A tizfalusiak erdőségeitől való megfosztása.
A tizfalusiak erdőségeitől való megfosztása.
Hétfalunak a földmívelésre alkalmas térségen nagyon csekély területe van, de annál több erdősége volt régen, mert a tömösi szorostól Bodzáig terjedő havasok mind Hétfalu határához tartoztak; ezen 70,000 holdnyi területen a magasabb csúcsok kopár sziklahalmazok ugyan, de e havasok oldalait és azoknak alantibb kifutványait a legszebb fenyves erdőségek boritják; mig a Tömös, Tatrang és mellékfolyóik termékeny völgyületei dús kaszálókat és legelőket nyujtanak, az e völgyeket övedző bérczeket pedig a legszebb lomberdők koronázzák. A barczasági szász faluknak, sőt magának Brassónak is igen csekély erdősége levén, a hétfalusiak fájukat nagyon jól értékesithették, s Hétfalu fájából oly nagy jövedelmet huzott, a mely kis és silány határa miatt nagyon csekély mérvű földmívelésének hiányait dúsan kárpótolta. Azonban Brassónak erdőre volt szüksége, s már rég ráveté szemeit a hétfalusiak gyönyörű erdőségeire, s lesve leste az alkalmat, hogy azon módon, a mint azon szegény népet jobbágyává tette, erdőségeit is elfoglalja. Ezen mesterkedés már Törcsvár kézre kapása után azonnal kezdetét vette, 1658-ban a brassai esküdt közönség felszólitotta a tanácsot, hogy valami képpen módot találjon arra, hogy a hétfalusiak által a tanács szükségleteire fát hordasson. A tanács megpróbálta erre rászoritani, de ez nem sikerülvén, kéréssel s rábeszéléssel birta rá a hétfalusiakat, hogy kalákába (ajándékképpen) a tanácsház fütésére fát vittek; ezen ajándékfa, a későbbi ugynevezett karácsonfa, ürügy és alap lett arra, hogy Brassó a Hétfalu minden erdőségeit lefoglalja, mit csak 1848 után foganatositott, mert 1722-ben midőn b. Jósika Dániel, Székely Zsigmond és Schiller Márt. conscribálja az erdőket*, a birtokjogra nézve azon megjegyzés tétetett. „Erdő plus quam satis, erdő és havasi legelés kevés taxa mellett a népé.” Van még 1750-ről is adatunk arra, hogy a hétfalusiak kizárólagos birtokában voltak erdőségeiknek, az ottlevő kaszálók, legelők és vizeknek, melyekre fürészeket, malmokat szabadon épithettek. Az 1750-ki conscriptióban azok még mint hétfalusi birtokok vannak bejegyezve; de az 1755-ki conscriptióba a Brassó által megvesztegetett irnokok minden ellentmondás daczára a hétfalusiak előnyére való bejegyzést mellőzték, a mint ez kitetszik a hétfalusiaknak 1758-ban beadott panaszából*. E panaszban előadják, hogy „1750-ben a conscriptio alkalmával minden havasaikat, szántóikat, szénafüveiket, malmaikat hiven feladták conscriptor uraméknak; de ezen előbejegyzés daczára az 1755-ki conscriptióba nem mint miéink ingrediáltatának, hanem kihagyattanak, s a brassai magistratustól hol egyszer, hol másszor elfoglaltattak, ugy annyira, hogy tulajdon havasainkról és széna réteinkről 110 frt készpénz árendát fizetünk, kérjük azoknak mint szent tulajdonainknak visszaadatását”*.
Gubern. levélt. 17/1722.
Lásd erd. gub. levélt. 1452/758.
Ezen folyamodvány mellékleteiből az is kitünik, hogy 1758-ig Brassó 20 havasát foglalta el a hétfalusiaknak.
