J. Siebmachers grosses und allgemeines Wappenbuch etc. Der Siebenbürger Adel, bearbeitet von Constantin von Reichenau k. k. Hauptmann a. D. Lieferung: 230 oder Band IV, 12. Heft 1. Nürnberg 1884. etc.
A nagy Siebmacher-féle vállalatnak egyik része, a mai közjogi viszonyoknak éppen meg nem felelően, Erdély nemességét volt hivatva magába foglalni; s az idézett czím alatt meg is jelent a munka első füzete, mely – ha jól értesültünk – egyszersmind az utolsó is. Pedig az eredeti tervezet igen széles keretűnek tüntette fel a megjelenendő munkát. A terv szerint a gyűjtemény magába foglalta volna Erdély czímerének fejlődését első nyomaitól kezdve, a nemzeti fejedelmekét úgy, mint azokat a megjelent első füzet tartalmazza; aztán következtek volna a vajdák, a székely ispánok, a gubernatorok, a legmagasabb tisztviselők, a szász nemzeti grófok, az erdélyi grófok, bárók, a köznemesség, a püspökök, megyék, városok, mezővárosok czímerei s végül az egész kiegészítéseül az erdélyi polgári czímerek összeállítására került volna a sor. Ez volt az eredeti terv.
Hogy a szerző ily mennyiségű anyagot volt képes összegyűjteni, a mit az első füzetben is látunk, az mindenesetre szorgalmát bizonyítja; az anyagnak csoportosítása is jó; a rajzok pontosak, a technikai kiállítás, bár nem első rangú, de megfelel teljesen a híres nürnbergi Bauer és Raspe czég eddigi kiadványainak.
Ennyit a műről s a czímer-táblákról általában. Térjünk át a részletekre.
Mindenekelőtt kellemetlenül érint az, hogy az anyag kiválasztása, vagy inkább jobban mondva, annak «adaptálása» nem úgy, nem oly módon történt, miként azt mai napság a szaktudomány és irodalom jogosan megköveteli. A szóban forgó munka czímertani mű, része Európa legnagyobb czímertani vállalatai egyikének; s a szerző mégis összehord abba nummismatikát, sphragistikát s még sok mást, a heraldika kárára. Jó szerencse, hogy legalább a sírkövek hiányzanak az egyvelegből.
Hogy ha hasonló eljárással oly munkáknál találkozunk, melyek évtizedekkel ez előtt láttak napvilágot, ez más, teljesen érthető dolog. Azóta a heraldika haladt; különösen pedig egészen exclusiv álláspontra helyezkedett, melynek megóvására minden körülmények közt törekedni kell s kivált óvakodni, hogy más tudomány területére ne lépjen.
Kölcsönös kiegészítés és kisegítés czéljából a heraldikának sokszor szabad, sőt kell is más tudományhoz fordulnia; de az ekkor nyert anyagot alkalmaznia kell a czímertan czéljaihoz. Különösen ezt kell tenni a szóban forgó nagy vállalatnál, mely első sorban csakis a czímertannak akar szolgálni. Sajnos, hogy e szabály szigorú megtartására még most sem ügyelnek eléggé, még a külföldön sem; bár egyre jobb lesz e tekintetben is a helyzet.
Reichenau czímertábláin találunk czímereket, tallérokat, aranyokat, pecséteket, garasokat, aztán megint czímereket, majd ismét pecsét-másolatokat össze-vissza, egymással összekeverve. Némelyik táblán meg éppen a nummismatikai dolgok vannak túlsúlyban, úgy hogy, ha nem állana előttünk a munka czíme, azt hinnők, éremtani publicatióval van dolgunk.
