Hit és élet
Hit és élet
A templomról – mint már említettem – a XII. század első feléből származik az első adatunk. A XIV. századi pápai tizedjegyzékek gazdag egyháznak mutatják, amelynek élén Miklós alesperes állt. Valószínűleg a környékbeli falvakat is ellátta: Csalt és Balpüspökit mindenképpen.
Mohács után az akkor itt birtokos Perényi Péter a reformáció híve lett, egri várparancsnoka, Varkoch Tamás elűzte a katolikus lelkészeket, és 1548 körül protestáns prédikátorokat hívott be. A református Bethlen Gábor 1619-ben vette birtokba a megyét, ekkor a debrői plébániát is protestáns lelkészek foglalták el. Valószínűleg I. Rákóczi György birtoklása idején is ők vezették az istentiszteleteket a debrői templomban. Azt nem tudjuk, hogy a missziós szerzetesrendek (ferencesek, jezsuiták) vagy licenciátusok (papi rendet nem nyert személyek, akik egyes egyházi szertartásokat elvégezhettek), megfordultak-e a községben.
A török kiűzése után, az 1693-as Heves megyei lajstromban még nem említettek lelkészt Debrőn. Ez azért is érdekes, mert egy 1696-os összeírás viszonylag nagyobb létszámú közösségről tudósít. Három évvel később, 1699-ből azonban már ismerjük személyét: Wolfgang Zellnek hívták. Debrő filiái ekkor: Verpelét és Tarnaszentmária.
Az anyakönyveket 1700-tól vezették. Kezdetektől csak a születésekről – a házassági és a halálozási bejegyzéseket 1737 körül kezdték el. Az új kegyúr, Grassalkovich Antal, 1744 és 1750 között újjáépítette a templomot, és a parókiának kőépületet emeltetett Patrónusnak Szent Mártont választották.
Debrő a középkorban egyházigazgatási szempontból az egri püspökség hevesi főesperességéhez tartozott. A török alatt a középkori esperesi kerületek határai elmosódtak. A plébániák nagy része is megszűnt. Amikor Telekessy püspök 1699-ben számba vette a működő egyházakat, csak a hevesi és patai főesperesség fennmaradását rögzíthette. Az újraszervezéskor Debrőt Heves alá sorolták. 1749-ben a hevesi kerületet alsó- és felső-hevesire bontották, településünket az utóbbihoz rendelve.
II. József 1782-ben kiadott utasításában az eltörölt szerezetesrendek vagyonából vallásalapot hozott létre. Az igazgatási szervezetet is átalakították. A debrői plébániát a közép-hevesi kerületbe sorolták. Ma az egri főegyházmegye hevesi főesperességének kápolna-füzesabonyi kerületébe tartozik.
Időközben a betelepített Aldebrőt is a debrői plébániához csatolták. Verpelét már 1757-ben és 1764-ben is kérte saját plébánia felállítását, arra hivatkozva, hogy már 210-re emelkedett a házaspárok száma. A püspök azonban elutasította a kérést, mert szerinte a verpelétiek nincsenek messze anyaegyházuktól, Debrőtől. Egyébként is a jobb lelki gondozás végett létesítettek kápláni helyet.
A plébániát 1770-ben újra kérték. Ekkor már a feldebrői plébános ideiglenes szállásának helyreállítását is megígérték. A püspök most már engedte, így 1771-ben Verpelét levált Debrőről, önállósult. Tarnaszentmária 1813-ban került át Debrőtől Verpeléthez. Aldebrő 1787-ben kérte függetlenítését, megnövekedett népességére hivatkozva. A következő évben helyi káplánt kaptak, akinek káplánházat is építettek, de az egyházi járandóságok egy részét továbbra is a feldebrői plébános húzta. 1800-ban újra kérték a plébánia felállítását, amit nem sokkal később meg is kaptak.