Brassó ekkor csak jogczímet akart magának szerezni, és jövőre egy pedum positiót foglalni, éppen azért ennek megnyerésével nem is erőszakolta a havasok kezéhez vételét, nehogy az által a hétfalusiak féltékenységét felköltse, azokat felzuditsa, miért egyelőre megelégedett a csekély évi haszonbérrel, a melyet a fizetni nem akaró hétfalusiakon a gubernium tilalma daczára erőszakkal rántatott fel*. Ezen csekély haszonbér, az 1755-ki conscriptióból vaó mesterkélt kihagyása az erdőknek – mit a hétfalusiak számtalan reclamatiójára sem igazittatott ki a gubernium – elég alap volt arra, hogy a hétfalusiak idővel csaknem minden erdőségeiket elveszitsék. 1777-ben a főkormányszék egy bizottságot volt kiküldendő a hétfalusi erdőkérdés tüzetesebb tanulmányozására. Brassó e bizottság számára előleges útasitást készitett és terjesztett fel a guberniumhoz; ebben Brassó tanácsa maga is elismeri, hogy a hétfalusiak szabadon használják erdeiket, kaszálóikat, azokra fizetés mellett idegen marhákat is vesznek fel; ennek beismerése mellett csak arra kéri a főkormányszéket, hogy az erdők fenntartása érdekében a tanácsnak közigazgatási tekintetben főfelügyeleti joga ismertessék el*. A kiküldött bizottmány munkálata alapján regultiv punctumokat adott ki a kormányszék, a melyet ugyan megtalálni nem tudtam, de hogy az előnyös volt a hétfalusiakra nézve, azt következtetni lehet az udvarnak 1780. apr. 5-én 1978. udv. szám alatt kiadott rendeletéből, melynek 10. és 11-ik szakaszában Brassó az erdőknek mindennemű foglalásától eltiltatik, s elrendeli a felség, hogy azon legelőket, erdőket, melyeket a főkormányszék 1777-ki szabályzata a hétfalusi nép kezén hagyott, senki tőlük el ne vehese; az erdőkből fát szabadon hordhassanak, árusithassanak el, s azokból tilalmast foghassanak fel. Továbbá a hétfalusiak által irtott szántókat és legelőket elvenni nem lehet, még ha azok havasként fordulnának is elő*; a felfogott tilalmasokból épitkezésükre fát vihessenek, a makkot szabadon használják, de Brassónak is az ölfát, mire kötelezvék, ez erdőkből kiszolgáltassák*.
A gubernium a hétfalusiak felterjesztett okmányaiból meggyőződvén, hogy az erdők a népet illetik, betiltotta Brassónak a 110 frt taxa szedését is (lásd gub. levélt. 1595/1758.); de Brassó nem hallgatott e parancsra, s az erdőtaxát azután is felexequálta a szegény hétfalusiakon.
Lásd gub. levélt. 839/1777.
Az irtványok adóját mindig a nép fizette s azt szabadon terjeszthette 1828-ig, midőn 24 botütés és két havi fogság terhe alatt tiltatott be minden további irtás.
Ez a karácsonfa, melyről a Saebergiana conscriptió határozottan mondja, hogy azt ajándékképen jó szántából kezdette a nép vinni a tanács számára.
Brassó ezen kedvező resolutióval szemben még ez évben uj urbéri összeirást készitett saját kiküldött emberei által, a mibe beirtak, a mit éppen akartak; a többek közt bevitték azt is, hogy minden hétfalusi gazda tartozik minden két ökör után 1/2 öl fát szállitani a senator uraknak. A hétfalusiak ujból panaszoltak és pert kezdettek, minek következtében 1783-ban Kemény Farkas küldetett ki investigatióra. Ezen investigatióban minden tanu (a szomszédos Fehérvármegye, a szomszédos szász községek és Háromszékről is sok tanu volt idézve) azt vallja, hogy erdők, kaszálók emberemlékezet óta mindig a hétfalusiaké voltak, s az investigator ur a végén még is azt véleményezi, hogy erdőket és legelőket saját hasznukra szokták a tiszt urak kiadni, (ez a 110 frt erdő-taxa, melynek szedése, mint fennebb előadtuk, be volt tiltva), s mivel a hétfalusi nép követelése csak hallomáson alapszik, nem lehet a tiszt uraktól (a tanács) elvenni*. Tehát ezen Brassó által kedvezően hangolt* ur előtt a tiszt urak törvénytelen visszaélései és huzavonái nagyobb nyomatékkal birtak a nép elvitázhatlan jogainál; hogy pedig a jogot miként magyarázta Brassó tanácsa e szegény népnek, arra kebellázitó példákat találhatunk Ujfalu és a szomszédos községeknek egy 1792-ben a kormányszékhez beadott panaszában, melyet igy végeznek: „Mindezekért mint igen megterhelt rabok siralmas szivvel könyörgünk.”
