Közép-Amerika
Közép-Amerika
A közép-amerikai latin időmérők legfeljebb feleolyan gyorsan haladnak, mint másutt a világban. Amikor 1988. augusztus hetedikén az öt országban – Nicaraguában, Costa Ricában, Salvadorban, Guatemalában, Hondurasban – felmérték, hogy mit sikerült tenni a régió békéjéért, kiderült, hogy a tizenkét hónap alatt a hat hónapra eltervezett lépéseket sem sikerült megtenni. Holott a világ már 1987 őszén, a béketerv meghirdetése után néhány hónappal Nobel-békedíjat ajánlott Oscar Arias Sáncheznek. A Costa Rica-i elnök ötlete volt az, hogy Esquipulasban, a guatemalai kegyhelyen, a csodák városában írják alá az öt ország elnökei a béketervet. De az esquipulasi csoda ezúttal elmaradt. Mégis, 1987 augusztus 7-e után lényeges változások kezdődtek a nyolcvanas években polgárháborúk dúlta földszoroson.
Az aláíráskor mindenki a Nicaragua előtt álló utat tartotta a leghosszabbnak és a leggöröngyösebbnek. Az 1979 óta kormányzó sandinisták 1981-től folyamatos harcot folytattak a kontrákkal, a rendszer végét sürgető fegyveresekkel. A belső ellenzék radikálisabb képviselői hallgatásra kényszerültek. A gazdaságot pedig még jobban megviselte a háború, mint a hadsereget.
A sandinisták már kora ősszel nekiláttak ígéreteik teljesítésének Újra megjelent az utcán a Prensa az ellenzéki napilap, először csak zenét, majd híreket is sugárzott a katolikus rádió. 1000 politikai fogoly nyerte vissza szabadságát. Néhányan közülük Somoza fegyveres erőinél teljesítettek szolgálatot, sokan viszont a forradalom oldaláról időközben álltak át a másik táborba. Az ellenzéki pártok újra szabadon megtarthatták gyűléseiket. Előzetes bejelentéssel felvonulásokat is szervezhettek.
Nehezebb volt az, hogyan kezdődjön meg a tárgyalás a sandinisták és a kontrák között. Hónapokon át mindkét fél kizárta a közvetlen egyezkedést. Így az 1987 második felében tartott találkozókon Miguel Obando y Bravo, Managua érseke közvetített, külföldön. Az érsek a nyolcvanas években a sandinisták egyik legbefolyásosabb bírálója volt, de korábban, a hetvenes években éppen közöttük és Somoza diktátor között közvetített. Akkor somozista túszokat cseréltetett ki sandinista foglyokra. Obando y Bravo közbenjárására a kontrák 1988-ban már meghívóval tehették lábukat nicaraguai földre. Áprilisban az ország déli határánál, Sapoában ültek egy asztalhoz az addig csakis fegyverrel a kézben szemben állt felek. Két hónapos tűzszünetben egyeztek meg. A fegyvernyugvás meghosszabbításáról folyó tárgyalások – amelyek már Managuában folytak – nem hoztak sikert. A kormány ekkor egyoldalúan meghosszabbította a tűzszünetet.
Mindkét fél rászorulna a megállapodásra. A kontrák már nem számíthatnak korábbi bőséges támogatásaikra. Az amerikaiak az elnökválasztással vannak elfoglalva, és az iráni fegyvereladási botrány után a kontrák egyébként is elveszítették az amerikai törvényhozók többségének jóindulatát. A sandinisták számára létfontosságú, hogy végre megkezdhessék gazdasági újjáépítő programjukat. A számukra kijelölt övezetekben a kontrák már az országon belül állnak sorba, hogy – akár egy sandinista katona mögött – kenyérre, tejre várjanak. Így együtt győződhetnek meg arról, hogy a legnehezebb csaták a gazdaságban állnak előttük.
1988 elején az országban új pénzt vezettek be úgy, hogy a régiből három nullát lehúztak. Ám a córdoba romlása újra elkezdődött, hiszen a rendelkezésre álló árualap ettől az intézkedéstől még nem nőtt.
