint két-két párnát, lepedőt, széket kapott.
A pártában maradt lányokat a legények húshagyó kedd estéjén csúfolták ki. Kapujukhoz fazekat, rossz cserepet vágtak, majd elszaladtak. Mivel ez a csínytevés nemcsak a pártában maradottakkal, hanem minden egykorú lánynyal is megtörténhetett, önmagában még nem jelentett megszégyenítést.
A halálozás a mainál jóval gyakoribb volt, ezért sokkal inkább hozzátartozott a mindennapokhoz is. A kereszteletlen gyermeket ládában ásták el a temetőárokban. Úgy vélekedtek, hogy az ő lelke a pokolba jut. „Pogányan halt meg, a temetőárokban a helye!” – tartotta a mondás. A vízbe fulladt embereket nem hozták haza a faluba, mert azt gondolták, hogy a víz tönkreteszi a határt. Rendszerint ott temették el őket, ahol megtalálták. A korán elhalt lánygyermekre gyakran rátették az anyja menyasszonyi koszorúját, míg a kisfiúk mirtuszbokrétát kaptak. A gyermekhalottnak sokszor pénzt tettek a kezébe, mivel azt tartották, hogy így könnyebben bejut a mennyországba.
A fiatalon elhalt lányokat gyakran menyasszonynak öltöztetve temették el. Az ilyen temetéskor az első világháború előtt többnyire zene is szólt. Az öreg Szabó Imrét sokan temetési zenészként is emlegették. A középkorúakat gyakran ünneplőben temették el, az idősebbeket pedig fekete ruhába öltöztették. A halottas háznál fekete szövettel takarták le a tükröt, vagy egyszerűen megfordították. Amikor a halottat kivitték a háztól, rendszerint utánahajították a szemetet is.
A sírokat a temetőcsősz ásta, a sírásás időpontja, a nap és a napszak megválasztása az ő belátásától függött. A halottért való harangozáskor a férfiak három lélekváltság harangozást, a nők kettőt kaptak. A lélekváltság kisharanggal kezdődött, majd a naggyal folytatták. Időtartama a fizetéstől függött. A gyermekek is a nemüknek megfelelő harangozást kapták.
A halotti tor során az elhunyt számára is terítettek, mások szerint a halott még az ételből is részesült. Ezt másnapig hagyták az asztalon, majd a kutyának adták. A helyiek azt tartották, hogy haláluk után csak azok kísértettek, akik az életben gonoszok voltak vagy valami bajtól szenvedtek. Ezek a szellemek a padláson tartózkodtak, éjszakánként zörögtek, kopogtak. Úgy hitték, a gonosz lélek nem tud megnyugodni, míg a jó ember azonnal a túlvilágra kerül halála után. Esetenként a halott kedves, „ittmaradt” holmiját utólag beásták a sírba.
A cibaki emberek gyakorta ragadványneveket örököltek, örökölnek őseiktől, de olykor maguk is kaptak ilyet környezetüktől. Ez a sírig kísérte, kíséri őket. A XIX. századi kataszteri térképeken már megfigyelhető ennek nyoma, de bizonnyal jellemző lesz a harmadik évezredre is.

A Dióssy-féle vendéglő átalakított épülete (Bagi Gábor felvétele)

Az egykori Nagy-féle Vigadó kocsma (Bagi Gábor felvétele)

A Törőcsik-féle vendéglő napjainkban (Bagi Gábor felvétele)

Fiatal pár kisgyermekkel 1939-ben (Ráczkevi Lajosné gyűjteményéből)

Szüreti vagy farsangi bálos pár a két világháború között (Hegedűs Sándorné gyűjteményéből)

Ráczkevi Sándor és Kruchió Róza szüreti bálos pár az 1930-as évek második felében (Ráczkevi Lajosné gyűjteményéből)

Jauernik Ferenc 48-as honvéd síremléke (Hír János felvétele)

Mucsi József 48-as honvéd sírja (Hír János felvétele)

 

 

Arcanum Zeitungen
Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

Über uns Kontakt Press room

Languages







Arcanum Zeitungen

Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir