9
9
János eladta a lovát az egyik vasúti állomáson. Nem könnyen adta el, de olcsón. Írás nélkül járó lónak ne kérd az árát.
Délre járt az idő, mikor János a fővárosba érkezett, és megindult befelé. Mennyi ház! és mennyi ember! S minden ház bolt, és minden ember idegen. Ő mindenkit megnéz: őt nem nézi meg senki. Ebben az órában nem gondolt haza, és nem gondolkodott semmiről. A sok nyüzsgő ember, a sok lóvonatú kocsi, bérkocsi elkábította.
Egy kék ruhás munkást megszólított, hogy merre talál valami fogadót? A munkás ránézett, vállat vont:
- Mindenütt.
S továbbment.
- Ejnye de barátságtalan ember! - gondolja János. Egy ott álldogáló hordár készségesen ajánlkozik, hogy elvezeti a Hattyúba.
- Ez már derék ember - gondolja János.
Mikor a fogadó kapujához érnek, János megköszöni a szívességét, és be akar menni, azonban a hordár utánaszól:
- Kérem, kérem...
És a tenyerét tartja.
- Ejnye, de szemtelen! - gondolja János.
* * *
Egy hónap nem telt belé, János már megszokta a fővárosnak örökös morajlását és embersokaságát.
Csak a kövek között nem szeretett lenni. Valahányszor a nap sütött, lesietett az utcára, és őgyelgett.
Kedve telt abban, hogy a kirakatokat meg az arcokat nézte. Az arcok is kirakatok.
A Hatvani utcán egy karcsú, kis barna kirakat jött vele szembe.
Tegethof-szatinba volt öltözve, s katonás járással sétált. Tetszett Jánosnak.
Egyszer csak a leány megfordul, és visszatér. János akkor jobban megnézi. Fekete szem, bársonyos fehér arc. Mintha remekbe alkotta volna a Teremtő!
A leány is rápillantott Jánosra. A tekintete hideg volt. János mégis fölmelegedett tőle.
- Ejnye de furcsa! - gondolta.
Megfordult, és utánanézett. Egész délután az a leány forgott az elméjében.
Másnap ismét a Hatvani utcára ment sétálni. Összerezzent, mikor a leányt meglátta. Újra megbámulta. S hogy a leány elhaladt mellette, követte őt.
Mért követte? Nem volt semmi célja. Láthatatlan kötelek vonták utána. Gyönyörködött a járásában, a hátraomló fekete hajában, a szoknyája hullámzásában, formás kis gömbölyű bokáiban.
János akkor tizennyolc éves volt. Ebben a korban gyakran vonják az embert a láthatatlan kötelek!
A leány befordult az Újvilág utcába, és az Arany Sas kapuja alatt tűnt el.
János oda is bement. Belépett az ebédlőbe. Ott nem volt senki. A kiskellner egy ásítást veregetett el a száján, aztán Jánoshoz lépdelt:
- Mit parancsol?
- Sört, egy pohárral.
Valami szokatlan bágyadtság lepte meg. Minek jött ő ide? Bolondság, amit cselekszik. Hát megfeledkezett-e az ő szelíd, kék szemű Juliskájáról?
Talán Juliska is épp e pillanatban gondol reá. A kis diófa asztal mellett varr, és az öltések között azt mondja magában: Hol vagy én kedvesem? Gondolsz-e reám, én szerelmesem?
János elérzékenyedett, és elmenni készült. Akkor egy sárga kabátos gömbölyű képű barna fiatalember lépett be az ajtón, és nagy szervusszal a János vállára csapott.
János egy kispap társát látta maga előtt: Lázár Nácit.
- Szervusz! - kiáltott örömmel. - Te vagy?
- Persze hogy én vagyok. Megismertelek az ablakon át.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezték egyszerre mind a ketten.
- Én itt lakom már egy hét óta - felelte Lázár.
- Én meg egy hónap óta.
- No ez pompás! Nekünk sok mondanivalónk lesz egymásnak! Bort, fiú! Villányit!
