Falu a határszélen | Száz Magyar Falu

Falu a határszélen

Az épített környezetben élő ember mindig szabadságra vágyik, oda, ahol a tekintet felmérheti a messzeséget; oda, ahol az ember mindig rádöbben, hogy ő is „csak” része a természetnek, és semmi esetre sem ura; oda, ahol érzi azt a magányt, azt a messzeséget és azt a végtelenséget, amit gondolkodó, egyszersmind érzelmeinek utat engedő ember érezhet, ha belép egy-egy különös tájba. Ilyen vidékre érkezhet az utazó, ha elhagyja az Alföld gyöngyszemét, a bájos Gyula városát, majd az egykori hajdúközpont Sarkadot, és letér a gyantéi magányos, omladozó, emeletes magtárépületnél kelet felé. Előbb a hajdani vallonok lakta falut, Mezőgyánt találja, még ma is számos gólyafészkével, nyáron hangosan kelepelő gólyáival. Továbbhaladva holt erekkel, régi folyómedrekkel szabdalt laposok, szikes legelők és szokatlanul sok fás-ligetes búvóhely után megérkezik Gesztre, egy igazi zsákfaluba. Innen már a „kövesút” sem megy tovább, a nem is olyan régen még nagyon őrzött határ megakadályozza a továbbhaladást.

A faluból már csak földutak vezetnek, ezek egyike délnek, Szalonta felé. Még a régi, ugyanaz, amelyen a költőóriás, Arany ballagott a Tiszák minden hivalkodástól mentes kastélya, puritán otthona felé. A másik kicsit északkelet felé halad, s a hajdani Nagyváradi úton baktat a szekér, a hangos és a már elkopott traktor a mezőre, az aranyba öltözött széles napraforgótáblák felé. Ezen az úton sem lehet sokáig továbbmenni, mert elállja azt az Inándi-ér, amely a maga alig kétméteres szélességével amolyan „határfolyó” Magyarország és Románia között.

Tavasszal, mint egy Hasek regényben, itt minden olyan hihetetlen, minden olyan kedélyes. A túloldali Atyás falu pecásai sűrűn benépesítik a partoldalt, bízva szerencséjükben. Kicsit távolabb, egy rozsdás, ütött-kopott, bádogból készült hajdani őrház előtt atlétára vetkőzött, románul beszélő határőrök sütkéreznek a napon, és mosolyogva fogadják a túlpartról elhangzó magyar nyelvű köszöntést. A gátról messzire látni. Este akár Nagyvárad fényei is valószínűtlenül közelinek tűnnek. Nappal ebben az irányban a földtörténeti ókorban képződött variszcida maradványok, a Réz-hegység, középen a látszólag magányos szigetként kiemelkedő Király-erdő, felette a nagyon magas Vigyázó, távolabb pedig a Béli-hegyek kék csúcsai látszanak.

Innen nézve könnyen belátható, hogy a földtörténeti harmadkorban egy lépcsős vetődés következtében a mai Alföld több ezer métert süllyedt. A Bihari-hegyeket a földmozgás következtében létrejött teraszok kísérik, a magasabb lépcsőfok Ady szűkebb hazájától, az Érmelléktől Váradig húzódik.

A Nagyvárad–Tenke vonal százötven-kétszáz méteres magassága valahol Cséffa –Tulka térségében viszonylag hamar száz méterre csökken. Innen már lassan lejt a térszín. Ettől a vonaltól nem messze kezdődik az a hatalmas óholocén kori mocsár, amit a Sárrétek tengerének neveztek, s csak a XIX. században tettek járhatóvá. Maga Geszt a tengerszint felett 96 méter magasan fekszik. A szomszédos Mezőgyán és Méhkerék jó két méterrel alacsonyabbra települt.

A teraszlépcső alig-alig észrevehető, mert a hegyekből kilépő és az Alföld felé futó folyók medreiket bevágták, kiszélesítették völgyeiket és felszabdalták a talajt, hordalékkúpjaik pedig szinte elfedték a felszínt. Már a földtörténeti harmadkor végén (pliocén) és a negyedkorban (pleisztocén, holocén) teljesen feltöltötték, síksággá változatták a lesüllyedt, tengerrel elöntött, majd tóvá alakult medencét, amely az Alföld helyén korábban kialakult. A feltöltődés miatt esésüket elvesztett folyók saját lerakott hordalékkúpjaikon kalandoztak, belőlük fokok, erek, fattyúágak szakadtak ki még a történelmi időkben is. A Gyepes-ér, a Korhány-ér, kicsit távolabb a Köles-ér, a geszti határban a Szik-ér, az Inándi-patak, a Csíkos-ér, a Pánti-ér, Salamon-ér, a falun egykor átfolyó Tisztavíz-ér hol a saját, többnyire pedig a Sebes-Körös valamelyik ősfolyamvölgyében, elhagyott medrében keresett utat magának.

