4
4
Láttál-e valaha házi boldogságot, olvasóm? Ha láttál, vagy azon szerencsések közé tartozol, kik azt élvezik, ha az áldást ismered, melyet kölcsönös szeretet egy családra áraszthat, ha tudod, hogy minden hír s dicsőség, melyért fáradunk, mindazon vagyon, melyet oly forrón óhajtunk, nem ér fel azon örömök legkisebbikével, melyeket tiszta keblek kedveseiknek körében a világtól nem gyanítva élveznek, akkor lépj tisztelettel a tiszaréti jegyző lakába, s kérd istenedet, hogy vészeit magas paloták fölé küldje, de kímélje meg csapásaitól e csendes lakot, hol e család önalkotott boldogsága között áldja teremtőjét.
Miután Tengelyi, leányától vezetve, szobájába lépett, botját s kalapját szokott helyére téve, újra kérdé jókedvűen: mi hát azon kérés, melynek teljesítését ígérnie kellett, mielőtt önházába ereszteték?
Erzsébet mondá, hogy csak leánya kedveért egyezett meg, s Vilma szavakat keresve, melyekkel kérését legjobban előadhassa, még habozott.
- De hát fogom-e végre hallani a nagy titkot - szóla Tengelyi kissé türelmetlenül -, csak valami gonosztettet nem követtetek el?
- Igen, atyám - viszonzá Vilma nyájasan -, hisz megígérte, hogy nem fog haragudni reám.
- Haragudni? mintha valóságos zsarnok volnék - mióta szoktál félni apádtól?
- Félni - szóla leánya, apjára függesztve nyugodt tekintetét -, azt lányod nem fogja megtanulni soha. Ha hibáztam, megmondod s megbocsátasz - s úgy hiszem, nem hibáztam -, várj egypár percig, s mindent előadok. Tudod, exekució járt a faluban s azért mentél ki a tiszteletes úrral, mert mint mondád, nem segíthetsz e szegény embereken, s szívednek fáj nyomorúságukat látni. Mi hon maradtunk, s láttuk e szörnyűségeket. Szomszédunknak elvették utósó tehenét, itt átellenben Farkas Jánosnál elszedték a dunnákat, vánkosokat az ágyakból, szegény Péternétől, kinek nehány tyúkja s egy szamárkája volt, melyen tojásaival a városba járt s egynek s másnak holmit hozott, elvették azt is, durván s káromkodva, mintha gonosztevőkkel szólanának. Farkas fia nem akará engedni, hogy az ágy, melyen anyja fekszik, elvitessék, s őt megverték, s kötözve vitték a szolgabíróhoz, honnan, úgy mondják, holnap a tömlöcbe fog küldetni. Mi láttuk s hallottuk mindezt - folytatá szemeit törülve Vilma -, s keservesen sírtunk. Anyám mondá, hogy mindez nem lehet másképp, mert az adót törvény veti ki, s ezek nem tudták lefizetni tartozásukat; én csak arra kérém istenemet, hogy hazajöjj, hisz e két vastag könyvben, melyet annyit forgatsz, úgy gondolám magamban, csak lesz egy kis törvény, melyben az áll, hogy a szegényt, ki önvétke nélkül tartozásának eleget nem tehet, mindenétől megfosztani nem szabad.
- Csalódol, kedves leányom - viszonzá Tengelyi feszült kebellel -, e két vastag könyvben ily törvényt hasztalan keresnél, nyolcszáz év alatt ennek alkotására még nem ért rá nemzetünk.
- Oh, akkor nem is lesz isten áldása e törvényeken - szólt elfojtott hangon Vilma -, de isten neki, mi nem változtathatjuk meg, s ha a törvényben erről nem is áll semmi, legalább a vallás parancsolja, hogy felebarátink terheiben részt vegyünk, s azért megkérém anyámat s átmentem Farkasnéhoz, ha nem segíthetnők-e valamivel. Nem vagyunk gazdagok, de annyit mégiscsak adott isten, hogy egy-egy becsületes emberrel megoszthatjuk kenyerünket, anélkül hogy éhen maradnánk, s Farkasék mindig jó szomszédink voltak.
