Új utakon
Új utakon
A Tolna megye területén folyó hadműveletek 1944 végére befejeződtek, ezt követően a legfontosabb teendővé a termelés újraindítása vált. A háborús események miatt ugyanis a mezőgazdasági munkákban óriási a lemaradás, Sióagárdon is csupán 514 katasztrális holdba került őszi mag. A feladat azonban nem könnyű. Munkára alkalmas férfi alig háromszáz, s a segítségül hívható asszonyok, nagyobbacska gyermekek száma sem több kétszáznál. Az igavonó állat is kevés, traktor pedig nem nagyon akadt a faluban.
Ám a pusztulás és az újrakezdés nehézségei ellenére is bizakodó ez a tavasz. 1945 márciusában megjelent az Ideiglenes Kormány földreformrendelete, amely a nagybirtokrendszer felszámolását tűzte ki célul. Március 29-én Sióagárdon is megválasztották a Községi Földigénylő Bizottságot, amely azonnal munkához látott. 171 – többségükben napszámos és szegény törpebirtokos igénylőt – írtak össze. A falu határában kevés volt a szétosztható föld, mivel az egyetlen igénybe vehető nagybirtoknak, a Tanulmányi Alapnak mindössze 266 katasztrális holdja volt. A megoldást a Fácánkert községhez tartozó Kajmádpusztán fekvő Illés Imre-féle birtok jelentette, amiből kétszáz katasztrális holdat osztottak szét a sióagárdi igénylők között.
A háború utáni pezsgés, az új korszak születése más területen is jól érzékelhető. Hihetetlen mértékben megélénkült a közélet, aminek első jele a helyi Nemzeti Bizottság megalakulása volt, majd nem sokkal később a bizottság jelölése alapján megválasztották az új képviselő-testületet. Március végétől megindultak a pártszerveződések is, elsőként a kisgazdapárt éledt újjá 177 taggal a Srekó-féle kocsmában. Az ezt követő hetekben pedig sorra alakult meg a többi párt is, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt és végül a Magyar Kommunista Párt.
A demokratikus fejlődés kibontakozásának azonban nincsen komoly esélye a régióban. A háború alatt és után kötött nagyhatalmi paktumok következtében a kelet-közép-európai térség és benne Magyarország a Szovjetunió érdekszférájába került. A demokratikus pártok sorsa ezzel megpecsételődött, s az ország igazi urává 1948-ra már a kommunista és szociáldemokrata párt egyesüléseként létrejött, Rákosi Mátyás vezette Magyar Dolgozók Pártja vált. A marxista–leninista alapon álló párt legfőbb célkitűzése, hogy Magyarország gazdaságát és társadalmát szovjet mintára alakítsa át. E program jegyében indult el a termelőszövetkezetek szervezése. Sióagárdon 1952-ben Béke néven alakult meg az első szövetkezet. Rákosi uralmának, ami a falvak népének emlékezetében elsősorban mint a „kuláküldözések” és „padláslesöprések” korszaka őrződött meg, az 1956-os forradalom vetett véget.
Október 23-án Sióagárdon négyszáz fős tömeg gyűlt össze, és az első világháborús hősök emlékére emelt szoborhoz vonult, ahol Víg János templomatya unokája szavalta el a Nemzeti dalt; a refrént a tömeg harsogta. Ezután a községháza elé vonultak, és az általános iskola igazgatójának lemondását követelték.
Az 1956-os év nemcsak a forradalom miatt maradt emlékezetes a sióagárdiak számára. A Duna áradásáról szóló ijesztő hírek március elején érkeztek a községbe, azonnal megkezdődtek a védelmi munkálatok. Megerősítették a Sió és a Sárvíz menti gátakat, sőt a Medina felőli oldalon védtöltést is építettek. Katonák és Debrecenből vasutasok érkeztek, hogy segítsenek a gátat védeni, a vizet azonban nem lehetett a töltések között tartani. Március 12-én kidobolták, hogy mindenki meneküljön, talán csak százan, nagyobbrészt férfiak maradtak a faluban. A víz elöntötte a Baross, a Béke és a Zrínyi utcát. Összedőlt hetvenegy ház, lakhatatlanná vált harmincöt. Az árvíz után mindenhonnan érkeztek segélyek. A legnagyobb feltűnést az Amerikai Egyesült Államok kormányának adománya keltette. Minden család kapott személyenként egy-egy zsák búzát és kukoricát, valamint hat kilogramm vajat, melynek jellegzetes aranyszínű dobozát „az amerikai nép adománya” felirattal sok árvízkárosult család éveken át őrizte.
A kádári konszolidáció idején emberarcúbbá vált a rendszer, alapjai azonban változatlanok maradtak. Gazdasági okok is indokolták, hogy tovább folytassák a mezőgazdasági üzemek kollektivizálását, a Rákosi-korszak keserű tapasztalatai miatt azonban nem ment könnyen a szervezés. Sióagárdon csak viszonylag későn, 1961-ben alakult meg a termelőszövetkezet, amit a köznyelv „nagy téeszként” tart számon, kifejezve ezzel, hogy a Siógyöngye – elődjével ellentétben – valóban az egész falut átfogta. A termelőszövetkezet gazdasági ereje 1969-ben a harci Petőfivel való egyesülés után még tovább nőtt, és a Sióvölgyévé átkeresztelt szövetkezet túlélte az 1989-es rendszerváltozást is.