Az 5 ország közül Honduras változott legkevésbé. A kontrák táborai még mindig állnak, pedig az esquipulasi egyezmény szerint meg kellett volna szüntetni őket. 1988 elején nyílt összetűzésre is sor került Honduras és Nicaragua között. Mint a korábbi hasonló csetepatéknál, akkor is arról vitatkoztak, hogy a kontrákat üldöző sandinista csapatok átlépték-e a hondurasi határt. Az Egyesült Államok mindenesetre 2000 amerikai katonát szállított a helyszínre.
Az Egyesült Államok hírneve még is megsínylette ezt az évet. Honduras egyik népszerű emberét amerikai katonák valósággal elrabolták az országból. Kábítószer-kereskedéssel vádolják. A hondurasiak válaszképpen hatalmas Amerika-ellenes tüntetéseket szerveztek. Erre eddig nem volt példa itt. José Azcona del Hoyo elnök népszerűsége is megszenvedte az esetet. Pedig a nagyon lassú nyitást támogató polgárelnöknek keménykezű katonákkal is meg kell birkóznia azért, hogy valamikor tárgyalások kezdődjenek az országon belül tevékenykedő baloldali gerillákkal. A salvadori gerillák többször azzal vádolták a hondurasi vezetőket, hogy a hondurasi csapatok salvadori területen is zaklatják őket.
Salvadorban José Napoleon Duarte elnök nagy elánnal látott hozzá esquipulasi ígéretei teljesítéséhez. Felvette a kapcsolatot a felszabadító harcosokkal, de a tárgyalások hamarosan megszakadtak. Mindkét fél azzal vádolta a másikat, hogy a tárgyalásokat csak időnyerésre akarja felhasználni, eközben felvonul csapataival, új állásokat foglal el. 1988-ra az ellenségeskedések még több áldozatot követeltek, mint korábban. A régióban jelenleg ez a polgárháború szedi a legtöbb áldozatot.
Bár a gerillák a márciusi választások bojkottálására szólítottak fel, ez nem sokat használt. Az elnök kereszténydemokratái súlyos vereséget szenvedtek, a szélsőjobb teret nyert. A kormánypárt két részre szakadt. Bár néhány politikai fogoly szabadlábra került, a szabadságharcosok tárgyalási ajánlatait azóta is visszautasítja a hatalom. Az elnök, akit gyógyíthatatlan rák miatt többször is az Egyesült Államokban kezeltek, az utolsó pillanatig helyén akar maradni. Sokan kérdezik, nem az özönvíz jön-e utána.
Guatemalában a két és fél éve hivatalban lévő civil elnök támogatná a béketárgyalásokat a gerillákkal, de mindvégig figyelnie kell a jobb kezénél ülő tábornokokra. Már 1987 késő őszén ellene irányuló merényletkísérletet lepleztek le, 1988-ban is többször beszéltek az országban puccsveszélyről. Vinicio Cerezo elnök bal oldalán szabadon tevékenykedhetnek az ellenzéki pártok, de csak addig, amíg a katonai kaszt érdekeit nem veszélyeztetik. Több politikai fogoly szabadult ki, de a hegyekben időről időre felújulnak a csetepaték a gerillák és a katonák között
Costa Ricában, „Közép-Amerika Dániájában” tulajdonképpen nincs mit tenni azért, hogy a béketerv teljesüljön. A demokratikus ország, ahol a II. világháború után a semlegességet választották és száműzték a hadsereget, közvetítésekkel próbálja meg életben tartani a békefolyamatot. Oscar Arias elnök 1988 nyarán a hozzá látogató amerikai külügyminisztert is arra szólította fel, hogy az Egyesült Államok ne avatkozzon be a régió ügyeibe. De hogy mikor lesz Közép-Amerika ténylegesen a békés közép-amerikaiaké? Ehhez még az ottani lassú órák szerint is hosszú időnek kell eltelnie.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