Gubern. titkos levélt. 1822/1786 és 2510/1786.
Alkalmasint kölcsönpénzzel ellátott, a mint azt többnyire minden kiküldöttel tették.
E panaszlevelükben * a többek közt irják, hogy elfoglalt erdeikre vonatkozó némely relatoriáknak a főkormányszék levéltárából való kikeresése és kivételére maguk közül többeket küldöttek fel, a miért 1780-ban a brassai tanács Bruss Jánost küldötte ki vizsgálatra, ez Bukur Poposztát kegyetlenül megverette; ily bánásmódtól a küldöttség többi tagjai csak futás által menekültek. 1785-ben a lefoglalt erdők ügyét a sepsi-szent-györgyi officiolatushoz vitték*, miért a brassai tanács felharagudván, Gaudi András szolgabirót küldötte ki; ő két embert kegyetlenül megbotoztatott, min annyira megijedtek, hogy igazukat többé keresni nem merték stb. A botbüntetést egyáltalában a brassaiak nagyon bőkezűleg alkalmazták e szegény népre, följajdulásukra, jogkövetelésükre, sőt egyszerű kérelmeikre is a felelet rendszerint mogyorófa pálczával adatott meg, ugy hogy a szász inspector urak e tekintetben túltettek bármely kegyetlen földesuron s bár mely osztrák kápláron is.
Mely egész terjedelmében ve van iktatva Gödri János „Hist. Eccl. Hung. aug. conf. addictae Coronensis“ czímű munkája Toldalékában. Kézirat a brassai magy. luth. egyház levéltárában.
Ekkor a Barczaság is Háromszék megyéhez tartozván.
A felperesek ellen Brassó argumentumai többnyire mindig az inspector urak mogyorófa pálczájában határozódtak meg, csak az itt felhozott két példa is – melyekhez hasonlót ezreket tudnék felmutatni – meggyőzhetnek mindenkit arról, hogy a szegény felfolyamodó tizfalusiak nem oknélkül mondták magukat szegény túlterhelt raboknak; valamint felfoghatóvá teszik azt is, hogy ott, a hol a joggal szemben a káplár pálcza állott, hogy ott, hol a törvényes védelmet igénybe vevőkre, minden itélet nélkül ráverték a 25 és 50 botot, ott Brassó mindent tehetett, s elfoglalhatta e szegény népnek több századok óta szabadon birt erdőségeit is.
A per – Brassó ily embertelen kegyetlenségei daczára is – folyamatban volt a lefoglalt erdők miatt, itélet azonban sohasem hozatott, s a gubernium még is a brassaiak előnyére intézkedett az erdők iránt, 1799-ben elrendelvén az erdők felmérését és Brassó tanácsa mint közigazgatási testület általi felügyeltetését*; de hogy a használati, és mi több, tulajdonosi jog még ekkor, sőt jóval későbben is a községek kezében maradt, az leginkább az erd. főkormányszék 1812-ik évben 322. szám alatt kiadott azon rendeletéből tűnik ki, melyben az erdőrendőri törvény behozatala iránt, intézkedve, 2-ik szakaszában a hétfalusi községi erdőségekre vonatkozó ezen igen fontos helyet találjuk: „Praesentis nihilominus sanctionis praescriptum ad vastas locorum alpensium silvas exquibus libere communitates vitae media querunt haud extendituri, que utpote observato nihilominus pro ratione extensionis earundem lignicidi ordine pro etiam industrie manere possunt, falvum, tamen relinquitur privatis possesoribus ratam sibi inde competentem excindere facere.” De daczára ezen és sok más a hétfalusiak jogigényeire előnyös kormányszéki és udvari rendeleteknek, Brassó mindig terjeszkedett és foglalt, bár a kellő óvatosságot megtartá; igy az 1819/20-ki urbéri conscriptióba, melyet két tanácsosa által tetszése szerint készittetett, az erdőkre nézve a nép