Emlékezetes esemény volt a plébánia életében az Eszterházy Károly püspök által végrehajtott egyházlátogatás. Az 1767. évi vizsgálat idején nemcsak
a plébániát és a hitéletet ellenőrizték, de Feldebrő vált az egyik bérmálási központtá is. A bérmálás 38 napig tartott, ezalatt 2682 személyt erősítettek meg a hitében. Nemcsak Debrőről, hanem az egész megyéből érkeztek az emberek. A bérmáltakat és bérmaszülőjüket bejegyezték a helyi anyakönyvbe, lakóhelyükkel és védőszentjükkel együtt. Ettől az időponttól kezdték Eszterházy püspök rendeletére az anyakönyveket rovatos formában vezetni. Ugyanakkor a hivatalos értesítéseket is bemásolták a plébánia köteteibe.
A korszaknak emlékezetes tisztelendője volt az 1743–48 között működő Deli János. A kor szokásaihoz képest magas fokú képzést kapott, a nagyszombati egyetemen végzett. A baccalaureatusi fokozatot 1735-ben, a magiszterit 1737-ben nyerte el. 1744-ben – már debrői plébánosként – a doktori fokozatot is megkapta. Valószínűleg ezért töltött el csak öt évet a plébánián. Később kanonokként szolgált Egerben, ekkor száz rajnai forint értékű alapítványt tett a feldebrői templom javára.
Wagner András erős matematikai érdeklődéssel bírt. Az 1771-es úrbérrendezés kapcsán megnőtt a kereslet a földmérők iránt. A feldebrői plébános jól értett a földméréshez és a térképészethez, ezért szívesen vették igénybe azok a földesurak, akik saját emberükkel nem tudták elvégeztetni ezt a feladatot. Tevékenysége azonban, azon túl, hogy akadályozta plébánosi teendőiben – az anyakönyvekben alig szerepel általa végzett keresztelés, esketés vagy temetés – a jobbágyokban is azt a gyanút ébresztette, hogy összejátszik a földesurakkal, és a gyengébb minőségű földeket nekik méri ki.
Eszterházy püspök a békesség kedvéért el is tiltotta plébánosát ettől a tevékenységétől: „Debrei plebanosom ellen már voltak panaszok, hogy eö többet foglalatoskodik a földek mérésében, hogysem papi kötelességének tellyesítésében… Tartok attól, hogy fellyebb való instatiáknál ítéletbe vétetve, hogy míg a papok is az Urbáriumba avatkoznak és a parasztokat szorongatni akarják. Távul legyen tőlem, hogy plebanosaim ellen valahol panasz tétetődjön, vagy zúgolódás támadjon oly dologban, melyre én szabadságat adtam volna nékiek.”
Az 1767-es egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a plébánia földjei a Szergalagonyán Bodnár Mihály földje és az út, a Gyepűlapányban Kiss István és Miklós, míg a harmadik rész Magyalszegen, Kováts Gergely és Póts Mátyás iskolamester birtoka között feküdtek. A plébániának a Szopó út és a Szűrhomoknak nevezett részen is volt területe, továbbá egy szőlőt is birtokolt. A helybeliek ezeket a földeket ingyen művelték.
A föld jövedelmén túl a lakosság termény- és pénzbeni juttatással tartozott a parókiának. A papot illette az egyházi tized nyolcada. Ez egészült ki a házaspárok által fizetett párbérrel, a szentségek kiszolgáltatásáért kapott stólapénzzel, valamint az alapítványok hasznával és az adományokkal.
A filiálék jövedelmének egy része is a debrői plébánoshoz folyt be.
A párbér terményben, készpénzben, kézi vagy igás napszámban teljesített jobbágyi eredetű szolgáltatás volt. Általában csak a parochiális kötelékbe tartozó híveket terhelte, de sok helyen az ingatlanokra kirótt dologi szolgáltatássá vált.
Amikor 1723-ban a plébánosok ellátását a kegyurakra bízták, ők mint földesurak a jobbágyaikat kötelezték az eltartásra, ilyenkor a más vallásúakat is fizetésre kényszerítették. 1816-ban egy teleknyi területtel rendelkezett a plébánia. Ez a belsőtelki állományból, szántóföldből, kenderföldből, rétből és gyepből állt. Érdemes felsorolni a földek helyét: Hegyes-hegy alja, Cser alja, Nagy-berek, Deméndi útra járó, Varjas-tó dőleje, Küntző tallaja, Galagonyás alja, Magyal-szög, Pintzefő dőleje.
