A Csolt-Vata nemzetségtől a Bánffyakig | Száz Magyar Falu

A Csolt-Vata nemzetségtől a Bánffyakig

A történeti földrajz kutatási eredményei alapján ma már felvázolhatjuk a honfoglalás X. századi környezeti állapotát, így a Berettyó-felvidékét is. Hazát lelő őseink lényegében a maihoz hasonló tájjal – erdőtakarós dombságok – találkoztak itt, a környezet csak abban különbözött a napjainkbelitől, hogy több volt az erdő és a vízzel borított terület. Anonymus Gesta Hungaroruma a Bihari-, illetve a Réz-hegységet borító tölgyes-bükkös erdőséget Igyfan, szent rengeteg néven említi, amelynek része volt a Berettyóig lenyúló bükkös – Setethbuk – is. Az erdőre utalnak a Szilágysomlyó környékén előforduló középkori helynevek is: Atyabükfő, Várbükfő, Badacsonybükfő, Cserhát.

A magát csak P. dictus magisternek – P., akit mesternek mondanak – nevező történetíró, Anonymus 1200 körül keletkezett gesztája elsőként foglalkozik a Kárpát-medence hegyeivel, folyóival, váraival, állatvilágával és népeivel. Műve a XII–XIII. század fordulójának földrajzi képét, nemzetiségi és hatalmi-politikai viszonyait vetítette vissza a honfoglalás idejébe. Munkája – minden hiányossága ellenére – hallatlanul fontos az 1200 körüli Magyarország földrajzi és birtokviszonyainak megértéséhez. Leírását méltán nevezhetjük Magyarország legrégebbi földrajzának.

A honfoglalás első állomása a ránk maradt legkorábbi magyar hagyomány és írásos forrás tanúsága szerint Erdély, azon belül a Mezőség volt. Innen a Maros és a Sebes-Körös völgyén, s talán a Meszesi-szoroson át vezetett a hódítók útja az Alföld irányába. Az Erdélyből nyugatra vonuláskor az egyik törzs egészében vagy legalábbis tekintélyes részében hazánk északkeleti területén maradt, és a Szamoshát dombságán, völgyein, a meszesi kapun át, főleg a só szállításával megbízva tartotta a kapcsolatot a Duna–Tisza síkján megtelepült többi törzzsel.

A magyarság a Berettyó felső völgyét már kezdetben megszállta. Az itt élő csekély számú népesség részben keleti és nyugati szláv, részben a népvándorlás idejéből itt maradt avar volt. A honfoglalás kori leletek sírokból kerültek elő, Szilágysomlyón bronzcsengőt és gyűrűket, Zilah-Várteleken S végű hajkarikákat, vaskéseket, líra alakú bronzcsatokat találtak harmincegy sírban, Szilágyborzáson pedig cserépbográcsot. Az előbbiek mellett a korai megtelepedést bizonyítja a magyar hegy- és víznévanyag (Igyfon, Berettyó, Gyümölcsénes, Almás) is.

A magyar honfoglalást követő időben a középhegységek – a Réz-, illetve a Meszes- – erdős kismedencéiben – melyekhez Szilágynagyfalu és vidéke is tartozik – inkább csak a Kraszna és Berettyó folyóparti sávjait, valamint az erdei tisztásokat használták földművelésre, halászatra és vadászatra. A magyar főemberek nyájaikkal a Berettyó forrásvidékéig, Tuszatelkéig, a bükkösök aljáig is eljuthattak, de nem létesítettek téli szállást, mint a Kárpát-medence egyéb tájain. A folyó menti réteket és az erdei tisztásokat nyári legelőként használták, télen visszavonultak alföldi – Békés, Nyírség – lakóhelyükre. Az erdélyi Désaknáról a meszesi kapun, Krasznahídvégen és Érszalacson keresztül a Tisza-parti Szolnok településig vezető sóút vonala hosszú ideig az egyetlen ispán kormányozta szilágysági-erdélyi Szolnok – később Közép-, illetve Belső-Szolnok – vármegye közigazgatási része volt. Valószínű, hogy az erdélyi püspökség is így tudta kezdettől megőrizni fennhatóságát a nem Erdélyhez tartozó, de a sóúton fekvő Szatmár és Kraszna vármegye felett.

