A barczasági magyarság közigazgatása és igazságszolgáltatása a multban, jelenben, s minőnek kell lenni a jövőben.
A barczasági magyarság közigazgatása és igazságszolgáltatása a multban, jelenben, s minőnek kell lenni a jövőben.
Elvezetne czélomtól, ha én itt a barczasági magyarságnak ős korára visszatérve, tüzetesebb tanulmányt tennék e nép régi közigazgatását és igazságszolgáltatását érdeklőleg; nem reflectálok én itt azon homályos előkorra, a midőn itt a legelső székely-gyarmat Sándor István vezetése alatt letelepedett; legfölebb azt emlitem meg, hogy kun dulások után a német lovagok bejöttekor az itteni, megengedem megfogyatkozott, magyarságnak egy ispánával Comes Borcza filius Barczával, mint a német lovagoknak kiadott püspöki adománylevél egyik aláirójával találkozunk, miből azt következtethetjük, hogy ez a barczasági királyi váraknak ispánja s a vár népét alkotó magyarságnak politikai főnöke is lehetett.
A lovagok kiüzetése után egész Brassó vidéke, valamint a várak őrizetét alkotó magyarság is egyenesen a székely ispánok hatósága alá jött, kik leginkább egy alispán által gyakorolták hatalmukat, a mint ezt már fennebb és az előismertetésben tüzetesebben kifejtettem. A midőn Nagy Lajos 1377-ben Brassó hegemoniáját a 13 barczasági szász falura kiterjesztette, bár még mindig a székely ispánok fenhatósága alatt, de még is némi belkormányzati önállóságot vívott ki Brassó; azonban ez nem terjedt ki a tizfalu népére, mert ezek mint vár-népei továbbra is a székely ispánok, később, midőn földjük vármegye részévé lett, az erdélyi vajdák alatt állottak közvetve, közvetlenül pedig Törcsvár, Heltvén és Királykeve várainak várnagyai alatt. Némely régi okmányban ugy Törcs mint Heltvén királyi váraknak két-két várnagyával találkozunk, a mi arra látszik mutatni, hogy az egyik katonai parancsnoka, a másik polgári főnöke volt az e várakhoz tartozó barczasági magyar népnek. Később, a midőn e várak elpusztultak, vagy inkább miután az erdélyi fejedelemség megalakultával, a töröktől, tehát keletről való támadástól félni nem annyira kelletvén, e várak jelentőségüket elvesztették: a barczai magyar faluk Fehérmegyéhez csatoltattak közigazgatásilag, bár Ulászló 1500-ki rendelete katonáskodás és a királyi census fizetésére Brassóhoz rendelte. Fennebb tüzetesen kifejtettem Brassó machinatióit, a melylyel Törcsvárát és tartozandóságait hosszas ármánykodással magának megszerezte; de a végleges átvételkor is 1651-ben, mint látók, az ország rendei törvénybe iktatták, hogy a Törcsvárhoz tartozó faluk azután is Fehérvármegye részeit alkotják, s azok Brassó-vidékébe semmi szin alatt be nem kebelezhetők. De a törvény lassanként ki lett játszodva, s a barczasági magyar községek, nem lehet bizonyosan tudni mikor, de mindenesetre nem előbb mint a 17-ik század végén, Brassó vidékébe olvasztattak be, s ez által e szegény nép politikailag, közigazgatásilag és törvénykezésileg is a brassai szászok hatalmába került. Mig a nemzeti fejedelemség tartott, addig néha emelkedett egy-egy védő szó e szegény zsákmányul esett nép érdekében; de ahogy Caraffa inaugurálta az osztrák uralmat Erdélyben, azon percz óta e szegény nép védtelenül, minden ellenőrzés nélkül Brassó hatalmába került.
Mindennemű zsarnokság rákfenéje az emberiségnek, mindennemű zsarnokság átka a nemzeteknek, minden egyes, ki emberek és állam fölibe emelkedik, megrablója az emberi és nemzeti jogoknak; minden hatalmaskodó, ki mások fölött uralkodni hivatva hiszi magát, s erre képzelt jogokkal véli magát felruházva, türelmetlen szokott lenni; de a biboros zsarnokság soha se szokott oly utálatos, oly paczkázó, oly türelmetlen, oly hivalkodó, oly durva s kicsinyesen boszantó lenni, mint a civisek zsarnoksága.