Senki sem tagadhatja s nincs is szándékában senkinek tagadni, hogy mindezek a pénzek és érmek a heraldikára nézve igen értékesek; de ha heraldikai czélokat tartunk szemünk előtt, az érmekből és pénzekből csak azok tisztán heraldikai részére fogunk tekintettel lenni, az egészből csak erre fogunk szorítkozni, s ha szükséges, csak ezt fogjuk reprodukálni. A heraldikának mint tudománynak jogai és kötelességei megengedik, sőt szükségképen megkövetelik az ily eljárást. A többit, a mi ide nem tartozik, el kell hagyni, mert nem ide, hanem egészen más szakba vág, más tudományt illet.
Ugyanez áll nagyjában a pecsétekre nézve is. E téren különben a heraldikusnak még sokkal több szabadsága van, mint a heraldika többi forrásaival szemben. Legtöbbször czímeres pecsétekkel levén az embernek dolga, soknál a heraldika és sphragistika fogalma tökéletesen egygyé lett, úgy hogy némelyek szoros kötelességöknek tartják a heraldikai munkálataiknál szükséges pecséteket úgy a hogy vannak mindenestől híven visszaadni, holott voltaképen czéluknak 36eléggé megfelelne, ha csupán a pecsét czímer-képére terjeszkednének ki. Ez hiba a heraldika szempontjából és indokolatlan beavatkozás egy más, bár rokon tudomány köreibe. A pecsét köriratának leirása vagy kezdőbetűinek lenyomtatása a sphragistikus kötelessége; a czímertannal foglalkozóra nézve elég, ha a pecsétet csak mint forrást idézi a tulajdonos nevével és az évszámmal együtt, mint állításait támogató adatot. Ez – bár látszólag egy az eredmény – a mű jellegére nézve nem közömbös dolog; s ellenkező eljárás képes egy heraldikai munkát czímertani jellegétől teljesen megfosztani.
Általában a heraldikusnak és sphragistikusnak kötelességei és jogai nem azonosak, sőt néha egymástól igen különbözők, annak daczára, vagy talán éppen azért, mert egymás kiegészítésére s kölcsönös kisegítésére hivatvák. Elég röviden arra utalni, hogy pecséttani munkában a pecséteket a lehető legnagyobb hűséggel kell visszaadni, oly állapotban, oly hiányokkal, a mint azok előttünk állanak. Csak úgy felel meg a publicatio a jogos kívánalmaknak, ha a rajz az eredetinek minden repedését, minden töredékét pontosan feltünteti; hiányos részeket pontokkal kiegészíteni – kivéve talán a pecsét töredékes köriratát – nem szabad a sphragistikusnak; maradjon szorosan a látható igazság mellett, mert ha a képzeletet hívja segítségül, ez könnyen hamis nyomra vezetheti, a mint ez már nem egyszer megtörtént.
Ha ellenben a heraldikai kutatások feladatát tekintjük, azt tapasztaljuk, hogy a heraldikusnak éppen az a kötelessége, hogy segítségül hívjon minden lehető és képzelhető anyagot, s tapasztalás szülte combinatiókkal, sőt még phantázia segélyével is, iparkodjék az elébe tűzött feladatot olyképen megoldani, hogy egy czímer alkatrészeit gyakran három s több forrásból is összekeresvén, így alkossa meg egészet, csak ekkor határozza meg a teljes czímert s ekkor írja le. Csak a középkor számos czímerére kell hivatkoznunk, melyek ily szorgalmas összekeresés által váltak teljesekké. Hány czímer van, melyeknél a paizs-alakot valamely sírkőről, a sisak-díszt egy sisak-pecsétről, a paizstartókat valamely kapu fölötti czímeres faragványról, a czímer színezését pedig valamely legendából kellett összecombinálni.