A község lakói nem fizették mindig pontosan a plébános járandóságait. 1828-ban, Besze Ignác halálakor, Lemperger Mihály bíró kénytelen volt például elismerni, hogy évek óta tartozik a lakosság jó része a párbérrel és a deputátummal (terményjárandóság), de megígérte, hogy igyekeznek ezeket idővel kiegyenlíteni.
Az 1848. évi 13. törvénycikk kimondta az egyházi tized eltörlését, illetve a klérus maga mondott le róla. Az egyéb javadalmak azonban megmaradtak. A XIX. század végére egyre nagyobb jelentőségre tettek szert az egyház javára tett alapítványok. 1890-ben Feldebrőn 3057 korona alapítványi tőke jövedelmével számolhatott a plébános.
Az 1909. évi XIII. tc. az 1899. évi törvényt kibővítve évi ezerhatszáz koronára növelte a plébánosok jövedelmét. Felmerült, hogy a párbér kérdését is rendezni kell, mert a modern társadalmi viszonyoknak már nem felel meg alkalmazásának gyakorlata.
Az első világháború után a deputátum megváltásának összegét alispáni határozattal megemelték. A község kérte, hogy csak a régi váltság összegét fizessék, mert a plébánosi javadalomhoz tartozó 35 katasztrális hold I. osztályú szántó, két katasztrális hold szőlő és két hold kert, valamint a párbér és a stólapénz kényelmes megélhetést biztosít.
A megye közigazgatási bizottsága mégis helybenhagyta Schick Emil plébános megemelt járandóságát. A község képviselő-testülete azonban megtagadta a felemelt deputátumváltság kifizetését. A problémát az okozta, hogy az aranykorona bevezetésekor nem voltak tisztában az értékével, és így jócskán elszámolták magukat a háború előtti egyházlátogatási jegyzőkönyvben rögzített járandósághoz képest. A vita végül, 1931-ben, lezárult. Ekkor a plébános – tekintettel a válság okozta szűkös helyzetre – elengedett nyolcszáz aranykoronát a neki járó párbérből.
A második világháború után megváltozott az egyházi járandóságok adó jellege. Most már nem a községek szedték be és folyósították az egyháznak, a hívek magánfelajánlásai alkották tételeit.
A plébánia kegyurai az uradalom mindenkori birtokosai voltak, a paplak mellett különösen a templom építéséért, fenntartásáért tettek sokat. (Lásd az erről szóló fejezetben.) A parókia szervezetéhez tartozott a plébános vezetése alatt a kántor, a harangozó, a XIX. század második feléig a bába és a sekrestyés, aki a templom és a plébánia körüli tevékenységeket irányította. Rajtuk kívül a plébános háztartásában is szolgált néhány személy. Mivel az iskola is egyházi felügyelet alatt állt, a tanítókért is a lelkész felelt. A plébánia mellett a község tagjaiból szerveződött az egyháztanács, élén a plébánossal és a világi gondnokkal.
1767-ben a sekrestyés Grabetz János volt. Az 1810-es egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a sekrestyés Nagy Mihály, míg a harangozó, valószínűleg Grabetz János szintén János nevű fia. Az egyházközösség alapítványainak kurátora Pék János telkes jobbágy volt.
Az 1767-es egyházlátogatási jegyzőkönyv viszonylag jól felszereltnek mutatja a plébániát. A könyvtára 26 példányból állt. Itt őrizték a megyében a legrégebbi könyvet, Michael de Hungaria prédikációgyűjteményét. A gyűjteményt 1482 és 1501 között 27 alkalommal adták ki külföldön. Későbbről nem tudunk több kiadásáról.
1828-ban meglehetősen szegényesnek írták le a parókia tárgyi felszerelését, könyvtára azonban változatlanul tekintélyes. Mintegy 145 művet jegyeztek fel a szónoklattan, filozófia, teológia, kánonjog, történelem és szépirodalom köréből.
Az alesperesi jelentés 1877-ből magyar ajkú, iszákosságra és verekedésre hajlandó, különben a templomot szorgalmasan látogató népként jellemezte Feldebrő lakosságát. Tíz évvel később kissé módosítottak ezen a sommás ítéleten. Ekkor vad, nyers és makacs természetűnek, de buzgón ájtatosnak írták le a község lakóit.