A patricius zsarnokságnak e köznapias neme nehézkedett a barczasági tiz magyar falu népére, Brassó illetőleg ennek tanácsa e nép törvénybirájává, földesurává tolta fel magát, e nép politikai kórmányzatát, közigazgatását teljesen kezeibe ragadta, s azt kiválogatott legdurvább, legvadabb emberei által gyakoroltatta. Ezek voltak a Brassó által minden község, később községcsoportok élire állitott provisorok, ezek mindig szászok, a brassai communitás tagjai s a tanács hivatalnokai, e szegény népnek pedig valódi satrapái voltak.
Ezek hirdettek ki és hajtottak végre minden rendeletet, ezek vezették a közigazgatást, ezek törvénybirák és rendőrök voltak, ezek hajtották be a taxát, ezek szedték a dézmát, korcsma és malom jövedelmeit, s törvénykönyvüknek más paragrafusa alig volt a deresnél és a bőven osztogatott 25 botütésnél. Ha ezen szegény nép határtalan elnyomatása, kifosztása ellen fel mert jajdulni, vagy panaszt emelni; vagy ha éppen az igazságszolgáltatás ajtaján mert kopogtatni: akkor a provisor ur poroszlóival kiszállott a falukra, s kit kézre kerithetett, azokra bűntelenül rádictálta az 50 botot, a mint fennebb az ujfalviak ezt kifejtő 1792-ki kérvényében kebellázitó példákkal mutattam ki; mig másokat, kik a guberniumhoz mentek panaszra, börtönbe hurczolták, s minden javaikat elkobozták mint a Török Pál kiszabaditásáért kérelmezőkkel történt 1759-ben, a mint azt fennebb szintén okmányilag kimutattam. Oly kegyetlenek, oly borzasztók voltak ezen provisorok, hogy üldözéseik s botozásaik miatt a nép egy része elmenekült és földönfutóvá lett, csak hogy ezen könyört nem ismerő, s minden emberiségi érzetet levetkőzött kis zsarnokok bosszúdühétől mentesithessék magukat; ezért könyörögnek egy 1775-ki kérvényükben a főkormányszékhez (l. fennebb), hogy eszközölje ki, hogy a brassai hivatalnokok könyörtelen üldözése miatt elszéledt polgártársaik visszatérhessenek otthonjukba. Ha a provisorok önkénye ellen panaszra mentek a főbiróhoz, ez akasztófával fenyegette, a mint egy 1759-ki panaszlevélben kifejték, a midőn a brassai biró reájuk rivalta: menjetek haza, mert mind rendre fogatunk és a mig hármat-négyet fel nem akasztunk, meg nem nyugszunk. Irtózik ettől az emberi természet! irják a szegény hétfalusiak, s valóban irtóznunk kell még csak elolvasásán is ezen adatoknak, ezen rémkrónikáknak, melyek Brassó provisorait, inspectorait ugy tüntetik fel, mnt ezen szegény, védtelenül körmeik közé jutott népnek valódi inquisitorait. E provisorok hatáskörét körvonatozva feltaláljuk Brassó 1785-ben kiadott domestica constitutiójában, hol a hivatalnoki kar közt előjönnek a 13 jobbágyfalu provisorai és két törcsvári porkoláb. Hosszúfalu, Tatrang, Pürkerecz, Zajzon provisorának fizetése 140 rft*. A két porkolábé együtt 340 rft. A zernyesti, toháni és vledényi provisor fizetése 190 frt. Az ujfalvi, krizbai és apáczai provisoré 160 rft*. Kötelességük: a földesuri taxát az inspector felügyelete alatt összeirni, s a többi jövedékekkel felhajtva a pénztárba beszolgáltatni; továbbá a tanács határozatait a kezük alatt levő falukban teljesittetni, panaszokat kihallgatni, azokban itéletet hozni, s halálozás esetében az osztályokat megejteni. Különben ezen provisorok állása most a legmagasabb intézkedéstől függ*, mert ha azon faluk a legmagasabb akarat nyilvánulása szerint exárendáltatnak, akkor ezen hivatalok önként megszünnek*.
Persze e mellett szabad zsarolás mit gyakoroltak is.
Abból, hogy Csernátfalu-, Türkös- és Bácsfalunak provisora nem emlittetik, azt kell következtetni, hogy e tisztet az egyik törcsvári porkoláb teljesitette.
Itt II. József császár ujítására van vonatkozás téve.
Ezen domestica const. meg van az erd. gubern. levélt. Priv. civit. G. 28. 5574/785. Alább Brassó leirásánál az egész kivonatozva van.