A felszabadulás utáni korszakban több száz katasztrális holddal nőtt a község határa annak köszönhetően, hogy 1947-ben végre sikerült a Leányvárat és környékét – amit hosszú idő óta szinte kizárólag sióagárdiak műveltek – köz-igazgatásilag is bekebelezni. A növénytermesztésben a hatvanas évek végéig a termelt kultúrák arányában nem történt lényeges változás, az egyetlen új jelenség a kendertermesztés viszonylagos térhódítása volt. A szőlőtermesztés változatlanul kitüntetett szereppel bírt. 1958-ban a borkultúra fellendítése érdekében megalakult a sióagárdi hegyközség, amely a földművesszövetkezeten belül működött önálló gazdasági egységként. Az állattenyésztés területén a legnagyobb változást a juhtenyésztés beindítása jelentette.
A mezőgazdasági nagyüzem létrejöttének köszönhetően gyökeresen át-alakultak a termelés feltételei, a hagyományos paraszti gazdálkodás helyét az egyre modernebbé váló agrotechnikai módszerek vették át. A terméseredmények látványosan javultak, és az ötvenes évek szűkölködése után rövidesen érzékelhetővé váltak az anyagi gyarapodás első jelei is.
A sikeresen gazdálkodó Sióvölgye Termelőszövetkezet sem volt azonban képes arra, hogy a teljes népesség számára megélhetést biztosítson. Az 1945 után bekövetkező lakosságszám-csökkenésnek ez az egyik oka. A másik a születések drasztikus visszaesése, ami azt eredményezte, hogy a halálozási számok az átlagéletkor növekedése ellenére is tartósan meghaladták a születésekét. Az 1990-es népszámlálás adatai szerint Sióagárd népessége mind-össze 1454 főt tett ki.
A rendszerváltozás utáni évtizedben tovább csökkent a népességszám: az 1999. január 1-jei adatok szerint 1370 fő él a településen. Örvendetes jelenség viszont, hogy a XX. század eleje óta tapasztalt folyamatos népességfogyás most megállni látszik. Hosszú idő óta először az 1999-es esztendő pozitív mérleggel zárult; az előző évihez képest néhány lélekkel gyarapodott az itt élők száma. A kedvező változások hátterében az áll, hogy – más Szekszárd környéki falvakhoz hasonlóan – Sióagárdot is egyre több városlakó fedezi fel a maga számára. A szép és nyugodt környék, a megyeszékhelyhez képest kedvező ingatlanárak egyre több embert vonzanak, akik a természet közelségéért a bejárás kényelmetlenségét is vállalják. A betelepülési folyamatot segíti a község viszonylag magas kommunális ellátottsága. 1991–92-ben önerőből vezetékes gázhálózat létesült a faluban, 1995-ben bővítették a telefonhálózatot, 1994-ben pedig megkezdték a szennyvízcsatorna-rendszer kiépítését.
Az 1945 óta eltelt fél évszázad gyökeres átalakulást eredményezett a kultúra területén. A nagyüzemi gazdálkodás térhódítása ugyanis a parasztgazdaságokat nem csupán mint termelési egységeket számolta fel, hanem a hozzájuk kapcsolódó életformát és kulturális szokásokat is átalakította.
Alapvető változás következett be az egyházak életében is. Az 1945-ös földosztás során elvesztették anyagi alapjukat képező földbirtokaikat, majd három évvel később az iskolák államosítása révén befolyásukat az új nemzedékek oktatásában, nevelésében. A kommunista hatalomátvételt követően az új rendszer az egyházakban látta egyik fő ideológiai ellenfelét, ezért mindent elkövetett annak érdekében, hogy működésüket minél jobban ellehetetlenítse. 1951-ben az agárdi hitoktatót kitiltották az iskolából, s ebben az évben elmaradt az elsőáldozás is. Az 1945 utáni korszakban bekövetkező változások következménye az is, hogy mind kevesebben választották életcélul a papi hivatást, ami oda vezetett, hogy egyre több kistelepülés maradt lelkipásztor nélkül. Az 1990-es évek közepétől nincs plébános Agárdon sem, azóta az agárdi hívek lelki gondozását a zombai plébániáról látják el.
Az iskola viszont működik ma is. Igaz, 1996-ban megszüntették a felső tagozatot, de a következő két évben hatosztályosra bővítették az oktatási intézményt.
A háborúkkal, megtorpanásokkal, visszaesésekkel terhes XX. századunk most a végéhez közeledik. Az ország sorsában osztozva a tragédiákból jócskán kijutott a Sárvíz menti településen élő embereknek is. A közösség azonban túlélte a modern kor megpróbáltatásait is, és az új tendenciákat látva bizakodva tekinthet az új évezred felé.
Az agárdi plébános feljegyzése az 1956-os árvízről (részlet)
Szabó János Fejős rommá vált háza az 1956-os árvíz idején (Barsi Mihály felvétele)
Marosi János Balogh háza az 1956-os árvíz után (Barsi Mihály felvétele)
Az 1900-as évek első felében folyt lakóházépítések egyik megbecsült szép emléke, a termelőszövetkezet központi épülete (Gaál Attila felvétele)
Lánctalpas traktorral végzett talaj-előkészítés az 1960-as években (Sióvölgye Tsz irattára)
Betakarítás a termelőszövetkezeti földekről a hetvenes években (Sióvölgye Tsz irattára)
Szalmahordás pótkocsis teherautóval a Siógyöngye Termelőszövetkezetben (Sióvölgye Tsz irattára)
Tavaszi készülődés 2000 áprilisában (Gaál Attila felvétele)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
