Hagyományok, ünnepek | Száz Magyar Falu

Hagyományok, ünnepek

Január 20-án tartották meg Visegrádon a felvég búcsúját. A millenniumi kápolna közelében állt egykor a Szent Sebestyén-kápolna, de mivel mocsaras területen feküdt, le kellett bontani, és helyébe egy mesterséges kis dombon építették fel az újat. A millennium évében épült kápolnát is Szent Sebestyén tiszteletére szentelték, őt ábrázolja az oltárkép.

Szent Sebestyén a lövészek védőszentje, de pestisjárványok idején is hozzá fohászkodtak. Január huszadika a falu felső végének, az Apátkúti(Malom)-pataktól az Esztergom felé eső településrésznek az ünnepe volt a XIX. és a XX. században. A Szent Sebestyén-napi búcsú, az „overedle Kiritog” a XIX. században alakulhatott ki. Az istentisztelet után a szomszédok összejöttek beszélgetni, és egy-egy család a plébánost is meghívta ebédre. Megülése az utóbbi években feléledt, ezen a napon nem dolgoztak, hanem ünnepeltek a felvégiek. Az eseményt az 1994-ben alakult nemzetiségi önkormányzat egy gyakorlatias ötlettől indíttatva áthelyezte június elejére, mert akkor már lehet szabadtéri népünnepélyt tartani, aszfaltrajzversennyel, gyermekműsorokkal. A nagy hagyományteremtő igyekezetben a felvég januári huszadikai búcsúja így hivatalosan szűnt meg.

A következő nagy visegrádi ünnep Szent József napja, március 19. 1945 előtt a község egyik legjelesebb közöségi eseménye. Reggel hatkor nagymisével kezdődött, ezután következett a szerszámok megáldása, majd este hatkor a Szent József-litániával zárták a napot.

1950-ig a nagypénteki körmenet még végigjárta a falu belső magját. A templomtól elindulva haladtak a Fő utcán a millenniumi kápolnához, majd a Széchenyi utcán keresztül a Zách Klára közbe. A Zách Klára köz után megfordultak, és indultak vissza a templomig. Az ötvenes években a körmenetet betiltották, eleinte még a templomkertet körbejárhatták a hívek, de volt egy időszak, amikor csak a templomon belül lehetett megtartani. Majd a kemény diktatúra felpuhulásával ismét kimehettek a hívek az utcára egy szűk kis körre. Ma már újra megtarthatják a nagypénteki körmenetet a régi szokás szerint.

Húsvéthétfőn délelőtt tízkor régente nagymise következett a Duna-parti Mária-kápolnában (Emmausz-járás), szentbeszéd, szentáldozás. Ha az időjárás engedte, körmenetben tették meg az utat a plébániatemplomtól a Mária-kápolnáig és vissza.

Június 24-e, Keresztelő Szent János ünnepe. A plébániatemplom búcsúnapja. Július 26-án, Szent Anna napján nagymisét tartottak Visegrádon a Mária-kápolnában, az utat, ha lehetett, körmenetben tették meg. Augusztus l6-án, Szent Joachim és Rókus napján ugyanott celebrálnak nagymisét, s ha lehetett, szintén körmenettel.

Szeptember 8-a, Kisboldogasszony, a Mária-kápolna búcsúja. A nép még mindig ezt mondja nagybúcsúnak, és a plébániatemplomét kisbúcsúnak. Okát az ünnepeket feljegyző pap abban látja, hogy jobban szeretik a nagyszabású külsőségekkel dekorált ünnepeket, és csak másodsorban abban, hogy a Mária-kápolna régebben épült Isten háza. Állítólag azon a dombon épült, amelyre Lotharingiai Ferenc az ágyúit felvontatta, hogy a vár visszavételekor innen ostromolhassák a fellegvárat. (Más vélekedések szerint – mint már említettük – egyike a hajósok pihenőit jelző kegyes helyeknek.)

Bizonyos, hogy a XVIII. század első felében építették, a törökön aratott győzelem emlékére. 1788-ban átalakították.

Magához a búcsúhoz járvány megszűnése kapcsolódik, ezért a hívek nagyon szeretik, a környékbeliek is szinte búcsújáró helyként tisztelik, és szép számmal jelennek meg a nagybúcsún.