Az exárendálás meg is történt, mikor a provisorokat az árendátorok váltották fel, kik semmivel se voltak kegyesebbek s szelidebbek elődeiknél, csak hogy ezeknek hatásköre szűkebb volt, mert e faluk József provisoriuma alatt Háromszékhez voltak ugy közigazgatásilag, mint törvénykezésileg sorozva, mi Brassó önkénykedésének rövid időre határokat szabott. Az alkotmánynak visszaállitása, mi oly rendkivüli örömmel tölté el az országot, a szegény tizfalusiakra csak bánatot és visszaesést okozott, mert ujból védtelenül Brassó hatalmába kerültek, mely többé nem provisorok, hanem inspectorok által igazgatta; de csak a név változott, az eljárási modor, s a kegyetlenkedés ugyanaz volt, mint a provisori korban, s midőn az inspector urak mogyorófa pálczákkal megrakott fogatukon, czifrán egyenruházott hajdúkkal – ezen elmaradhatlan segédekkel – a magyar falukon végig vonultak, mindenkit olyan érzés fogott el, mint a mikor jég vagy sáska had fenyegeti a munka és szorgalom gyümölcsét; még most is iszonynyal beszélnek az öregebbek a régi inspectorok ily kiszállásairól, a mogyorófa pálczáknak keveseket megkimélő működtetéséről, a népen elkövetett kegyetlenségek és hallatlan zsarolásokról. Oly sötét képét rajzolják az abban éltek e korszak visszaéléseinek, hogy a kinek keblében az emberi érzetnek csak egy szikrája van, undorral fordul el ama kortól, a melyben ily istentelenségek végrehajthatók voltak.
Az inspector urak segédei s akaratjuknak vak végrehajtói voltak a községi szász jegyzők és előljárók. Biztos adataink vannak arra, hogy 1780-ig a magyarok jegyzőiket, előljáróikat szabadon választották, s hogy a magyar falukban minden jegyzőkönyv, minden okmány magyarul szerkesztetett, minden rendelet magyarul intéztetett; de 1780-ban Brassó a nép szabad jegyző és előljáróság-választási jogának elnyomásával szász jegyzőket küldött a magyar falukra, s ez időtől minden németül folyt és foly nagyrészt jelenleg is e magyar falukban. A falusi előljáróságok beállitása is ily önkényesen történt, mert a falnagy (falubiró = falunagy) választáskor az inspector urak rendesen előre kiszemelték az olyat, ki a térdhajtás és süvegelésben Brassó inye szerinti képességgel birt, s kivétel nélkül az ilyen választatott, más csak ugy, ha dressirozni engedte magát, s az igy van jól politikát magáévá tette. Szóval, ha derekát az inspector urnak teljesen beadta. Ha esetleg vagy egy a néppel érző, annak jóllétét, igazságát lelkén hordozó egyén választatott meg, attól a megerősítést a brassai tanács mindig megtagadta, s a választást ismételtette mindaddig, mig Brassó és az inspector urak érdekeinek vakon hódoló egyénre tehettek szert. Hogy mily keveset változtak e tekintetben a viszonyok napjainkban is, azt alább tüzetesebben fogom előadni; itt csak jellemezni akartam a helyzetet, s az előadottakból mindenki megitélheti az azon községben folytatott wirthschaftot, a melynek szász inspectora, szász papja, szász feleségű tanitója, szász jegyzője, ezek intésnek vakon engedelmeskedő falnagya és szász törvnybirája volt. Itt aztán a szegény magyar megköszönte ha élni hagyták, s ha csak magyarul sóhajtani mert is, azonnal kikapta atyai intésként a 25 botot.
Törvénykezés tekintetében 1848-ig a tiz magyar és más Brassónak alárendelt állitólagos jobbágy községekre nézve egy hét biróból és tollnokból álló uradalmi, vagy vidéki törvényszék volt szervezve, honnan a felebbezés a brassai főbiróhoz, innen a tanácshoz történt. Természetes, hogy a birák e törvényszéknél mind szászok voltak, s a szegény magyaroknak és románoknak, főleg szászszal szemben soha sem volt igazuk. A 30-as években a brassai tanács az inspectorok elnöksége alatt dominalé forumot is szervezett a magyar falukban, nem azért, hogy az igazságszolgáltatást jobbá, olcsóbbá tegye, hanem azért, hogy állitólagos földesuri minőségének bizonyitására ebből is kierőszakolt érvet kovácsolhasson.