szabad használatát a földesuri engedélytől (pedig az csak közrendészeti lehetett) föltételezi, a 6. sz. pontban erre vonatkozólag ez áll: Az erdők valamennyire távoztak, (a közeliek kipusztultak) de tűzi és épületfa dolgában nem szűkölködünk, sőt földesuraink engedelméből szabad akaratunk és az erdőbeli rendtartás szerint a városba a fát eladhatjuk. A 11-ik pontban pedig ez áll: tűzi fa bőségesen levén, majd minden lakósok az égettborfőzést – midőn tiltva nincs – folytatják, s itten és külső helységekben abból kereskednek. Itt tehát a papiroson már jogot formáltak maguknak Brassó circumspectus urai; már ide oly, a tanuk által nem vallott, közbeszurásokat csusztattak be, melyeknek hasznát kizsákmányolni el nem mulaszták. A foglalásoknak ily furfangosan megkezdett és egy századon át következetes kitartással folytatott műve csak jelen századunk harmadik tizedében kezdett érvényesülni és pedig ismét a gubernium indokolhatlan segédkezése mellett. Ugyan is 1832. jan. 27-én 1198-ik gubernialis szám alatt a főkormányszék elrendelte, hogy mint minden községi erdők ugy a hétfalusiak erdei is fölméressenek és silváris rendszabályok alá vétessenek. De ez nem volt más, mint tisztán erdőrendőri intézkedés, mely a nép tulajdonosi jogát koránt sem viciálta, sőt annak határozott kifejezést adott az által, hogy ez évvel előbb kiadott rendeletében a főkormányszék* elrendeli, hogy Brassó mint a közigazgatás őre és az erdőrendőri szabályzat felügyelője a hétfalusiak közül adómentes erdőpásztorokat állitson be, a gondatlan erdőpusztitás meggátlása czéljából.
Lásd erd. főkormánysz. levélt. 3575/799 és 6722/799. E század elején az ország figyelme percznyire e szegény nép felé fordult nevezetesen az 1809/10 országgyülésen, valamint az 1837/8, ki országgyüléseken Felső-Fehérvármegye követei visszakövetették törvényhatóságilag a törcsvári uradalomhoz tartozó falukat és a hét birák jószágait; de a szász követek a szokásos jogra hivatkozva, elütötték ezen törvényszerüleg jogos követelésüktől.
Lásd gub. levélt. 8586/1831 és 170/1831.
A tulajdonosi jog tehát mindig a népé volt. Brassó egészen 1848-ig egy szál fát sem adhatott el vagy vitethetett a tizfalusiak erdeiből, s azt másként nem használta mint az ajándékfából csinált karácsonfa által, mely mint fennebb kimutattuk, erőszakosan, minden jogalap nélkül kirótt fa adóvá nőtte ki magát; de az erdők mind a nép nevére voltak irva, Brassó nevén egyetlen darab erdő se volt birtokívezve, az erdők adóját a nép fizette, ő maga pásztorolta, tilalmazta, sőt az erdőket a községek szabadon el is adhatták, a mint arra számos eladási szerződést is találhatunk*. Brassó tanácsa mint e faluk közigazgatási tisztsége, csak közrendészetileg folyt be az erdők kezelésébe, s mint községi vagyont ügyelte fel. A felügyelői jogból később az absolut rendszer alatt tulajdonosi jogot faragott; azonban ez oly jogalap csak, minővel – ha megállhatna – bár melyik volt szolgabiró is lefoglalhatná egykori járása összes erdőségeit.
Itt csak felemlitem a következőket: 1721-ben Zajzon község a Kusba élén ad el egy erdőt zajzoni if. Foris Mártonnének. 1781. oct. 21-én ugyan Zajzon községe a Kis-Zajzon élén ad el erdőt Pajor Mártonnak; a hétfalusi községi levelek közt százai vannak az ily erdő eladási szerződéseknek; a nagy per mellé is számtalan van mellékelve.