- Ezt jól tevéd, leányom - szóla Tengelyi, kinek szemei könnyekbe lábadtak -, isten megáld érte. Ettem én is a nyomorúság keserű kenyerét, s most, midőn az ég megáldott, kapumat nem fogom elzárni felebarátom előtt.
- Azt gondolám én is - szóla Erzsébet kezét szorítva -, s áteresztém lányunkat.
- Mikor Farkasékhoz jöttem - folytatá Vilma -, az egész házat kétségbeesve találtam. A gazda ott ült a pitvarban, s fejét öklére támasztva üres istállójára nézett, az asszony összetett kezekkel járt körül szobájában s fia után jajgatott, a kisebb gyermekek a kályha körül ülve, anélkül hogy a történteket értenék, anyjokkal sírtak. A szobában pár törött szék, az ágyból kihányt szalma, a legnagyobb zavar, mintha ellenség pusztított volna a házban, hozzá még a szomszédok, kik majd vigasztalva, majd az igaztalanság ellen szitkozódva nevelék a zavart. Az ember szíve fáj, ha csak rágondol. Miután szegény Farkasnét azon ígérettel, hogy majd a tiszteletes úr szólni fog az alispánnal, s hogy fiát nem fogják a megyeházhoz küldeni - mitől leginkább fél, mert úgymond: aki csak oda jön, mint valóságos zsivány jön haza -, megvigasztaltam s ajánlám segedelmünket. Szépen megköszönte jóakaratunkat, de mondá, hogy csak fia szabaduljon meg, s majd segítnek magukon. "Mi szegények - szóla a többiekhez fordulva, kik addig körülállták - nem hagyjuk el egymást. Ím e jó szomszédom pár napra ágyat ád, ez itt egy cipó kenyeret, ez egypár garast, s úgy talán megsegít az isten. Ha Kenyházy esküdt úr, kinek férjem pünkösdkor két lovat adott el, megfizette volna árát, nem jutottunk volna ennyire. De ez a baj, minket exekválnak a kontribucióért, s ha az embernek keresete van, nem kap igazságot sehol. De restalláció lesz, majd elmegyek a főispánhoz, ki múlt restalláció előtt többeknek, kiknek Nyúzó főbíró úr tartozott, megszerezte pénzöket." "Éj, kendnek még jó dolga van - szólt az öreg Liptákné, ki ez egész idő alatt mellette állt -, kendnek férje van, s Jancsi is, mint a kisasszony mondja, szabad lesz s majd dolgozik. Kend becsületes asszony, de szegény Violáné majd mit csinál? Halálán fekszik csecsemőjével s hétéves kisfiával, mellette strázsa, s a szolgabíró azt parancsolta, hogy mindenkit, ki csak a házhoz közelít, fogjanak el, mert mind Viola cimborája. Pedig Zsuzsi szép, jó leány volt gyermekkorában, mit tehet ő róla, hogy férje zsivány lett. Ha azon segíthetne a kisasszony, isten megáldaná." Kérdezősködtem, s elbeszélték, hogy Viola, ki előbb magát jól bíró gazda volt, most, mert gazdasága után nem láthat, egészen elszegényedett. Marháit s gazdasági eszközeit rég elszedték; telke parlagon hever, ami egyéb vagyonából megmaradt, azt károk fejében ma vitték el, úgyhogy az asszony egészen elhagyatva s minden nélkül kínlódik súlyos betegségében gyermekei között. Oda vezettetém magamat; hisz engem talán mégsem tartanak Viola cimborájának, gondolám, s az asszonyt csak nem lehet úgy segedelem nélkül halni hagyni.
- Igazságod van, kedves Vilmám - szólt a jegyző, leánya arcát simogatva.