Sem régészeti, sem írásos forrásunk nincs arról, hogy milyen nemzetségek szállták meg a Berettyó-felvidéket. Törzsi név sem tűnik fel az itt elhelyezkedő települések nevében. Györffy György szerint a vidéken korábban a Bályok és Kémer között létező Ottományteleke névadója, Akmán foglalt földet, aki nem más, mint az Agmánd nem őse. Ebből a feltételezésből az következne, hogy a vidék első birtokosa valószínűleg az Agmánd nemzetség lehetett.

A későbbiekről már részletesebb és megbízhatóbb adatok állnak rendelkezésünkre. A XI. században a Berettyó menti Bölény-mezőnél – a folyó síkja Ipp és Szilágybagos között – fekvő Szilágyborzás és valószínűleg Nagyfalu is a Napkor-Meszte nemzetség tulajdona. Mindezt egy Szent László kori hiányos oklevélszövegből tudjuk, amely szerint a nemzetségnek Bölény-mezőnél föld-, illetve dézsmamentességgel kapcsolatos kiváltsága volt. Ezenkívül valamilyen különleges szolgálatot teljesített, talán a szomszédos Nagyfaluval együtt. A Bölény-mező arra utal, hogy a nemzetség feladatai közé tartozott a királyi ház, közelebbről a Biharon székelő hercegség, a ducatus vadásztermékekkel – bőrruha, illetve -kesztyű és így tovább – való ellátása. A Bölény-mező minden bizonnyal a Berettyó itteni síkja, mert ennek alsó végén, Ipp faluban, a korai adatok szerint királyi bölényvadászok laktak.

Ami a nemzetség társadalmi helyzetét illeti, a XI. század végén némely vendég telepeshez hasonló, köztes jellegűnek mondható. Földdel rendelkeztek, de nem katonáskodtak, és nem adóztak a település népével – feltehetően a szomszédos Nagyfaluval – együtt. A família nem szláv, hanem török fajú, mégpedig a besenyő népcsoporthoz köthető. A nemzetség lakóhelyének neve is török eredetű: Gemelchen, másik nevén Bozia, későbbi, elmagyarosodott nevükön Gyümölcsénes és Borzás. Besenyőkhöz köthető a Kraszna vármegyei, Zilah szomszédságában létezett Leupach – Nopoc – ma már eltűnt falu neve is, amelyet 1299-ben a besenyő Tomaj nemzetség birtokolt. Az utóbbi töredék népelem a Kárpát-medencében másutt is megtelepedett, és elsősorban határőrszolgálatot látott el a királyi birtokokon. Elképzelhető, hogy a Nagyfalu és Hosszúaszó közötti Korhány-tanya neve szintén besenyő eredetű.

Szilágysomlyó környékét a Békésben székelő, az 1046. évi pogánylázadás idejéből ismert Csolt-Vata nemzetség birtokolta. A Csolt család több ágra szakadva élt az ország különböző részein, őse Vata volt. Egyik tagja, Gyula, a Kraszna megyei Kórógy birtokosa. A família birtokához tartozott még Somlyó (Vatasomlaja), Somlyóújlak, Csehi, Györtelek és Perecsen. A Csoltok a XIII. század végéig birtokolták a Kraszna völgyét, amikor azt a Rátót nembeli Loránd nádor és Pók nembeli Móricz királynéi udvarbíró megvásárolták húsz márkáért. A X. században még nyári legelőként használt területen a XI. században a magyar és szláv birtokosréteg már állandó jellegű falutelepüléseket hozott létre. Az első állandó jellegűek – köztük Nagyfalu is – ekkor alakultak a nyári szállásokból.

A Csoltok uralta hegy- és dombvidéken, ott, ahol a meszesi kapun át vezető sóút kétfelé ágazott, jött létre Kraszna vármegye. Szent István alapította az első szervezéskor, a X–XI. század fordulója táján, a hasonló nevű vár körül, amely valahol Somlyó, Perecsen és Ráton között feküdt. Ispánját, Jánost 1164 körül említik, a vár szervezetét pedig az 1213–1219 közötti évekből ismerjük a Váradi Regestrumból. Az okiratban ispánja és udvarbírója mellett felsorolják várjobbágyait, ezek fejét, a hadnagyot, a várnagyot, a száznagyokat, valamint a várnépeket.

