Szovjetunió: nincs visszaút
Szovjetunió: nincs visszaút
A peresztrojka véget ért, és vele alighanem lezárult az eddig ismert Szovjetunió történelme is. A szovjet modell átalakíthatatlannak, megreformálhatatlannak bizonyult, az agresszív, terjeszkedő, kommunista világbirodalom a múlté.
A Nobel–díjjal jutalmazott Mihail Gorbacsov külpolitikai teljesítménye lenyűgöző: kivonta a szovjet csapatokat Afganisztánból, nem csak eltűrte, de siettette Kelet-Közép-Európa felszabadulásának folyamatát, aktív részt vállalt a német újraegyesítésben, és az Öböl–válság során megvalósult szovjet–amerikai együttműködés a nemzetközi kapcsolatok új minőségét jelzi, a hidegháború végének gyakorlati demonstrációja lett. Mindez együtt azonban lehetetlen lett volna anélkül, hogy a Leninhez visszatérni kívánó, a szocializmust „emberarcúsítani” próbáló Gorbacsov ne bizonyult volna a világtörténelem leghatékonyabb antikommunista politikusának. Olyan utat járt be öt esztendő alatt, melynek során nemcsak a sztálini, de a lenini, sőt marxi dogmák nagy részét is sutba kellett vágja.
Mégis: a peresztrojka, a szovjet modell állítólagos tökéletesítése a belpolitikában mind ez idáig katasztrofális következményekkel járt, kiérdemelte a katasztrojka elnevezést. Eddig építeni nem, csak bontani sikerült, ami nyilvánvaló feltétele a szovjet rendszerváltásnak, csakhogy közben a szovjet emberek életfeltételei annyira megromlottak, hogy azokat már nemcsak a külvilág véli elviselhetetlennek, de a nélkülözéshez szokott szovjet állampolgárok számára is túllépték a tűrés határát. 1990 őszére a moszkvai ellátás rosszabb lett, mint a háború idején volt. A Szovjetunióban ismét felütötte fejét a kolera, a tuberkulózis, a nagyvárosi óvodákat újra és újra torokgyíkjárványok miatt zárják be, ami nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a szülők nem engedik, hogy gyermekeiket védőoltásokban részesítsék: sterilizálatlan fecskendőkkel több száz gyermeket AIDS–vírussal fertőztek meg. Az otthon és állás nélküli menekültek száma a világon ma már a Szovjetunióban a legmagasabb, 700 000-en vannak; a sors keserű fintora, hogy többségük orosz. A szovjet elnök nap mint nap új „ukázokkal” jelentkezik, rendelkezéseit azonban senki sem tartja be. Az országban, amely nemzeti jövedelmének egynegyedét még mindig katonai kiadásokra fordítja, egyszerűen nem tudják elhelyezni a külföldről hazatérő katonákat és családjaikat, az állig felfegyverzett birodalomban ma már van tábornoki rangú hajléktalan is. A 90-es év legnagyobb szovjet filmsikerének ez volt a címe: „Nem lehet így élni.”
Az 1990-es évben megadták a kegyelemdöfést a pártállami, állampárti rendszernek. Gorbacsov célja, hogy a totalitárius rendszert liberális demokráciává alakítsa. Sevardnadze külügyminiszter a nyár derekán azt is kijelentette, hogy az elnök előbb–utóbb ki fog lépni saját pártjából. Ezt valószínűsíti, hogy Gorbacsov hatalmas lépéseket tett az SZKP gyengítése érdekében. Febr.-ban a Legfelsőbb Tanács elnökeként keresztülvitte a szovjet törvényhozásban az alkotmány 6. pontjának eltörlését, amely korábban az SZKP vezető szerepét törvényesítette. Márc.-ban államelnökké választatta magát olyan végrehajtói jogkörrel, amely – miután szept.-ben különleges hatáskörrel ruháztatta fel magát – formálisan felülmúlja az amerikai és a francia elnök lehetőségeit. Az elnöki dekrétumok törvénynek számítanak, Gorbacsov hatályon kívül helyezheti a köztársaságok törvényeit, feloszlathatja a parlamentet, illetve megvétózhatja annak határozatait. Az elnöki jogkör ilyen kiterjesztéséhez természetesen szükség volt arra, hogy a párt politikai bizottságának hatalmát megtörje. Erre a jún.-ban megtartott XXVIII. pártkongresszuson került sor, amikor az elnök–főtitkár addig lavírozott, míg képes volt elkerülni a pártszakadást, ugyanakkor viszont havonta ülésező, csak a párt ügyeiben kompetens tanácskozó testületté züllesztette a politikai bizottságot.