A Schubauer-pékség a két világháború között a legnagyobb forgalmat ezen a napon bonyolította le. Majd minden család hozta tepsiben a sütésre előkészített, szájában almát tartó kismalacot, az ünnepi asztal elengedhetetlen tartozéka volt. (1945 után tiltották ezt a divatot. A rendőrség még a kemencébe is benézett.)

Az ünnepi misére és ebédre távolabb élő rokonok és családtagok is eljöttek. Általános szokás volt a sátraknál búcsúfiát venni, legtöbbször mézeskalácsot. Ma itt, a kápolna közelében épült ki a település legnagyobb parkolója, itt épült fel a bazárokkal és üzletsorokkal teli, Makovecz Imre tervezte Ágasház. 2000 nyarán leégett, helye most üresen áll. A parkírozó másik oldalán a gyerekek számára építettek KRESZ-parkot.

Ha más faluból származott a vőlegény, a templomba menet a násznép útját sorompó állta el, általában kötelet húztak ki keresztbe az utcán. A vőlegénynek pénzért kellett a menyasszonyt kiváltania, s csak azután mehettek tovább. Ma már általában nem a lányos háznál, hanem vendéglőben tartják az esküvői lakomát, nincs gyalogos nászmenet, a vendéglőbe feldíszített autóval vonulnak.

A falu pásztorait az állattartó gazdák fizették. A második világháború előtt Luca napján vagy karácsony előtt feleségük kíséretében végigjárták az állattartó házakat, és rigmusokat mondtak. A gulyás hímzett subát viselt, hóna alatt annyi botot vitt, ahány családhoz készültek.

A legkisebb gyermek húzhatott egyet a botokból, és azzal megpaskolhatta a pásztort. A bot a családban maradt mint szerencsét hozó tárgy. A tehén gazdája ajándékokkal köszönte meg a jókívánságokat. A hurkát, kolbászt, fonott kalácsot, bort a pásztor felesége hátikosárba kötötte. Akkoriban az asszonyok elmaradhatatlan kísérője volt még a fonott hátikosár – ünnepektől függetlenül is.

A nem egy időben és nem azonos tájegységekről, nem azonos nyelvjárási területről Visegrádra érkezett németség körében nem élnek olyan hagyományok, amelyeknek bármelyikéről is biztosan lehetne állítani, hogy az óhazából érkezett a népszokás.

A falu közösséggé kovácsolódása már Magyarországon ment végbe, legrégebbi hagyományaik is legfeljebb az elmúlt évszázadban alakultak ki. Sok kifejezetten magyar népszokást is megőriztek mint sajátjukat, ilyennek tekinthető a magyar ruhában, csikósok és betyárok közreműködésével előadott szüreti felvonulás és bál.

Nyelvjárásuk eltér a környékbeli németek nyelvjárásától (akik általában egyszerre és egy helyről települtek ide), s ez a változat is itt alakult ki.

Nem létezik kimondottan visegrádi népviselet sem, a nők a minden magyarországi németre jellemző rakott szoknyát hordták, a századfordulón fekete gyapjúharisnyával és színes vállkendővel, a férfiak a kék kötényt. Sajátosságuk a tipikusan helyi színes ünnepi vállkendő lehetett, de ma már ezzel sem találkozni. Amikor Magyar Lászlóné tanár az l960-as években egy megyei néptáncversenyre valódi „sváb" ruhába szerette volna öltöztetni tanítványait, Gerstmayer Jánosné (Kundi néni) kivételével senkinél nem talált régi díszes, hiteles vállkendőt, azokat Kundi néni révén Kóspallagról és a környező helységekből szerezték be – nagy nehezen.

Egyetlen népszokás ismert, amiről azt feltételezhetjük, hogy kimondottan német eredetű, ez pedig a sajbázás. A sajba botra fűzött lángoló, parázsló fakorong, amit június 24-én, Szent Iván éjén, minden nép tűzünnepe idején szoktak volt a hegyről legörgetni, és közben az általuk kiválasztott leány nevét kiabálták: „Sajba legyen X. Y.-nak!”

A sajbát az Apátkúti-patak jobb oldali dombjáról dobták le a patak felé, a lányok lenn a völgyben várták a tüzes korongokat, és a mialatt a patakban kioltották a korong tüzét, számolták, ki hányat kapott. Ami aztán néhány napig beszédtéma volt a faluban. Az 1950-es években még élt a szokás. 1999-ben a nemzetiségi önkormányzat a hagyományt felújította, de az időpontját Szent Iván éjéről áthelyezték a pünkösd előtti vasárnapra.