Ez időben Kraszna várához Badacsony, Bagos, Kerestelek, Horvát és Csizér település tartozott. A vármegye területén esperesség alakult a gyulafehérvári római katolikus püspökség irányítása alá rendelve.

A tatárjárás Kraszna vármegyét is érintette, hiszen azon az úton feküdt, amelyen az egyik mongol sereg betört az Alföldre. Eközben elpusztította Krasznavárt és több Kraszna-völgyi települést, így Mátát, Petlendet és Kórógyot. Nem tudjuk, hogy Nagyfalut érintette-e a csapás. Mindenesetre egy néhány évvel későbbi, 1249. évi adománylevél puszta földként említi, pedig tudjuk: a tatárdúlás előtt népes település volt. Joggal feltételezhetjük, hogy Valkóval és Zovánnyal együtt – ha nem is teljesen – elpusztulhatott, és a lakossága elmenekült. Ez abból is kitűnik, hogy az iménti évben a Vas megyei származású Geregye nemzetségbeli Pál országbíró – minden bizony-nyal a harcokban szerzett kimagasló érdemeiért – IV. Béla királytól adományként megkapja a Réz-hegység Igyfon nevű erdőuradalma peremén gazdátlanul maradt földeket, így Valkót, Nagyfalut és Zoványt.

A XIII. század közepén a vidékre került Geregye nemzetségből való Écs fia Pál – IV. Béla kedvelt híve –, aki arra törekedett, hogy a Berettyó és a Sebes-Körös völgyében minél több birtokot megszerezzen. Hamarosan a tulajdonába került az egész Réz-hegység annak bihari, szilágysági és erdélyi lejtőjével együtt. Itt, Sólyomkővár megépítése után, ezzel a központtal hatalmas uradalmat hozott létre. Ennek igazi erőforrásait a Berettyó és a Sebes-Körös völgyében fekvő magyar falvak alkották. Az erdős hegyvidék ekkor még lakatlan.

A tatárjárás tapasztalatai várak, váruradalmak kialakítására ösztönözték az uralkodót és a főurakat. Erdélyben a Geregye nemzetségbeli Pál mester vagy fiai voltak mások mellett a legnagyobb várépítők. Nevükhöz fűződik a már említett Sólyomkővár mellett Sebesvár és Valkóvár megszületése is. Az utóbbi nyomban a tatárdúlás után készült, Krasznavár pusztulását követően. Ettől kezdve Valkó vára vált a Felső-Berettyó mente védelmi és igazgatási központjává. Körülötte alakult ki a harminchárom réz-, illetve meszesalji települést magába foglaló váruradalom. Ehhez tartozott Zovány és Kraszna magyar falvak mellett Nagyfalu is. A domínium a krasznai ispánsággal bővült, az egyesítést kimondó határozatot 1333. augusztus 31-én Nagyfaluban foglalták írásba.

Valkó várát – castrum Wolko – először 1318-ban említik, amikor a Borsa vagy Barsa nembeli Kopasz nádor birtoka. A Geregyék uralmát megtörő Barsa nembeli Kopasz fiától, Bekchtől Károly király vezére, Elefánti Dezső 1316-ban foglalta el, de Kopasz veje, Majos fia Majos híveivel csatát nyerve újra tulajdonba vette. A vár ezután 1341-ig királyi birtok, amikor Balassa Dancs mesternek, Komárom és Kraszna vármegye főispánjának adták, birtokába fiát iktatják be.

A beiktatásnál Károly Róbert király megbízottjaként Miklós mester, a váradi káptalan részéről pedig Domokos dékán vett részt. Jelen voltak a szomszédos birtokosok is, akik tiltakoztak, amiért Valkó várához nem tartozó javakat is odasoroltak. A leghevesebben a már említett Napok-Meszte nemzetség egyik leszármazottja, Napakur méltatlakodott, aki szerint az ő tulajdonát, az Almás- és a Gyümölcsénes-patak közötti falvakat és malmokat is Dancs mesternek adományozták. A tiltakozás megalapozott volt, 1342-ben Napakurt visszahelyezték itteni részbirtokába, és annak a határait is megállapították.