Az elnök-főtitkár nyilvánvalóan kezdeményező szerepet vállalt a reformjait fékező pártapparátus szétverésében, ám ezzel meggyengítette az egyetlen központosító erőt, a Kreml korlátlan és vitathatatlan hatalmának biztosítékát is. Megkezdődött az a politikai szabadesés, melynek egyes következményeit ő sem tudja befolyásolni. Az elnök-főtitkár lépéseinek következménye, majd a kétségbeesett hatalomkoncentráció következő köreinek kiváltó oka volt, hogy a tavaszi parlamenti választások során katasztrofális vereséget szenvedtek a pártbürokraták, a 20 legfontosabb nagyvárosban Gorbacsov demokratikus ellenzékének képviselői (köztük a moszkvai Popov és a leningrádi Szobcsák), illetve a nacionalisták arattak győzelmet. A máj. elsejei felvonulás, amely korábban az alattvalói hűség demonstrációja volt, 1990-ben a Kreml elleni dühödt tüntetésbe torkollott.
1990 első 8 hónapjában a hivatalos adatok szerint az SZKP-ból 400 ezren téptek ki. Egy majd húszmilliós párt esetében ez még akkor sem számít soknak, ha gondolatban felszorozzuk kettővel-hárommal, hiszen a kilépési mechanizmust annyira elbonyolították, annyi bürokratikus lépcsőt iktattak be, hogy a pártkongresszus utáni kilépések reális száma alighanem csak később derül ki. A számnál sokkal fontosabb, hogy kik szabadultak meg tagkönyvüktől. Borisz Jelcin mellett Gavriil Popov, Anatolij Szobcsák és velük azok a legaktívabb emberek, akik felismerték: az SZKP-n kívül hatékonyabban politizálhatnak – például új pártok alapításával. A Szovjetunióban ma mintegy 400 párt működik. Csak Grúziában 150, Oroszországban 100, Örményországban 80. Kevesebb több volna. Amikor okt.-ben a Legfelsőbb Tanács legalizálta a többpártrendszert, nemcsak az volt kétségtelen, hogy ezek a pártok már úgyis léteznek és működnek, hanem az is, hogy igen alacsony hatékonysággal. Amikor okt. végén kongresszust tartott a Demokratikus Oroszország mozgalom, a fórum után gyengébb volt, mint előtte, sikerült belefulladnia a belső vitákba. A Szovjetunióban megvalósult a pluralizmus, a vélemények sokfélesége, nyoma sincs viszont a többpártrendszernek, amikor egyik párt valódi ellenfele volna a másiknak. Még a meggyengített SZKP is erősebb bármelyik új politikai képződménynél, és Gorbacsov valószínűleg éppen ezért kerülte el nyáron a küszöbönálló pártszakadást.
A szovjet belpolitika kulcsfontosságú eseménye volt, hogy az Orosz Föderáció parlamentje máj. 30-án Borisz Jelcint választotta elnökévé. Ennek igen nagy szerepe lett a későbbi gazdasági reformvitákban és abban is, hogy feltartóztathatatlanná lett a birodalom bomlása. Az orosz parlament első teendője volt ugyanis, hogy deklarálta az Orosz Föderáció szuverenitását. Ez nagyobb csapás volt a birodalom egységére, mint az, hogy márc. 11-én Litvánia, majd később kevésbé drámai módon, de Vilniussal egyetértésben a másik 2 balti köztársaság is kinyilvánította függetlenségét, hiszen Oroszország esetében a birodalmi központról van szó. A populista Jelcin elnökké választásakor már nyilvánvaló volt: egyszerre nem lehet decentralizálni a gazdaságot, erősíteni a képviseleti demokráciát és közben fenntartani a Szovjetunió korábbi monolitikus egységét, központosított politikai rendszerét. Jelcin nyílt választás elé állította a centrista Gorbacsovot, aki korábban minden eszközzel akadályozni próbálta a nála hiába jelentéktelenebb, de sokkal népszerűbb politikus megválasztását. A „peresztrojka Robin Hoodjának” orosz elnökké választása felgyorsította a szovjet köztársaságok nacionalista politikai csoportjainak erősödését. Az év végéig Kirgízia kivételével minden köztársaság deklarálta szuverenitását. Örményország aug.-ban Levon Ter Petroszjan személyében ellenzéki politikust választott elnökké és a balti köztársaságokhoz hasonlóan függetlenségi nyilatkozatot tett. Győzött az ellenzék Grúziában is, bonyolult helyzet alakult ki Moldáviában, ahol a nacionalisták kinyilvánították, hogy inkább tartoznának Romániához, amire az orosz és a gagauz kisebbség saját köztársaság kikiáltásával reagált. A birodalom jövője szempontjából alighanem meghatározó jelentőségű, hogyan fejlődnek tovább az események a második legerősebb szovjet köztársaságban, Ukrajnában, amely júl.-ban nemcsak szuverenitási nyilatkozatot tett, de elhatározta saját pénz és saját hadsereg bevezetését is. A szovjet köztársaságok közül azonban egyedül Oroszország önfenntartó. A köztársaságok egységes kórust alkotva arra panaszkodnak, hogy Moszkva kizsákmányolja őket. Valójában azonban fordított a helyzet. Az abszurd szovjet árrendszer olyan, hogy az energiahordozók és nyersanyagok belső ára egyharmada, egyötöde a világpiacinak, míg a késztermékek ára közelebb van a külső realitásokhoz, sőt bizonyos esetekben – televíziók, gépkocsik, egyes ruhaneműk – magasabb, mint a világpiacon. Nincs az a szovjet köztársaság – beleértve a balkániakat is -, amely az orosz olajszállítások nélkül, devizában fizetve, akár egy fél évig is képes fenne az önálló létre olyan nyugati támogatás nélkül, amelyért még az aprócska és a Szovjetunión belül legfejlettebb balti köztársaságok is hiába kilincseltek. Az önmagukban virágzó gazdaságot kifejlesztő, független szovjet köztársaságokról szóló álom üres fantázia. A reális alternatíva a szovjet közös piac, egy lazább nemzetközösség, amely azonban megőrzi az integrációs kapcsolatokat, vagy a háborúság, a káosz és az éhínség.