1848, mely e népet a jobbágyság igája alól fölszabadita, közigazgatási könnyebülést nem hozott e népnek, mert bár fölhasználták az emancipatio e nagy korszakát a szegény tizfalusiak arra, hogy a szászok uralma alól felszabadulhassanak, s bár a kolozsvári országgyülésen küldötteik által a Háromszékhez való csatlakozást szorgalmazták, bár az agyagfalvi székely gyülésen a székely nemzettel honvédelmi tekintetben való egyesülést kimondák, s az alkotmányra az esküt letették, s bár a székely gyülés biztost küldött ki Brassóval e nép érdekében egyezkedni: mindez nem csak hogy könnyitést nem idézett elő e nép sorsán, hanem – a mint alább elő fogom adni – Brassónak e szegény nép felett végrehajtott legkegyetlenebb visszatorlását, felprédáltatásukat és legyilkoltatásukat eredményezte. A három századig zsarnokoskodott város vérlakoma nélkül nem tudott e szegény néptől megválni.
A szabadságharcz után bekövetkezett vasrendszer alatt, midőn legyőzött és szövetséges egyaránt nehéz igába hajtatott, a tizfalu is a Bezirk uralom alá jutott, a melynek székhelye ugyan Brassó volt; de a hivatalnokok, ha idegenek is, de legalább nem voltak szászok, s e néppel emberiebben bántak, mint a szász inspector urak; ugyanekkor Hosszúfaluban a magyar községek részére egy járásbiróság szerveztetett, mely e néphez méltányosabb és igazságosabb volt a korábbi szász törvényszék és brassai tanácsnál, ugy, hogy a mi az ország többi részeire elviselhetlen terüként nehézkedett: a Bach-rendszer szabadságtipró zsarnokoskodása, könnyitéssé vált e szegény, addig páriai állapotra kárhoztatott népre, mire mint boldog korszakra, mint elvesztett Eldorádóra hivatkoznak még napjainkban is; s ebből lehet leginkább megitélni azon közigazgatást, azon igazságszolgáltatást és azon eljárást, a mit Brassó e szegény nép felett gyakorolt, ez jellemzi leginkább azon civisi zsarnokságnak elviselhetlenségét, a melylyel Brassó senatorai és biráji e népet gyötörték.
1861, a mely egy kis könnyebbülést okozott a haza többi részeiben, a tizfalusi népre ismét csak inséget árasztott, mert bár Háromszékhez való csatoltatásukat ekkor is kérelmezték, még is visszakebeleztettek Brassó vidékéhez, a mi ismét visszaadta nekik a szomorú emlékű brassai inspectorokat. Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu és Hosszúfalu együtt kapott egy inspectort*. Tatrang, Zajzon, Pürkerecz a másikot*. Ujfalu, Krizba és Apácza a harmadikat*. Ezen inspectorok brassai senatorok levén, a nép megkérdezése nélkül a tanács által rendeltettek ki, s egy kivételével* szászok voltak. Képzelhető, hogy az ily inspector, még ha magyar lenne is, nem a néphez, hanem Brassóhoz illetőleg annak circumspectus tanácsához huz, már csak azért is, mert jövedelmező állomása nem a nép kijelölése vagy választásától, hanem tökéletesen a tanács önkényétől függ, s ha hivatalát meg kivánja tartani, a tanács kedvét kell keresnie, a mit Brassó érdekeinek előmozditása által nyerhet el és tarthat meg. Egy ily inspectorság pedig nem utolsó állás, mert bár fizetése, mint senátornak csak 1000 frt, de mellékjövedelmei több ezerekre mennek, mert sorozáskor az elcsempészett gazdag oláh fiuk sok szép aranyat szoktak előszedni; hát még mennyire megy az ajándék! Hiszen a hétfalusi ember, – kinek az inspector közigazgatási tisztviselője, rendőrfőnöke s első foruma – jól tudja azon példabeszédet, hogy „a ki jól ken, az halad”, s ismeri azon régibb hétfalusi hivatalos kifejezés jelentőségét is, hogy „A méltóságos espaktor* urhoz mindenkinek hazulról kell menni”.
Ez magyar volt, Pánczél Joákim.
Itt változtak. Előbb volt Alexius, azután Rohl és Reich.
Itt Feichtinger 1861 óta az inspector.
Rosz intézményekkel, jó hivatalnok se kormányozhat jól, igy van ez az inspectorral is, ki Brassóból kormányoz, s legyen bár magyar, hordja szivében az igazság és letiprott nép szeretetét, honoljon lelkében a nemzeti érdekek iránti vonzalom, azért még is kénytelén e nép iránt mostoha lenni, mert szász az ura, szász a törvénye, s mivel Brassó tanácsában – daczára hogy Brassót 9000 magyar lakja – csak egyetlen magyar van, ha még kiakarná is a népért magát tenni, leszavaznák, s még jövedelmező állomásáról is elmozditanák. Eredményt nem remélhetve a magyar inspector is kénytelen az igazságtalanság árjával uszni, s elnézni mindazon jogtalanságot és törvénytiprást, mit a vezetése alatti magyar néppel elkövetnek s általa is elkövettettnek.