És leült János mellé.
Péter-Pálkor kék reverendában váltak el egymástól. Egyikük se gondolta, hogy világi öltözetben találkoznak, s éppen Budapesten.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezte Lázár.
- Megszöktem - feleli a söréből kortyintva János. - Tudod, hogy az apám láncon tartott. Hát te?
- Én is úgy szöktem meg.
- Szervusz!
Mosolyogtak. Koccintottak. János fölvette a Lázár szivarját, és annak tüzénél ő is rágyújtott.
- Mi leszel? - kérdezte jókedvűen.
- Jogász. Hát te?
- Én tanító leszek.
- Tanító?
- Az. Tudom, hogy nem sokat ér, de nekem éppen jó. Egy év múlva álláson vagyok. De hát ni: te miért ugrottál ki a reverendából?
- Meggondoltam, barátom. Minek komédiázzak? Én nem tudom gyémántgyűrűvel gesztikulálva hirdetni az evangéliumi szegénységet. Ha pap lennék, a koldusokat kellene az ágyamba fektetnem, és a vándorló legényekkel kellene ebédelnem. A lelkiismeretem kényszerítene rá, hogy én legyek a községemben a legszegényebb, amilyen Jézus volt. A Mester nem gyűjtött tajtékpipákat és tallérokat, s nem beszélt latinul: nem méltóságoltatta magát; nem viselt aranyláncot; nem hagyta temetetlenül a halottat, míg a stólát le nem fizetik érte; satöbbi, satöbbi. Mutass nekem egyetlen papot, akit Krisztus megölelne!
A szivarját a sarokba csapta, és haragosan összefonta a karját.
- Nono - felelte mosolyogva János -, Jézus isten volt. A papok nem istenek.
- De ha arra vállalkoznak...
János vállat vont.
- Nem fogad evangéliumi szegénységet, csak a barát. Az is megbánja. Szegénynek nehéz lenni, ha nem muszáj.
- Hát te mentegeted a papokat? Nem értelek. Hát akkor minek léptél ki?
- Minek? Hm. Hát te?
- Én? Hát... izé...
- Lány miatt.
Lázár elmosolyodott, vállat rántott.
- Hát persze. De valld meg, hogy te is.
- Hát én is.
- No és, hol a tied?
- Hol volna? Otthon az apjánál. És a tied?
- Az enyém itt van.
János elbámult.
Lázár másik szivarra gyújtott.
- Az nem közönséges leány. Csupa ész, csupa élet! Egy kasznárnak a leánya. Gyermekkorom óta ismerem.
- Éppúgy, mint én.
- Amint én nőttem, úgy nőtt bennem a vonzalom is a leány iránt. Mindig ő forgott az eszemben. Láttam, hogy papnak csak az való, akinek Katicája nincsen.
- Épp ez az én történetem is. Csakhogy az én Katicámat Juliskának hívják.
- A nyáron aztán azt mondtam neki: Kedves kis bogaram, a haldoklás nem lehet oly nehéz, mint az a gondolat, hogy én pap leszek, maga pedig máshoz megy feleségül. Sírt. Én is sírtam.
- Ugyanígy volt. No aztán, mi történt?
- Az, hogy azt mondtam neki: jöjjön velem. Ha apámtól pénzt kapok, gondoltam, akkor elvégzem a jogot, ha pedig nem, akkor valami állást keresek.
És elhoztad magaddal?
- Elhoztam. Kapok az apámtól havonkint hatvan forintot.
- És a leány szülői?
- Nem tudják, hogy én szöktettem el. Katica írt nekik, hogy ne aggódjanak, egészséges.
János életében először érezte, mi az irigység.
- Eszerint ő feleséged?
- A természet törvényei szerint.
- Ez elég?
- Nekünk elég. Vagy azt hiszed jobban szeretjük egymást, ha valami káplán elmondja fölöttünk a János evangéliumának első fejezetét. De gyere velem. Nézd meg, hogy érdemes volt-e érte elugrani?