- A nyomorúság, melyet Farkaséknál láttam - folytatá Vilma -, nem volt semmi ahhoz képest, mely most előttem állt. Már mikor a házhoz közeledtem, irtózatos lármát hallék. A főbíró, nem tudom kitől, megtudta, hogy Viola ma éjjel nejéhez jő; s három hajdút rendelt oda, kik elrejtve, mihelyt belép, elfogják. Ez emberek borral készültek hőstettökhöz, és senkit a házból ki nem eresztének, mi nekik hihetőképp azért parancsoltatott, hogy Violát senki ne tudósíthassa, mi lármájuk mellett igen fölösleges őrizkedéssé vált. A ház maga egészen üres volt, egy kis hamuhalom a tűzhelyen, s a pad a kályha körül, melyet vályogból lévén, el nem vihettek, s a katonák most kancsóiknak asztalul, maguknak pedig székül használtak, ez volt minden, mi egykori kényelmeinek emlékeül maradt, a többi az igazság kezeibe jutott. Mikor a konyhába léptem, a hajdú káplár, ki levelekkel párszor megfordult házunknál, azonnal megismert, s elémbe jőve kérdé: mit akarok? Mondám, hogy a beteg asszonyt akarom látni; mire ő megjegyzé, hogy bizony kár fáradnom, mert Violáné már meg is halt, mi reá nézve annyival kívánatosb, mert ha holnapig él, az akasztófa elcsábítja férjét s özveggyé teszi. Több ehhez hasonló tréfa után, melyet pajtásai röhögéssel követtek, a kamara ajtajához vezetett, hol a beteg fekvék. Kértem, hogy csak kissé csendesebben mulassanak, s bemenék. A kamara oly setét vala, hogy belépve első pillanatban alig láttam. Egyik szegletben kevés szalmán feküdt a szerencsétlen asszony, mellette egyfelől csecsemője, a másikon egy hétéves fiú, ki anyja felé fordulva könnyek közt követé minden mozdulatát. Minden hallgatott, csak a katonák hahotája szakítá félbe a mély halotti csendet, mely a beteg körül uralkodott. Most úgy látszék, csecsemőjével együtt elaludt, s a kisfiú mihelyt rám ismert, bizodalmasan hozzám vonult, s gyermeki felfogása szerént suttogva elbeszélé szerencsétlenségüket. Már három napja, hogy anyja megbetegedett. Első napokban még ágyaik voltak, ő kevés száraz gallyat szedett a sövények mellett, az öreg Liptákné házuknál volt s főzött. Ma reggel egyszerre eljött a főbíró s anyjának megparancsolta, hogy százötven forintot fizessen. Neki nincs pénze, s azért nem adhatott semmit. Akkor a főbíró szörnyen káromkodni kezdett s megparancsolta hajdúinak, hogy mindent vigyenek el, anyját kihajtották ágyából, Liptáknét maga a szolgabíró lökte ki a házból, s a három katonának, kik a másik szobában isznak, megparancsolta, hogy senkit ki s be ne eresszenek. Akkor a főbíró elment. "Oh, azóta anyám még sokkal rosszabbul van - folytatá a kisfiú, szemeit törülve. - Kevés szalmát, mit az ágyakból kiszórtak, szedtem össze, s itt csináltam egy kis ágyat neki, alig bírt odamenni, s azóta meg sem ismer. A főbíró s ott azok a katonák a szobában oly szörnyűket beszéltek, hogy apám ma éjjel el fog jőni, s hogy akkor majd fölakasztják. Most sokáig anyám is csak ezt beszélte, s úgy sírt s kiáltozott, én féltem. Később kis testvérem is sírni kezdett, eszembe jutott, hogy nem evett semmit, mert magam is éheztem, s kimentem szomszédainktól valamit kérni. Senki sem adott. A szolgabíró megparancsolta, hogy senki se merészeljen nekünk valamit adni, s hogy dögöljünk meg, mint a kutyák. Csak kevés vizet hoztam s egypár virágot, melyet a bokorról szakítottam, hogy kis öcsémnek legyen legalább, mivel játszhassék, s hogy egészen üresen ne jöjjek haza." S ezzel a fiú, fejét ölembe rejtve keservesen sírt.