Igy hivják a tizfalusiak az inspectort, nem tudom, hogy ezen travestatióban nincs-e egy kis malitia, s nem vonatkozik-e némely inspectorok pakoló hajlamaira.
E mellett az inspector uraknak teljhatalom és szabad kéz van engedve, őket felelősségre vonni, rendeútasitani nem lehet; s jaj annak, a ki csak egyetlen panaszszót is merne ellenök hallatni. Megtörtént a Tatrang-Zajzon-Pürkereczi inspectorral a legujabb időben, hogy zsarolásai s féktelenkedése már elviselhetlenné nővén ki magát, a faluk tekintélyesebb lakói közül többen panaszt emeltek ellene, a mire az inspector ur azzal felelt, hogy a panaszlókat vasra verette, mind börtönbe hurczoltatta; midőn erre a faluk lakóinak nagy tömege a panaszt számos okmánynyal felszerelve ismét megujitotta, a brassai tanács az adatok komoly volta miatt nem térhetvén ki azok elől, azon még az igazságszolgáltatás történetében elő nem fordult hallatlan eljárást követte, hogy magát a bepanaszolt inspector (Reich) urat küldötte ki vizsgálatra, ki azt akként hajtotta végre, hogy a falusi előljárókat mind vasra füzette, s a többiekhez záratta. Elvégre is ebből oly nyilvános scandalum lett, hogy még Brassó tanácsa is elpirult, s az inspectort elmozditva, e három községet is a négy falu inspectorsága alá helyezte, minek következtében a Hétfalu ma már egy inspectorságot képez.
Ez egy eset is tanusitja, hogy a jelenlegi inspector urak nem igen térnek el eldődeik nyomdokától, s e nép nem igen sokat tud arról, hogy a haza többi része alkotmányos korszakot él, és önkormányzati jogot élvez. Az inspector uraknak most is meg van e nép fölötti korlátlan hatalma, s meg vannak eszközei és vakon engedelmeskedő közegei is, mert bár 1848 után a nép maga választja jegyzőit és elöljáróit, de ezen választási jog csak eszményi, mert a megerősités a brassai tanácsnak van fenntartva; ez pedig oly szükkeblű, hogy valahányszor a választás magyar, vagy magyar érzelmű jegyzőre esik, egyszerüen megtagadja a megerősitést mindaddig, mig olyat nem választanak, a ki a tanácsnak, illetőleg az inspectornak tetszik*; de még ha magyar is a jegyző, miután állása egyenesen a brassai tanács kényétől függ: kénytelen annak érdekeit támogatni, annak kedveért germanizálni, mert különben nincs maradandó városa. Ez az eset a falusi előljáróságokkal is. Ily önalkotta engedelmes közegekkel aztán könnyű mindent kivinni. Innen magyarázható meg, hogy e magyar faluk előljárósága és Brassó tanácsa közt minden érintkezés német nyelven történik; a jegyzők e nyelven vezetnek minden jegyzőkönyvet, le az adókönyvecskékig; németül irnak minden jelentést, minden határozatot, minden okmányt, minden szerződést, s az előljárók, kik egy hangot se tudnak németül, német köriratú pecséttel megerősitik a nélkül, hogy tudnák, mit. Német nyelven jőnek a brassai tanácstól mindennemű rendeletek, körözvények, s a magyar kormánytól magyarul leküldött rendeleteket, s mindennemű közléseket Brassóban németre leforditják s ugy küldik ki a tiz magyar faluba, melynek 18000-nyi lakossága között bizonynyal nincsen 18, ki németül tudna. S végre, hogy semmi se hiányozzék, a midőn 1872-ben a biróságok szerveztetvén, Hosszúfalu is egy járásbiróságot kapott, a circumspectus szász urak a viszonyokkal egyáltalában ismeretlen magyar miniszteriumnál kiármánykodták, hogy ezen (lutheránus volta miatt szásznak feltüntetett) magyar nép közé szász járásbirót nevezett ki a kormány, miáltal mintegy sanctionálta Brassónak egész a végletekig vitt germanizáló törekvéseit, s azóta oly német közigazgatás és igazságszolgáltatás foly itt ezen tősgyökeres magyar nép között, minőnél különbet a németországi Saxoniában sem lehet találni.