A síksági területet javarészt a holocén kori (alluvium) árterek uralják, amelyek a felszín legegyenletesebb és a legmélyebb részei. Találunk jégkorszakban (pleisztocén) képződött és a folyók közti hátakon megmaradó területeket, amelyeket ártéri (infúziós) lösztakaró fedhet. A térszín legmagasabb pontjai azok a magányos, szigetszerű kiemelkedések, ahol a jégkorszaki felszínek hátán megmaradt a jelenkori folyami homok. Vidékünkön az egyetlen ilyen terület – amit a Korhányba folyó, valamikori Homok-ér és a régen csatornázott Csíkos-ér vesz körül – a Homok-kert nevet kapta. Arról, hogy valamikor szőlőt termeltek rajta, az egész terület kertjellege, az elöregedett, helyenként meglévő szőlőtőkék, a néhány megmaradt, de beomlott tetejű présház és gyümölcsfák sokasága beszél. No meg a hajdani földesúr ötven-hatvan éve még használt óriási pincéjének helyén tátongó gödör, mivel szorgos kezek még az alapba épített téglákat sem hagyták az enyészet martalékául.

A közeli Zsadány–Mezőgyán–Nagyszalonta vonaltól keletre a pleisztocén térszíneket egy teknő követi, amelyet északról a Nyírség jégkorszakban kialakult – az Ős-Tisza és Ős-Szamos üledékéből képződött – homokháta, délen pedig a bőséges homokmennyiséget szállító Maros hatalmas hordalékkúpja határol.

Geszt tehát, földrajzi értelemben, a Sárrétek határán helyezkedik el. S – milyen érdekes – a néprajz sem tudta egyértelműen kis-sárréti falunak tekinteni, más munkák viszont e térség részeként tárgyalják. Ez a határ menti helyzet Geszt történetének is állandó jellemzője.

Mára a régi vízi világból, a lápos-mocsaras területből szinte semmit sem érzékelünk. A XVIII. század végén már megindultak a helyi árvízvédelmi és lecsapolási munkálatok. Nem egy esetben ezek más települések kárára történtek, hiszen az alacsonyabban fekvő falvakra vezették a felesleget.

A XIX. század második felétől már rendszerezetté és szervezetté váltak

a munkálatok. A geszti földesurak, a Tiszák, országos hírnévre tettek szert e téren. A miniszterelnök Tisza Kálmán, testvére, a grófi rangra emelkedett, Szegedet újjáépítő Tisza Lajos, és édesapjuk, aki szintén Lajos névre hallgatott, alkotják e tevékeny férfiak sorát. Az idősebbik Tisza Lajost 1854. február 16-i alakuló ülésén választotta meg elnökének a Szalontai Vízszabályozó Társulat. Főmérnöke a kiváló szakember, Bodoky Károly lett. A társulat működése a Fekete- és a Sebes-Körös völgyére, a Gyepes folyó és az Inándi-patak szabályozására egyaránt kiterjedt. Két év múltán, amikor Tisza Lajos meghalt, helyébe fia, Kálmán lépett.

Az 1880-as évektől a társulat kettévált. A Sebes-Köröst szabályozó egyesület Nagyváradra költözött, a Fekete-Köröst regulázók Nagyszalontán maradtak. A Tisza család egy-egy tagja – három évet kivéve – mindvégig betöltötte az elnöki tisztséget.

A geszti határon is átfolyó Korhányt a Köleséri-csatornába vezették.

A megépített Toprongyos-Begécsi-csatorna északról ma is körülöleli a falut, levezeti a kisebb vízfolyásokat és a nyugati szélen a Holt-Korhányba csatlakozik.

A régi vízállások helyét az óriási kiterjedésű szikes laposok jelzik, amelyek nem túlságosan jó, de elégséges legelőt kínáltak a nagyszámú juhnyáj számára.

Geszt és határa szinte minden jelentős földrajzinév-gyűjtésből kimaradt. Ezért felsorolunk ezek közül néhányat: Cserepes-rét, Hosszú-rét, Körte-rét, Kecske-rét, Bogyoszlói-lapos, Kúti-lapos, Határ-lapos, Szik-lapos, Nyárfa-lapos, Zsombokos, Lázár-lapos, Hármas-lapos.