Tulajdonosi jog követelésével Brassó 1849 előtt soha fellépni nem mert, sőt éppen Brassó tanácsától birunk 1848-ból egy fontos okmányt, mely a hétfalusiak erdőtulajdonosi jogát ünnepélyesen elismeri; ugyan is Brassó ez időben a hétfalusi regalékat haszonbérileg kezelte, 1848-ban özv. Czikeli Johannával köt Brassó haszonbéri szerződést, melynek 13. pontja igy szól: „a vágás alatti erdőtáblák, mindaddig, mig az erdők felett szorosabb határozatok hozatnak, a lakosok szabad használatában maradnak ugy házi, mint kereskedelmi czélokra. A haszonbérlő a fel nem tiltott szabad erdőkből gazdaságához tűzifát vitethet*, de pénzért fát eladni, azzal akár erdőből, akár háztól kereskedni vagy hamuzsirt főzetni nem szabad*. Sőt a tizfalusi nép erdőtulajdonosi joga 1848-ban országos törvényhozási elismerést is nyert, mert 1848 kezdetén, e szegény elnyomott nép is fölemelte fejét, s igyekezett elnémított jogainak érvényt szerezni; e czélból egy népes küldöttséget menesztett a kolozsvári hongyülésre, melynek tagjai voltak: Miklós Samu, Bong Zsigmond, Donáth Pál, Kis János, Kis András, Girás Partin János, Csabai István, Miklós György és Pap István. Ezek kérték nemcsak a jogtalanul letiprott tizfalusi nép felszabaditását, s közigazgatásilag Háromszékhez való csatolását, hanem Brassó által erőszakosan lefoglalt erdeikért kárpótlást is, melyből eredő kárukat 20 millió ftra becsülték. Az országgyülés fölszólitotta Brassót feleletre, követei nem is tagadták a hétfalusiak jogigényeit, s az erdők visszabocsátásáért csak 300,000 ftot kivántak (befektetés és pásztorlás czímén). Az országgyülés meg volt győződve a tizfalusiak igazságáról, a kérdést ezek előnyére volt hajlandó megoldani, s erdeiket visszaadatni elhatározta magát; de a csakhamar közbe jött események megszakiták a tárgyalásokat; Brassó csakhamar a haza ellenségeinek táborhelyévé, népe annak szövetségesévé lett; jutalmul ezért a tizfalusiak roppant terjedelmű, és nagy értéket képviselő erdőségeit nyerte, mert 1850-ben saját kebléből származó szász Bezirkerek segélyével az addig a tizfalusiak nevén volt és azok által tényleg is birtokolt erdőkből 62,787 hold és 600 ölet a maga nevére iratta, pásztorolni kezdette és a tulajdonos falukat kitiltotta; 1852-ben pedig még tovább ment s a szintén szász firma alatt keletkezett urbéri patens alkalmazásával a szegény népet még azon községi erdőkből is kitiltotta, melyeket egészen 1852-ig minden megszoritás nélkül használtak a községek lakói. Az erőszakoskodás oly szembeötlő, s a minden erdőségeitől, s igy egyedüli keresetmódjától megfosztott tizfalusi nép nyomora oly végtelen volt, hogy maga – a brassaiakhoz nagyon vonzódó – hg Schwarzenberg is megbotránkozott azon, s a Bácsfalviak panaszára a kevéssel az előtt Brassó által lefoglalt küllérvölgyi 30 holdas községi erdőt azonnal visszaadatni rendelte, s meghagyta, hogy Brassó minden falunak annyi erdőt szakitson ki, hogy a nép abból megélhessen, s a vég elszegényedés és elpusztulástól megóva legyen. Azóta Brassó nagyon szűkmarkúlag szokott egy-egy kis tábla erdőt a hétfalusi nép használatára felszabaditani. A bitorló a kegyeskedőt játsza az istentelenül kifosztott tulajdonossal szemben.
Ez minden faluvégi czigány vagy oláhnak is meg volt engedve.
Lásd ezt P. Vajna Elek Czáfolata 107-ik lapján.
Az absolutismus korszakában a rideg katona is – ki előtt más jog nem volt a kard és erőszaknál – megsokalta Brassó hatalmaskodását, s hatalomszava által némi igazat szolgáltatott e szegény népnek; ércz keblében feltámadt a könyörület emberiségi érzete, e vérig gyötrött, e mindenből kiforgatott népnek jajjai viszhangot költöttek rideg szivében; ő katonai szempontból indult ki, s a a birodalomra is károsnak itélte azon népek elpusztulását, a melynek fiaiból oly derék katonák kerülnek ki, s mely egy maga adja ki a Barczaság ujonczilletékét, miért a megélhetés lehetőségét nem engedte kizáratni. Brassó szerencsésebb az alkotmányos korszak alatt, mert most nekik mindent elnéznek, mindent megengednek, a szegény letiprott nép szivreható sorsáról nem szerez tudomást az ország alkotmányos kormánya, Brassó pedig szabadabb kézzel nyul e nép jogainak letiprásához mint valaha. Igy 1873-ban az addig mindig szabadon használt és tetszés szerint hordott épületfákat pénzért kezdette Brassó a hétfalusiaknak árulni, daczára annak, hogy a nép épületfákat mindig szabadon hordott még azután is, hogy Brassó az erdőket 1852-ben önhatalmilag lefoglalta. Itt tehát Brassó önkényileg szüntetett meg egy százados joggyakorlatot. Ha napjainkban, alkotmányos korszakban ily önkénykedés fordulhat elő, elképzelhetjük Brassó merészségét a néptiprásnak önkényére bizott szabad mezején, mikor a rebellis hétfalusi néppel mindent szabadott tenni, sőt annak üldözése kötelességszerüen meg volt rendelve.