Amint ezt a derék honvédtiszt Pap László s mások esete tanusitja.
Ilyen volt e szegény népnek helyzete a multban. Ilyen a jelenben, s ha már most e küzdelmeket behatóbb tekintetre méltatjuk, lehetetlen át nem látnunk, hogy a barczasági magyarságnak Brassóval szemben, és nemzetünknek Austria beolvasztási és elnémetesiteni igyekvő törekvéseivel szemben folytatott küzdelmei között némi analogia van, ugy, hogy azoknak mintegy miniatur képét tünteti elő. Ha hasonló volt a mult, az erkölcsi következetesség azt kivánja, hogy a jelen és a jövő vívmányaitól e nép se legyen megfosztva. Nemzetünk körülbelől eljutott ahhoz, hogy Austria rátólt gyámkodása alól magát ugy a hogy fölmentse, a mi még hiányzik, meg fogja hozni az idő; mert Austria létezhetésének sine qua non-ja, mulhatlan feltétele, egy erős és szabad Magyarországban van meghatározva. A fölmentetés ez állapotára el kell jutnia a barczasági magyarságnak is, mert hazánknak egy soká el nem odázható uj politikai felosztásakor – a mint már másutt fölfejtettem – a Barczaság Brassó vidéke és Felső-Fehérvármegyéhez tartozó részeinek mulhatlanul be kell olvadni Háromszékbe, a melyhez történeti multja, helyrajzi fekvése, s népességének túlnyomó magyarsága által is tartozik. Azonban a mig ez bekövetkeznék, addig is a törvényhozásnak gondoskodni kell arról, hogy a tizfalu népe Brassó inspectorainak pasáskodása alól emancipáltassék; a mit az által lehet elérni, ha a tizfalusiak ismételten kifejezett azon jogos kivánságának, hogy előzetesen Háromszékhez csatoltassanak, hely adatik. Ezt annál jogosabban lehet tenni, mert a barczasági 10 magyar falu népe eredetére nézve ugyis székely, a legrégibb időkben a Székelyföldhöz tartozott, s midőn attól elszakadt is, mindig vármegye területét képezte, s soha Brassó vidékébe törvényesen bekebelezve nem volt; sőt törvényeinkben számos előgondoskodás nyomait találjuk, hogy elődeink Brassónak tervbe vett beolvasztási törekvései ellen biztositani igyekeztek. Igy az 1651-ki országgyülés törvénybe iktatta*, hogy e faluk területe mindig vármegyéhez kell hogy tartozzék, s annak Brassóvidékébe való bekebelezése soha semmi szin alatt meg nem engedtetik. Meg lett ez ujitva az 1802., az 1837. és az 1848-ki országgyüléseken is, mikor a szegény sanyargatott nép mindig feljajdult az ország törvényhozása előtt s kérelmezte, hogy vagy Felső-Fehérhez vagy Háromszékhez csatoltassék. A szászok mindig ez ellen küzdöttek – még pedig, fájdalom, sikeresen – s mindig igyekeztek megdönteni azon törvényeken alapuló elméletet, hogy e faluk Brassó vidékéhez nem tartozhatnak. Egyszer azonban még is elhagyta circumspectuságok, egyszer még is bevallották – mert hasznuk ugy hozta magával – hogy e faluk Brassó vidékéhez nem tartoztak és nem tartozhatnak.
Lásd App. Cons. III. R. 82. T. 1. A.