- Szegény fiú - szóla Tengelyi, kinek szemei ez egyszerű történet elbeszélése alatt nedvesedni kezdének -, jókor ismerkedik meg az élet keserűségeivel. Reménylem - tevé Erzsébethez fordulva hozzá -, küldél valamit a gyermekek számára, magam is mindjárt odamegyek s megnézem...
- Ne fáradjon, kedves atyám - szóla Vilma nyájasan - nincsenek ott többé, mi nem vittünk nekik semmit, őket hoztuk ide házunkhoz.
- Ide, az én házamhoz - szóla Tengelyi megijedve -, s meggondoltad-e a következéseket?
- Igen - viszonzá Vilma nyugodtan -, meggondolám, hogy ha tovább ott hagyom, meghal, s addig kértem s rimánkodtam a káplárnak, míg ígéretemre, hogy mindent magamra veszek, megengedte, hogy a szegény asszonyt elhozassuk, sőt még maga is segített.
- Hogy ott nem hagytad, azt jól tevéd - szóla Tengelyi, nyugtalanul föl s le járva -, vitetted volna bárkihez, én szívesen fizetnék értök, de itt az én házamnál, a legnagyobb zsivány családja a tiszaréti jegyzőnél szálláson! Mit fognak mondani elleneim?
- S nem mondtad-e, atyám - viszonzá Vilma szelíden -, ha keblünkben erős meggyőződés mondja, hogy jól tevénk, az emberek ítéletét megvethetjük?
- Igen, ha egészen tisztában vagyunk magunkkal - szóla Tengelyi. - Viola, mondják, szereti nejét s most betegsége alatt bármily veszélyek közt el fog jőni hozzá. Mit tegyek akkor? Mint tisztviselőnek esküdt kötelességem elfogni őt, mint ember borzadok e gondolattól.
- Te nem fogod elfogni, nemde, apám - szóla Vilma hozzá simulva -, azt te nem teheted.
- S ha nem teszem - szóla Tengelyi homlokát redőkbe vonva -, ocsmányul elkergettetem hivatalomból, zsiványok cimborájának neveztetem, s ismét koldulhatunk.
- Nem, atyám, az nem lesz - szóla Vilma bizalommal, noha szemei könnyekbe lábadtak -, jó tettet isten nem büntethet.
- Isten nem - viszonzá Tengelyi komolyan -, az emberek néha szokták. Ne sírj, leányom - tevé hozzá -, talán csak agyrémekkel kínzom magamat.
- De nem neheztelsz reám - zokogta Vilma -, én nem tudtam mindezt, nem képzelhettem, hogy ily szerencsétlenségnek leszek oka.
- Neheztelni - kiálta az öreg kebléhez szorítva gyermekét -, reád neheztelni, nem vagy-e jó s kedves, egyetlen leányom, éltemnek öröme s büszkesége, legszebb emléke múltamnak, reménye jövőmnek, egy egész mennyország, melyet ez angyalnak köszönhetek - tevé hozzá kezeit Erzsébet felé terjesztve.
- Igen, de ha Viola eljön - zokogá Vilma -, s ha azután mind az történik, amit mondál?
- Nem fog jőni - vigasztalá apja, ki most egy országot adott volna, ha kételyeit ki nem mondja -, s végre ha jön, talán nem tudja meg senki, tudod, nekem mindig kételyeim vannak. Te pedig mindenesetre nem tehetsz róla semmit. Ha idehaza vagyok, s ez asszony helyzetét látom, én is befogadom házamba, ha az egész világ fölzúdulna is ellenem. Törüld le könnyeidet, kedvesem - folytatá leánya homlokát megcsókolva -, te jól tettél. Így, kedvesem, most menj be a beteghez, én addig Vándoryért futok, ő félorvos. Isten áldjon meg.
S ezzel az öreg sietve elment, nehogy ő is könnyekre fakadjon; s míg az asszonyok a beteg ágyához ültek, szüntelen szidá gyáva lágyságát, mely miatt könnyektől elszokni még vénkorában sem tud.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