A nép vallásos életére írott forrásunk csak a XVIII. század óta van. Komolyságát jelzik a különböző felajánlások, alapítványok, hiszen ezek rendszerint anyagi áldozattal jártak. A legkorábbi misealapítványt 1767-ben jegyezték fel. Kiss Pál végrendeletileg tíz rajnai forintot hagyott a plébániára, hogy lelki üdvéért rendszeresen misét mondjanak. 1801-ben Pócs János özvegye, Rachel a szőlőhegyen lévő birtokát adományozta az egyháznak, hogy jövedelméből férje és az ő lelki üdvéért meghatározott időpontokban misét mondjon a mindenkori plébános.
A XIX. századra azután megszaporodnak a különféle alapítványok, egyéni adományok. 1891-ben még gróf Károlyi Gyuláné is adományozott egy nagyobb összeget férje emlékének és lelki üdvének ápolására. A lakosság által befizetett összegek rendszerint húsz–száz forint között mozogtak. Az alapítványok nagy részét a misemondásra szántak tették ki, de szép számmal gondoskodtak a kápolnáról és a templomról is. Az utak menti kőkeresztekről a következő fejezetben szólunk.
Jelentős kultusza volt és van Szűz Máriának. A temetői kápolna megépítése óta (1738) kistáji búcsújáró hely. A hozzákapcsolódó főbúcsút Nagyboldogasszony napján (augusztus 15.) tartották. Főként a Tarna-völgy és a Jászság népe zarándokolt ide ilyenkor.
A Mária-kultusz a falu népének mindennapjait is átszőtte. Ha valamilyen hirtelen tragédia történt a községben vagy a külterületen, akkor a helyszínen Mária-képet vagy Mária-szobrot állítottak. Előfordult, hogy a hívő életének szerencsés fordulatáért vagy – ezt kérve – emléktáblát készíttetett Szűz Máriának.
A legtöbb ilyen táblát a Szent-kút nevű forrásnál helyezték el. Ez az úgynevezett Honvéd halmán van. A hagyomány szerint itt megjelent Szűz Mária. A jelenés után a mai temetőben szállt le, és ezért építették itt a kápolnát. Csodatévő víznek tartják, amelynek gyógyító ereje van. A környékbeliek itt imádkoztak gyógyulásukért. A XIX. századból származó hagyomány szerint, amikor a gőzekébe öntöttek belőle, nem indult el. Az uraság hiába próbálta felszántatni, sőt a Károlyiak intézője, Turkovics, trágyával is eltömette, ennek ellenére a víz újra feltört.
A Mária-kultusz mellett Nepomuki Szent János és a templom védőszentjének, Szent Mártonnak a tisztelete volt számottevő.
A XVIII. századtól az öt előírt körmenetet megtartották. Eszerint Úrnapján, virágvasárnap, nagyszombaton éjjel, a keresztjáró napokon (áldozócsütörtök előtti hétfő, kedd, szerda) tartottak körmenetet. Az ötödik Szent Márk napja volt, ezt a búzaszenteléssel kapcsolták össze. A búcsújáró körmeneteket más helységbe vezették. Feldebrőre Úrnapja oktáváján – nyolcadnapján – Aldebrőről és Verpelétről vezettek körmenetet.
A XVIII. század első felétől az obszerváns – szigorúbb szabályzatú és kisebb vagyonú – ferencesek, a jezsuiták és a minoriták missziós tevékenysége nyomán elterjedt a flagellálás szokása (önostorozás; bűnbánatot tartva legtöbbször nyilvános helyen sanyargatja magát a hívő). Feldebrőn is gyakorolták.
Tudjuk, hogy 1769-ben és 1770-ben is missziót tartottak a községben a jezsuiták. Ez bizonyára nagy lökést adott a szokás elterjedésének. Eszterházy Károly püspök a nyilvános önostorozást már 1767-ben megtiltotta, és csak magánházaknál engedélyezte. Ennek ellenére az egész egyházmegyében tovább élt. 1822-ben a máriapócsi búcsún történt önsanyargatás után a Helytartótanács utasította az érseket, hogy vizsgálja ki az ügyet. Ekkor derült ki, hogy a sorozatos tiltások ellenére számos helyen folytatják ezt a gyakorlatot.