Ez 1861-ben történt, a midőn a szász ispán Salmen Ferencz a brassó-vidéki tisztujitást elrendelve, meghagyta, hogy a választásban a régibb jobbágyfaluk lakói is részt vegyenek. Brassó esküdt közönsége ez ellen óvást tett, s kijelenté, sőt okmányokra való hivatkozással bizonyitotta, hogy e faluk soha Brassó vidékéhez nem, hanem mindig Fehérvármegyéhez tartoztak, s Brassóval csak annyiban voltak törvényhatósági kapcsolatban, a mennyiben 1848-ig annak jobbágyai voltak*. Ennek alapján kizárták ugyan akkor a tizfalu lakosságát a tisztviselők választásába való befolyástól; de önmaguk elismerték azon történeti és jogi igazságot, hogy a 10 falu nem tartozik Brassó vidékéhez. E jogelismerést nem az igazság érzete, hanem azon félelem idézte elő, hogy a nagyszámú magyarság az oláhokkal egyetértve, a kevésszámú szászokat a választásoknál majorizálhatnák; ez okból egyezett belé abba (sőt kéz alatt siettette) is, hogy 1863. febr. 4-én Törcsvár környéke Brassó vidéktől elszakittatva Fogaras vidékébe kebeleztetett be*. Ez alkalommal elrendeltetett az is, hogy a tizfalu lakói megkérdeztessenek, hogy hová kivánnak csatlakozni? s bár azok egyhangulag a Háromszékhez való csatoltatás mellett nyilatkoztak, a szászok – nem félvén többé a leszavaztatástól – kéz alatt kivitték, hogy továbbra is Brassó vidéknél maradjanak. Ott maradtak, és ott vannak most is, mert a független magyar ministeriumnál is a szász befolyás érvényesiteni tudta magát, e nép jogos kivánalmainak elnyomására, s 1869. jan. 24-én* a belügyministerium elrendelte, hogy a tizfalu politikai és önkormányzati joggyakorlatra a Királyföld végszervezéseig a többi szász községekkel egyenlővé tétetik. Ezen rendelet pedig nem volt egyéb, mint e szegény népnek Brassó körmei közé való dobása; s törvényesitése azon égbekiáltó igazságtalanságnak, miszerint ezen tiszta magyar nép, ezután is németül kormányoztassék Brassó germanizatorai által.
Lásd szász ispáni jegyzőkönyv 239/861. és tanácsjegyzőkönyv 3557/861.
Lásd az erre vonatkozó okmányokat főkormányszéki levélt. 5599/863.
Kiadatott a rendelet 20826. belügymin. szám alatt.
1873-ban a Királyföld rendezéséről szóló törvényjavaslat beterjesztetett a törvényhozás elébe, s valóban fájdalmas megütődést kelthetett nemcsak azon szegény, végnélkül gyötört népbe, hanem minden magyarban az, hogy a magyar kormány ismét félre engedte magát a szászok ármánya által vezettetni, s e népet továbbra is kínzóinak vasigájába akarja hajtani, a midőn Brassó vidéket jelen terjedelmében továbbra is fenn kivánja tartani.
De ennek megtörténnie nem szabad, mert az egy letörölhetlen szégyenfolt lenne a magyar törvényhozás analiseiben! E népet 1848 szabad polgáraivá tette e hazának, ők az államháztartás minden terheiben részesülnek, ők mult és jelenben nemesen teljesitették haza iránti kötelességüket, a kötelességekkel jogok is járnak; e jogokat elvonni, e nép lételét ignorálni, őket az önkormányzat áldásaitól és sorsuk vezetésében való minden befolyástól továbbra is megfosztani nem lehet. E népnek emberi és polgári jogainak élvezetéhez törvényszerű joga van, s attól egy hatalmaskodó városnak való kedvezésből továbbra is megfosztani, nemcsak ildomtalanság és igazságtalanság, hanem nemzet- és alkotmányellenes bűn lenne, annyival inkább, mert e nép minden időben hű volt a hazához, annak alkotmányához – bár előnyeit nem élvezte – mindig ragaszkodott, s mikor vész fenyegette a hazát és szabadságát – melynek jótéteményeiben nem részesült – mindig kész volt annak oltalmára vérével, életével áldozni, mig Brassó az alkotmány ellen mindig conspirált, a haza szabadságának eltiprására mindig ellenségeinkkel czimborált, s ha külellenség ütött e hazára, Brassó népében mindig szövetségesre talált. A hűtlenséget, a hűség büntetésével jutalmazni, az emberi és erkölcsi törvények egyaránt tiltják; a százados mostohaságért és feledésért elégtétellel tartozunk e népnek; eljött az ideje, hogy e vitás kérdést az ő előnyére oldjuk meg. Az igazságos megoldásnak egyszerű módja az, hogy a magyar törvényhozás a Királyföld rendezésekor, a tizfalu népének már annyiszor nyilvánult közohaja alapján területét – mely Brassó legujabb kijelentése szerint soha Brassó vidékéhez nem tartozott, de törvényeink értelmében nem is tartozhatott – Háromszékhez csatolja; az mint annak egy külön dullói járása szerveztessék, s egy országgyülési képviselő választása jogával ruháztassék fel*, hogy e századok óta elnyomott és eldobott népnek a törvényhozás körében legyen egy szószólója és védője, hogy az ország házába ne mindig csak ellenségei, hanem már egyszer barátjai is képviseljék.
A tiz falunak 27,570 lakója levén, egy választókerületet törvény értelmében is alkothat, különben kiegészitőül ahoz lehet adni még a szomszéd Bodolát, Nyiént, Markost, mikor a választó kerület 31,942 lelket foglalna magában.