A század végére a táj arculatát teljesen átformálta a sikeres vízmentesítési munka. Ekkoriban következett a másik nagy tájátalakítással járó esemény, a vasút megépítése. A „közel hozott” piac követelményének és lehetőségének engedve a gabonatermesztés a jobb földekről az állattartást kiszorította a silányabb szikesekre, a háziipar termékeit feledésre ítélte a gyáripari tömegáru, a hangulatos házak vert és vályogfalát a Horthy-korszakban felváltotta a szigetelés hiányában gyorsan salétromossá váló tégla, a nádkévéből kötött tetőt a tűzbiztos cserépfedél.

A kultúrtáj átalakítása terén a vállalkozókedvű és aktív biharugrai faluközösség egy új területet is talált magának. 1905–1909 között földesurától,

a Bölönyiektől háromszáz katasztrális hold szikes legelőt vásárolt a falu és a szilasi kastély között. A budapesti testvérpár, Corhus Dezső és Zoltán tervei alapján megkezdték a halastavak kialakítását. Az 1930-as évek végén már közel ötszáz hektár területet borított a nyílt víztükör. Akkoriban vették meg a geszti földesuraktól, a Tiszáktól Szikpuszta (Nagy-Szikpuszta) területét; az 1943-ra elkészült újabb ötszáz hektárnyi terület elárasztását megakadályozta a háború, de a természetszeretetéről ismert erdész, Müller Géza szerint 1944-ben mégis elkészült abból egy 331 katasztrális hold nagyságú rész. A tavak építése újra nagy lendületet az 1960-as évek elején vett: területük hamarosan megközelítette a kétezer-ötszáz katasztrális hold nagyságot.

Környezetéhez, az országos átlaghoz viszonyítva a vidék ma főleg apróvadakban és szárnyasokban bővelkedik. Európai hírű költőhelye a denevéreknek, amelyek évtizedeken keresztül a templom tornyában találtak menedéket maguknak. Az utóbbi néhány évben, a bőregerek életével, vándorlásával foglalkozó természetbúvárok nagy megrökönyödésére, átköltöztek a kastély hasonlóan sötét padlására. Az árvízmentesítés előtti vízi világban megszámlálhatatlan tömege élt itt, alig-alig háborgatva, a nádi farkasnak, a rókának, vadmacskának, nyestnek, borznak. Schram Ferenc, aki 1822-ben írta le a szalontai járás viszonyait a farkasok kapcsán például megállapította: a „károk, melyeket… a szegénységnek okoznak, nagyra rúgnak… a különbféle tőrök, gödrök és ahhoz készült dupla sövények felállításával könnyebben kézbe tsalódhatnának, de erre kevés gond vagyon”.

Osváth Pál 1875-ben megjelent, nélkülözhetetlen munkájában (ugyan a szomszédos sárréti járásról írt) a vadakban való bőségnek még mindig töretlen, mai ismereteink alapján szinte felfoghatatlan gazdagságáról számolt be. Az állatfajok ugyanazok, mint Geszten. Felsorolásából csak a szárnyasokra vonatkozóan idézünk két rövid részletet. Tesszük azért, mert imponáló a fajok mennyisége, s mert bizony jó száz év múltán talán már a Vörös könyvben sem akadunk sokuknak a nyomára. „Erdeinkben és más száraz helyeken találhatók a következők: sas, holló, az ölyvöknek, vércséknek és baglyoknak több faja, szarka, bába-szarka, csóka, tarka és fekete varju, szajkó, harkály, vagy fakopáncs, büdibanka, kakukk, vad és szelíd gerlice, vad galamb, sármány, fekete-sárga és gyöngyös rigó, seregély, tengelice, fülemüle, veresbegy, csiz, barázdabillegető, zöldike, czinke, ökörszem, háziveréb, házi és füsti fecske, pacsirta, fogoly, fürj, túzok, csalán-csattogató. (…)

A vizekben és azok mellékén tartózkodnak a következő szárnyasok: Itt fészkel a daru, a gödény, a kócsag, a vizibéka, a fejér, veres, fekete és kanalas gémen kívül nagyszámú gémfaj, a szalonkáknak, sirályoknak sok faja, a halász madár, a szárcsa, vízityúk, harizs, vöcsök, libucz, gólya, nádiveréb, fige madár, búvár, liba, továbbá a tőke, jeges, kercze rucákon kívül számos más faj és végre elvétve hattyú is akad.”

A felsorolt állatok közül különös figyelmet érdemel a túzok, a mintegy hatezer-ötszáz egyedet számláló európai populációnak negyven százaléka hazánkban található. A háromezres hazai állomány egyharmada Békés megyében, főleg Dévaványa térségében keresi az életlehetőséget magának.