Karon ragadta Jánost, és fölvezette a lépcsőkön.
A szobában egy fiatal leány ült az asztalnál. Levelet írt, és cigarettázott.
Mikor fölpillantott, János megismerte benne a Hatvani utcai feketeszeműt.
- Katica - mondotta Lázár -, bemutatom magának Pöhöly János barátomat. Ez is kivetkezett, mint mink. És idejött, mint mink. Csakhogy ez egyedül jött, a jámbor.
- Miért egyedül? - kérdezte a leány a kezét nyújtva. - Akik szeretik egymást, azoknak együtt kell élniök.
János nyomást érzett a mellén. Nem bírt szóhoz jutni.
- A természet - folytatta a leány - a nőt meg a férfit egymásnak teremtette. Ez nyilvánvaló igazság. Minden, ami elválasztja a két szerető szívet, hazugság. A társadalmi szabályok hazugságok. Csak a szeretet, az igazság!
Odatette a cigarettásdobozt János elé, azután Lázárt kínálta meg.
- Ha én rendezhetném a világot - mondotta büszkén fölvetve a fejét -, akkor minden nő együtt élne azzal, akit szeret. Ön is. Mit ön... tegezzük egymást... te is boldog volnál. Szép?
- Gondolhatod - rebegte János káprázó szemmel.
- Szebb, mint én? Megmondhatod bátran.
- Az szőke...
- Akkor szebb lehet. Kár hogy nem hoztad el. Tik is jó barátok vagytok, mink is azok lennénk. De kár, de kár!... Gyere el estére, meghívunk ezennel vacsorára.
- No ugye furcsa kis ördög ez? - kérdezte Lázár, mikor lekísérte Jánost a lépcsőn.
Azután húsz forintot kért kölcsönbe Jánostól. János adott szívesen.
* * *
Mindenszentek dele. János búsan ül a szobácskájában. A Bárány Ignác Tanítók könyve van előtte. De hiába nézi: nem mozdítja az őt egy mozdulattal se a tanítóságra. Már második napja nincs egy krajcárja se. Milyen bolond volt, hogy olyan jó szívvel adogatott Lázárnak! Most aztán nevet cserélhetnek!
Már három hete nem járt nálok. Pedig mindig felvidult a társaságukban. Csak ne kísérte volna le mindig Lázár a lépcsőn! Szinte megszokottá vált már:
- Pajtás, adj egy forintocskát: ezekben a napokban kapok a nénémtől...
Most már neki kellett volna a forint.
Katica előtt restellte az állapotát, hát csak ott csavargott az Újvilág utcán. Ha Katicát pillantja meg, elinal. Ha Lázárt, hozzásiet.
S órák múltával előtűnt Lázár.
- Pajtás...
Még ki se mondta a végét, Lázár búsan legyintett:
- A néném is megtagadott. Gyerekeket tanítok, egy ruhafestőnek a kölykeit. Két hét múlva már leróhatok valamit.
Két hét!...
A zálogház útját már régen megtalálta: csak Bárány Ignác fordíthatna még néhány garast a zsebébe. De hát akkor miből tanul?
Alkonyodik. A vakudvarra nyíló ablakocska előtt hópelyhek szállingóznak alá.
János kábult az éhségtől.
Arra gondol, hogy nem érdemes élni. Az élet csupa fájdalmas várakozás. És a várakozásból új várakozások fakadnak, és azok se teljesülnek. Az Isten csak az állatoknak terít asztalt. Tán nem is embereknek alkotta ezt a földi világot!
Vigasztalan süllyedezések a halál posványába!... A konyhaajtó nyílik. Nehéz csizmák topognak a konyha kövén. Bizonyosan a szenesember.
- Itt lakik Pöhöly János úr? - kérdi egy mély öreg hang. János megrezzen. Elsápad. A feje a mellére konyul.
Az ajtón az apja lép be.
Nem látta, mert nem nézett rá. Hallotta, hogy a nehéz falusi csizmák kop-kop belépnek a szobába. S megállnak.