Erre találhatunk is egy preacedenst a tiz falu közel multjában, mert 1863-ban, midőn a szebeni Landtagra kellett képviselőket küldeni, a Hétfalu egy külön választókerületet alkotott. Hosszú századok után ekkor először gyakorolta e nép polgári jogát szabadon, függetlenül, s ekkor is akként gyakorolta, hogy a haza megtámadott és megsemmisiteni czélzott alkotmányának védelmét eszközölje, gróf Mikes Benedekben oly képviselőt választván, ki az alkotmánypártiak programmja értelmében nem ment be az Erdélyt Reichsrathba terelni akaró szebeni conventiculumba. Hétfalu lakói ezen a haza javára czélzó választásukra még ma is büszkén hivatkoznak, s méltán is hivatkozhatnak, mert 200 év alatt ez egyszer engedtetett meg polgári joguk gyakorlása, s azt akkor is ugy gyakorolták, a mint azt a haza üdve és a szabadság érdeke kivánta; mig Brassó követei ekkor is a haza és alkotmány sirásói közé sorakoztak.
A Háromszékhez való csatolás által teljesülhet e népnek óhajtása, csak ez mentheti fel e népet a tovább el nem viselhető és el sem tűrhető patriciusi zsarnokság alól; de még az odacsatolás után is fenmarad egy teendő: az hogy e népnek egy központul szolgáló várost alkossunk; ez különben meg van már, csak czim és névvel kell felruházni, mert a teljesen összeforrott s rendszeres utczákkal biró négy falu*, melynek már is vannak sokadalmai, szép vásárterei, kereskedései, raktárai, virágzó ipara, póstahivatala, gyógyszertára, 9 elemi- és két felsőbb népiskolája, s 17,000-et megközelitő szorgalmas lakossága, nem csak arra van hivatva, hogy várossá legyen, hanem, hogy a Székelyföld legnagyobb, legtekintélyesebb és legvirágzóbb városát alkossa.
Hosszufalu, Csernátfalu, Türkös és Bácsfalu.
Minden törvényes kellék meg van itt ez eszme valósitására, csak egy folyamodvány és a törvényhozás meg nem tagadható beleegyezése szükségeltetik, s végre a megalakult városra egy találó név alkalmazása; a mire nézve bátor vagyok: Csángóvárost, Tömöst, Barczavárt vagy egyszerüen Türköst javaslatba hozni.
Ezeket véltem szükségesnek itt elmondani; a dolog vitatást, figyelembevételt és meghallgattatást érdemel. Én csak megpenditem az eszmét; szóljon hozzá a sajtó, fejtsék ki álláspontjukat az illetők, a kiknek én legkevésbbé sem akartam fogadatlan védnökéül feltolni magamat, csak tapasztalati adataim szerinti reflexiókat mertem koczkáztatni. S ha – mint hiszem – van ok a jelen helyzet megváltoztatására, s ha a meglevőnél jobbat lehet teremteni: hallgassa meg azt a népképviselet, s a nemzeti kormány. Ezen eddig ignorált népelem multját igyekeztem hűn festeni; gyászos sötét képek tárulnak fel e nép történelmének lapjain; de van még egy betöltetlen lap fennhagyva, óhajtom, hogy ez egyet: e nép megérdemelt jobb sorsa, szebb jövője eseményeivel töltse be a jövő történésze. Átlátom, érzem, hogy e történeti vázlat hiányos; tudom, hogy az e nép multját nem deríti fel kellőleg, hogy én itt a történelemnek sötéten hagyott terén egy alig pislogó mécset gyujtottam csak fel. A történeti kutfők nagy mértékben hiányoztak, mert hol legtöbbet lehet vala találni: a brassói levéltár zárva maradt előttem; de még is remélem és hiszem, hogy e történelmi tarlozásom még sem lesz egészen meddő, remélem és hiszem, hogy a viszonyoknak ily ismertetése, az ottani állapotok hű rajzolása, bizonynyal minden nemesen érző magyar honfi keblében érdekeltséget és ragaszkodást fog költeni, a haza szivétől eltépett ezen testvéreink irányában, s meg vagyok győződve, hogy most a midőn alkalom nyilt rá, a mult vétkes mulasztásait a jelen helyre fogja hozni. Tizfalusi testvéreink a nemzeti irányban való fejlődést és az előrehaladást korlátoló idegen gyámságot megunták, vissza vágynak a mostohától az édes anyához, őket elútasitani, erőszakkal lefoglalt birtokaikat, erdeiket és jogaikat vissza nem adatni: nemzeti bün és vérárulás lenne.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