Amikor 5 hónapos vita, helybenjárás után a Legfelsőbb Tanács okt.-ben megszavazta a Gorbacsov által előterjesztett programot a piacgazdálkodásra való áttérésről, az elnök-főtitkár átlépte a Rubicont. Deklarálta, hogy „az emberiség a történelem folyamán nem talált ki hatékonyabb gazdasági rendszert a piacgazdaságnál”. A korábbi hónapok során 2 koncepció ütközött meg egymással. Satalin akadémikus Jelcin által is támogatott 500 napos programja a lengyel sokkterápiához közel álló kezelést írt volna elő. A program gyors ütemű privatizációt javasolt, melynek során a magántulajdonosok játszották volna a főszerepet. Magánkézbe kerültek volna a földek, az árak döntő többségét egy esztendő alatt fel kellett volna szabadítani. Rizskov kormányfő – hiperinflációtól tartva – fontolva haladó, óvatos tervet javasolt. A privatizáció helyett lassú „államtalanítási” hadműveletet indítványozott, melynek során a vállalatok többsége kollektív tulajdonba kellett volna kerüljön. A földekről népszavazás döntött volna, az árak egyharmada még 1992-ben is szabott állami ár kellene hogy tegyen. A szavazás előtt Jelcin hadat üzent Rizskovnak és tervezetének. Kijelentette: ha a szovjet törvényhozás ezt a változatot fogadja el, akkor Oroszország vámhatárokat állít fel, saját pénzt vezet be és területén hatályba lépteti a Satalintervet.
Gorbacsov okt. 17-én ismét kompromisszumos tervet fogadtatott el – mint a lemondott orosz miniszterelnök-helyettes, Javlinszkij fogalmazott –, összeházasította a sünt a siklóval. A 2. változatot Aganbegjan akadémikussal egybedolgoztatta, és egy adatokat, határidőket, általában konkrétumokat nem tartalmazó szöveget szavaztatott meg, visszautasítva Rizskov menesztését. A honatyák tehát egy olyan koncepcióra mondtak igent, melynek részleteit nem ismerték, azaz szabad kezet adtak Gorbacsovnak. Jelcin szerint Gorbacsovnak a szovjet gazdaságra vonatkozó intézkedései közül Oroszországban csak azok lesznek érvényesek, melyeket egyenként megszavaz a Föderáció Legfelsőbb Tanácsa. Sikerülhet-e Gorbacsov heroikus kísérlete, hogy a szovjetrendszerből képviseleti demokráciát, a birodalomból nemzetközösséget, a tervutasításos-kollektivista berendezkedésből piacgazdaságot faragjon? 1990 vége felé annak jelei mutatkoznak, hogy a vállalkozás káoszba, anarchiába fordul. Akárhogyan is lesz, a Szovjetunió túlhaladta azt, amit a repülésben „no return point” -nak hívnak. A pontot, ahonnan nincs visszatérés. A bolsevik-kommunista politikai rendszer, és az erre épülő birodalom, a gazdaságon kívüli kényszert feltételező adminisztratív-parancsnoki gazdaság építménye összeomlott. A Szovjetunió a jövőben nem az lesz, ami eddig volt. Egy pillanatra sem érdemes azonban feledni, hogy Oroszország fennmarad, s talán 1-2 év, talán 1-2 évtized múltán, de mindenképpen erősebb lesz, mint ma. Most bármi is történjék, Oroszország Európa egyik meghatározó nagyhatalma marad.
Barát József
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