Egy percnyi csend következik. Egy perc, amit valami láthatatlan kéz felfüggeszt, hogy az idő folyása megálljon, és a helyét tompa, velőbe hatoló zúgás töltse be.
János eldermedten ül.
Mi következik?
Megragadja-e az apja, s viszi magával a szemináriumba? Vagy fölemeli a botját, és agyonüti?
Érezi, hogy nem védekezhetik.
Pöhöly Máté azonban sem az egyiket, sem a másikat nem cselekszi.
Belenyúl a kebelébe, és elővon onnan egy tenyérnyi papiroscsomó-lékot.
Az asztalra teszi. Ránéz a fiára megvetőn, komoran:
- Az örökséged.
Egy minutányi csöndesség. Aztán a nagy nehéz csizmák megindulnak újra kifelé. Kop-kop, egyre halkabban elhangzanak a lépések a folyosón.
* * *
János mintha mély álomból ocsúdott volna föl. Az asztalra bámult.
Az öröksége?
Egy kis négyszögletes újságpapiros-csomó: fonállal van átkötve.
Feltépi. Csupa ötvenes meg százas.
A szeme káprázott.
Összehajtotta újra újságpapirosostól, és a zsebébe gyömöszölte.
S fölkapta a kalapját. Az apja után futott. Jobbra-balra sietett az utcán. Nekiütődött az embereknek. A hó már akkor sűrűn omlott: nem látott öt lépésnyire.
- Meg kell találnom - mondotta fuldokolva -, meg kell találnom!
Fölugrott egy bérkocsira, és kidugta a fejét az ablakon. Dugta jobbról, dugta balról. Majd a bakra ült a kocsis mellé, és úgy hajtatott vendéglőtől vendéglőig. Kiment a vasúti állomásra is.
Az öreg parasztot nem találta meg.
* * *
Akkor az Arany Sashoz hajtatott. Ott kifizette a kocsit. Benézett az ebédlőbe.
Üres. Az óra éjfélt mutat.
János azt kérdezte, kaphat-e szobát?
Kaphat.
- A 17-est vagy a 15-öst?
- A 15-ös üres.
Lábujjhegyen ment el a 16-ik számú ajtó előtt. Ott fog hálni. Reggel meghívja őket ebédre. Előre örült, hogy a barátainak örömet szerezhet.
Hát reggel föl is ébredt, de az álom olyan teherrel nehezkedett újból reá, hogy nem bírt fölkelni.
Dél volt, mikor fölnyitotta a szemét, akkor is beszéd zajára ébredt.
- Takarodjál! - rikoltott egy női hang a szomszéd szobában. - Takarodjál! Gyáva!
Ajtónyitás hangzott. Valaki takarodott.
János sietve felöltözött, és kopogott a Lázárék ajtaján.
- Szabad! - hangzott a Katica szava.
- Jó, hogy jössz - mondotta a leány fölpattanva -, kiadtam neki az utat.
- Kinek?
- Lázárnak.
- De hát miért?
- Azért, mert nem férfi! Nem férfi! Gyere, ebédeljünk.
Az ebédnél aztán elmondta, hogy Lázár az apjától levelet kapott. Azt írta neki az apja, hogy térjen haza, és folytassa a teológiát, különben kitagadja, megátkozza.
- Hiszen az apja beleegyezett abba, hogy jogász legyen. Nekem azt mondta, hogy hatvan forintot kap havonkint.
- Hazudott! Mindig hazudott. Csak addig volt hős, míg beszélt. Mikor hallgatott, gyáva volt. Oh, a nyomorult!
S a borospoharat úgy vágta a falhoz, hogy ezer darabra csörrent.
Gyönyörű volt ebben a tüzes haragjában!
János új pohárért intett, és megtöltötte azt villányival.
Katica fölemelte a gyöngyöző poharat:
- Éljen az élet! Én nem térek vissza! Égek, míg éghetek! Mint az üstökös csillag! Aztán belehullok a sötétségbe! Akarsz-e velem együtt égni?
János pezsgőt rendelt.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