A hajdan tömegesen itt élő madárnak természetes költőhelye (úgynevezett dürgőhelye) volt, mint annyi más szárnyasnak, a Geszt–Mezőgyán–Zsadány–Biharugra közötti egybefüggő, sík, régebben erdőkkel nem szabdalt, négyezer-ötszáz katasztrális hold nagyságot meghaladó vizenyős puszta.

A régi idők vadorzóinak szemében kedvelt zsákmánynak minősült. Többnyire szekérrel közelítették meg, mert úgy gondolták, hogy a forgó kerék látványa lelassítja az állatot, és elég közel engedi magához az életére törő embert. Számuk még a két világháború között is száz körül mozgott, sőt 1962-ben száznyolcvan darabot számoltak össze. Jó tíz év múltán mindössze tizenkettőt találtak itt a madarászok.

Rendszeres költőmadara a régi időkben a vidéknek a népi kultúra legendás daruja. Vadászata dicsőséget, tolla értéket jelentett, hiszen valamirevaló legény darutoll nélküli kalapban meg sem jelenhetett a lányok előtt. Tavasz-szal, amikor megérkeztek a darvak, már több csapat leste a határt, s megfigyelték, hol keresett fészket magának egy-egy csoport. Éjfél után indultak vadászatra, vízben járva, mégis halálos csendben kellett megközelíteni a nagyon éber madárrajt. Sikerre csak akkor számíthattak, ha még virradat előtt öt-tíz lépésre meg tudták közelíteni a szárnyasokat. Világosban aztán, amennyit tudtak, lelőttek belőlük. A fehér darutoll ritkasága miatt különös értéknek számított, „mit hajdan végrendeletileg szokott az apa kedves fiának hagyományozni”. A tollról nemcsak a paraszti, de még a földesúri végrendeletekben (például a Tiszák esetében) is külön szóltak. A puszta átalakítása, a halastavak létrehozása természetes költőhelyeiktől fosztotta meg a szárnyasokat, s a darvak is csak átvonulóban jelentek meg már a területen. Pedig Müller Géza erdész 1946–47-ben még négyezret számolt meg közülük.

A mocsaras vizek eltűntével leáldozott a kérészek világa is. Akkoriban a millió és milliószámra repdeső, harmatgyengeségű állatkák egész felhőket alkotva hullottak alá. Nyári, egy-két napos „virágzásuk” lassan-lassan az emlékekből is eltűnik.

A nyílt víztükör, a halastavak új szárnyasokat csalogattak a vidékre. A vízi szárnyasok közül a sirályok, a kormos szerkők, szárcsák, búbos vöcsökök, vízityúkok, pocgémek, nádi rigók, függőcinkék és a nagyon ritkán feltűnő jégmadarak alkotják a sort. A madarak sokasága közül az 1970-es évek derekán a már többször emlegetett természetbarát, Müller Géza 86 fészkelő és 87 átvonuló madárfajt regisztrált.

A korábbi századokhoz képest megcsappanó állatvilág ma is fajtákban gazdag, s noha a környezet kultúrtájjá alakult, bőségesen talál elegendő életteret magának. A fajták megmaradásának, újak felbukkanásának lehetőségét jelentősen növelte, hogy a vidék közel nyolcezer hektárnyi területe 1997 januárjától a Körös–Maros Nemzeti Park részévé vált.

A hajdani erdős, ligetes pusztai társulásokat és a lápos, mocsaras vegetációt ma már nem találjuk. Az egész területen nagyobbrészt a réti jellegű, illetve réti szolonyeces talajok terjedtek el, s a növényzetre is a réti, illetve sziki társulások a jellemzőek. Az erdő új elem, az 1930-as évek elején telepítették Vátyonba, Orospusztára azt a közel hatszáz hektáros kocsányos tölgyest, amely jelentősen átformálta a táj arculatát. Kiegészítőként megtalálható itt a kőris- és a cserfa is.

A hátasabb foltokon a löszös jellegű növényzet jellegzetes egyedei a májusban, júniusban virágzó ökörfarkkóró, a zsályafélék, a koloncos legyezőfű. Az orosi puszta szikes legelőjén elterjedt a sziki kocsord és a réti őszirózsa. A május végi látogató kedvére gyönyörködhet a fátyolos nőszirom kékes virágainak tömegében. A csillag-laposi legelő elterjedt növénye az agárkosbor, a hátasabb területein a macskahere virágzik nagy számban. A Baglyasi-gyep alföldi szempontból is kiemelkedő értéke az őszi kikerics. A fűtársulások uralkodó növénye a réti csenkesz, s tavasszal szerteszét virít a réti kakukktorma. A mélyebb fekvésű legelőkön ecsetpázsitos társulás, a nedvesebb, szikesebb laposokon a hernyópázsit alkot nagyobb állományt.