Az előző évtől tehát Nagyfalu – mint possessio Nogfolw – már Dancs krasznai főispáné, és az is marad 1372-ig. Ekkor Gönyüi János királyi ajtónállómester kezébe jutott, majd Anna nevű leánya révén – aki Losonczi Dénes felesége volt – a Losonczi Bánffy család tulajdonába került. A környéken legalább a XIII. század vége óta birtokosként szereplő família és Nagyfalu története ettől kezdve szorosan összefonódott. Ez a család volt évszázadokon át a faluközösség támogatója, patrónusa, jó vagy balsorsának meghatározója.

A Losonczi Bánffy család a Tomaj nemzetségből származik, amelynek őse Thonuzaba besenyő fejedelem. A nemzetségfő népével még Taksony idejében telepedett le a Tisza bal partján lévő abádi rév környékén. A Tomaj nemzetség 1216-ban tűnik fel az oklevelekben. A leszármazottak közül néhányan hűtlenségbe estek, ezért birtokukat elvesztették. Dénes – Dyonisus – nádor fia, III. Dénes javainak egy részét 1257–1297 között visszanyeri, többek között a felvidéki Losoncot is. Itt telepedett le Tamás nevű fia, akit a Losonczi Bánffy család közös ősének tekintenek. A família a XV. századtól viseli a Losonci előnevet. A Bánffy nevet V. Dénes horvát bán fiai veszik fel először – filii Bani, magyarul Bánfi –, amely familiáris név utódaiknál Bánfi, majd Bánffy alakban napjainkig fennmaradt.

Erdélyben a XIII. század elején bukkannak fel a család tagjai, akik nagy kiterjedésű birtokadományokat kaptak II. András királytól. A Bánffy-dinasztia – egyik ága később bárói, a másik grófi rangot kapott – sok jeles embert adott történelmünknek. Az egyik legismertebb Bánffy György (1747–1822), Erdély kormányzója, mellette Bánffy Dezső (1843–1911), a millennium korának miniszterelnöke, továbbá számos fő-, illetve alispán. A család tagjai közül csak néhány tősgyökeres szilágynagyfalusi, java részük nem itt, hanem a történeti Magyarország különböző helységeiben – Beresztelke, Boncida, Kolozsvár és így tovább – élt, illetve volt birtokos. Nagyfalusi születésűeknek tekintjük a XV. század elején Dénest és fiait, Lászlót és Istvánt, a család későbbi tagjai közül Farkast, Gáspárt, Kristófot, Zsigmondot, Jánost, illetve az utóbbi leszármazottjait, Jánost, Istvánt és Lászlót, valamint a nők közül Irmát, Ágnest, Máriát és Évát.

A Bánffyak nagyfalusi letelepedésüket követően, a XIV–XV. század fordulóján nyomban megkezdték uradalmi központjuk kiépítését. A falu közepén 1417 körül erődített udvarházat, gazdasági udvart építettek, közvetlenül a Berettyó partján. Később – 1497, 1568, 1614, 1703 – újabb udvarházakról olvashatunk.

A XV. század elején, 1413-ban Dénes fiai, László és István az itt letelepedett pálosok részére kolostort építettek a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére. Kezdetben a kolostor temetkezési helyül is szolgált. Ide temették Dénest és fiát, Lászlót 1419–1423 körül. A Bánffy család később is pártfogója maradt a kolostornak. Így 1454-ben István szőlőt és szántót ajándékozott a pálosoknak. Misék tartásának a kötelezettségével megkapták a család mároni birtokát is. Közben a família egyre nagyobb birtokokra tett szert, a Hunyadiak korában már övék szinte az egész Kraszna vármegye. Több ezer katasztrális holdra kiterjedő birtokuk igazgatási központja Nagyfalu lett, a család tagjai a vidék legnagyobb földesuraivá váltak, nagyszámú szolgálónéppel.