Im itt röviden hű képe van előadva Brassó birtokszerzési modorának, előtűntetve az, hogy az 1658-ban ajándékképen jószivűségből a tanácsház fűtésére beszolgáltatott fából miként nőtte ki magát a később kötelezővé vált faadó; a főkormányszék által betiltott 110 forint erdő taxa és a közigazgatási felügyelet alapján az inspectorok káplar-pálczája segélyével, miként lett Brassó 62,787 hold erdőnek tulajdonosává azon területen, hol 1852-ig egyetlen szálfával sem rendelkezett. A hatalomtól, vagy jobban mondva a hatalmat ott képviselő brassaiakból álló Bezirkerek által támogatott Brassó bitorlásával szemben a szegény erdőfosztott hétfalusiaknak csak a per útja maradt fen, azonban Brassó oly jól el tudta állani az igazságszolgáltatás ajtait, hogy itélet mondásra még soha sem került a dolog, sőt a mi valódi gúnya az eseményeknek és a pöffeszkedő szerénytelenségnek netovábbját mutatja: az, hogy Brassó 1861-ben maga inditott pert, még pedig három különböző pert az erdőszabályozás és a közhelyek felosztása tekintetéből, melyekben nem csak a már kezén levő roppant erdőségek birtokában való megerősitetését, hanem a kifosztott községek kezén maradt csekély terjedelmű közlegelőkből is részt követelt magának, s 1861-ben az absolutismus végvonaglása perczében, a föloszlás zavara közt Hosszúfalura vonatkozólag, a helyszinre való kiszállás s minden indokolás nélkül csupán az alperes község bizonyiték hiányára támaszkodva, egy kis darab papiron itéletet hozott a császári törvényszék, az erdő és legelő szabályozás megengedhetősége érdekében, a mi azt jelentette, hogy Brassó a község kezén maradt csekély erdőségből is részét kivehesse*. Brassó nem elégedett meg e nép koldusbotra juttatásával, ő a koldus kezéből a mankót is ki akarja venni.
Ez itélet, mint minden törvényes formákkal ellenkező, egyszerűleg megsemmisitendő lett vala; azonban a kir. tábla 1867-ben az itéletet érdemileg megállónak itélte, csak némely pontjára nézve utasitotta vissza, persze a brassai kir. törvényszékhez, hol a birák most is szászok, tehát érdekelt felek.
Most ezen a hétfalusiak által több száz okmánynyal fölszerelt per a legfelsőbb törvényszék előtt áll. Ohajtandó, hogy a két századon át Brassó által megvesztegetett igazságszolgáltatás ez alkalommal ne legyen részrehajló. Kivánatos, hogy e szegény nép százados szenvedéseiért és gyötörtetéseiért legalább az anyagi téren nyerhessen némi kárpótlást, annyival inkább, mivel a per igazságos eldöntésétől függ e nép fennmaradhatása, mert Hétfalu 29000-nyi népének birtokában jelenleg nincsen több 4260 hold rosz minőségű szántó és vagy 10000 hold rosz bokros legelőnél, melyen 100,000-nél többre menő marha és juh állományát kell legeltetnie. Ha az igazság még most is részrehajló lehetne, ha e nép legszentebb jogigényeitől most is elüttetnék, akkor nem maradna e népre más a kivándorlásnál, mert a kezei közt maradt csekély terjedelmű és rosz minőségű földből megélniök teljes lehetetlen. E népnek csak ugy van élete és e hazában való megmaradhatása, ha elorzott erdőségeit mihamarább visszakaphatja.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