A közép-hevesi alesperesi kerületben csak Feldebrőn maradt meg mégis. Nagyboldogasszony vigiliáján – előestéjén – a flagellálni szándékozók összegyűltek a temetői kápolnánál. A búcsúra érkező öt-hat ezer ember között is sok volt a vezeklő. Vagy a magukon viselt, vagy külön erre a célra készített ruhában, égő gyertyákkal a kezükben mentek végig a falun a templomig. A templom előtt elimádkoztak öt miatyánkot és öt üdvözlégyet, valamint egy hiszekegyet, majd visszatértek a kápolnához.
A szokással szemben az egyház egyre erőteljesebben lépett fel a XIX. század elején. Az érsek rendszeresen utasította a Feldebrő környéki plébániákat, hogy Nagyboldogasszony előtti vasárnap hirdessék ki a nyilvános flagellálás tilalmát.
A vallásos érzületet jelzik az egyházhoz kapcsolódó különböző társulatok, egyesületek. 1854-ben már létezett a Rózsafüzér Társulat, valószínűleg ezt keresztelték át 1886-ra Szent Olvasó Társulatnak. Ebből az évből ismerünk adatokat egy itt működő Mária-társaságra is. A jelentések szerint sok tagot számlált, és sűrűn rendezett ájtatosságot.
A Katolikus Ifjúsági Egyesületet 1914-ben alakították. Schick Emil plébános volt a Jézus Szíve Szeretetteljes Társaságának (Szívgárda) alapítója. A társulatnak 1917-ben 773, 1947 júniusában már 1722 tagja volt.
A felnőttek számára alakult a Hitterjesztés Egyesülete 24 taggal 1928-ban. Ez idő tájt hozták létre a Szent Kereszt Hadseregét, amely tizennyolc csoportra oszlott, csoportonként tizenkét taggal. Jónéhány aldebrői és verpeléti is volt a tagok között. 1939-ben szervezték meg a Feldebrői Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletet, szintén a plébános vezetésével.
1949-ben be kellett jelenteni a községeknek a hitbuzgalmi csoportokat és vezetőjüket. A jegyző jelentése szerint ekkor már csak Szent Ferenc III. rendje működött – amely nem sokkal korábban alakult –, Kiss Sándorné Kiss Mária vezetésével. A nehéz idők sem vették el a lakosság vallásos hitét, hiszen 1953-ban 153 család fizetett be komoly összegeket a templom javítására.
A község és az egyházközség jelentős személyisége volt a pócspetri perben jogtalanul halálra, majd börtönbüntetésre ítélt feldebrői születésű Asztalos János (az Asztalos család garcsik ágából származott), akit 1934-ben szenteltek pappá Egerben, és 1945–49 között volt Pócspetri plébánosa. A börtönből 1956-ban szabadult, majd még ez évben külföldre távozott. 1990 után visszaköltözött a községbe, itt is érte a halál.
Bár a falu lakossága majdnem teljes egészében a katolikus egyház híve, a többi vallásról se feledkezzünk meg.
A XIX. század közepétől mintegy hetven-nyolcvan izraelita vallású telepedett le a községben. Egyházszervezeti rendjük szerint Verpeléthez tartoztak. A második világháború előtt már összesen csak nyolc család idősödő tagja lakott a faluban. Őket a nyilasok elhurcolták, tudomásunk szerint nagyon kevesen élték túl közülük a haláltáborokat.
A baptista hitközség 1922-ben próbált gyülekezetet alapítani a faluban. Erre a célra Budapestről kapott pénzből ingatlant vásároltak. A főispán megtagadta az épület átminősítését, mert csak négy család volt baptista, és a község iskolának kérte az épületet. A fentebb már említett 1949-es jelentés 20-22 fős baptista közösségről tett említést. Ma is él egy kisebb létszámú gyülekezet Feldebrőn.
A plébánia épülete
Első áldozók Simon Gyula plébánossal
Egyházi ünnep után 1930 körül
Asztalos János pócspetri plébános sírköve
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