Az elmondottakból kitünik, hogy a szóban forgó mű szerzőjének azon eljárását, hogy nummismatikai és sphragistikai anyagot a táblákon összehalmozott, éppen nem helyeselhetjük. A műben azonban akadunk oly dolgokra is, melyek még kellemetlenebbül érintenek s melyeket még határozottabban el kell itélnünk. S értjük ez alatt a szerző azon törekvését, hogy az erdélyi uralkodó családok valamennyijének sikerült – hitelesen-e, más kérdés – törzs-czímerét ábrázolnia. Ez az eljárás határozottan önkényes combinatiókon alapúl; s egyebet nem mondhatunk reá, mint hogy az a szerző túlzott buzgalmának kifolyása.
Így találjuk művében a Báthoryak törzsczímerét 1074-ből (!), még pedig a Zsigmond király alapította sárkányrend jelvényével körülövezve s hozzá még kerek paizson! A Székely, Bocskay családét (ez utóbbinál azt a bizonyos ülő oroszlányt); a Rákócziakét 1490-ből, Bethlenét 1300-ból, az Iktári Bethlenekét 1350-ből, a Rhédeyekét, Barcsayakét 1462-ből, Apaffyét 1285-ből, Keményét, Thökölyét stb.
Mit szóljunk az ily eljáráshoz? E kora időknek tulajdonított czímerekből egyetlenegy sincs oklevélileg vagy másképen igazolva; s azoknak valamennyijét a szerző phantaziája szülte.
Távol vagyunk attól, hogy e tekintetben a szerzőt szánt-szándékos tévútra vezetni akarással vádoljuk; kétségtelenül meg van arról még most is győződve, hogy combinatiói alapján megtalálta az említett családok helyes ősi törzsczímerét, a milyen ez valóban volt, de a milyent hiába keresett és nem is találhatott az emlékek közt. Az ily eljárást hasonló, komoly igényekkel fellépő műhöz nem illőnek fogja itélni mindenki.
A paizs, sisak és sisaktakaró alakjában a szerző mindig lépést iparkodik tartani a korral, melyből emlékeit meríti, bár kísérlete nem mindig sikerül.
S ez a törekvés általában helyes volna; de tekintetbe kell venni, hogy hasonló önkényes fölfödözések és ábrázolások által a szaktudomány éppenséggel semmit nem nyer, azokból hasznot nem húz, sőt azok bizonyos tekintetben károsakká is válhatnak. Az ilyen, kellő szakismerettel szerkesztett compositiók hasznosak lehetnek történeti meneteknél, tableaux-knál, szinházi jelmezeknél; de szigorúan tudományos szempontból az illető mű heraldikai értékének emelésére nem szolgálnak.
Számos apróságra terjeszkedhetnénk ki a szóban forgó műnél; így például, hogy a benne közölt Bocskay-czímerek körül, a mi a részleteket illeti, egyetlen egy sincs correct módon ábrázolva. Az is kétséges, valjon oroszlány volt-e a Rhédeyek törzs-czímerének alakja. Általában a Rhédey czímerkérdés még nincs annyira tisztázva, hogy itt bizonyosságra juthatnánk; beható kritikai munkának kell a végleges elhatározást megelőznie. Négy különböző Rhédey-czímert ismerünk; mind a négy hiteles emlékről van véve; s noha Rhédey Ferencz 1606-ban oroszlánynyal pecsétel, mégis a hattyút tartjuk a család ősi törzs-czímerének.
A Barcsayaknál a szerző körülbelül a következőket mondja: a családi értesítés ugyan a sisaktakaró színeit vörös-kéknek mondja, de 37minthogy a heraldika azon alapszabályával, hogy szín szín mellett és ércz ércz mellett nem lehet, e színezés ellenkezik, tehát máskép jelzem a színeket.
Erre csak azt jegyezzük meg, színt szín mellett akárhányszor látunk XV. és XVI. századból eredő magyar czímereken, s különösen a sisaktakarókon; példa reá az Ányos, Bárczay, Békássy, Soós stb. családok czímere. Azért mert valami a szigorú elméleti szabályoknak és fogalmaknak nem felel meg s így nem heraldikus dolog, nem szabad azt mindjárt tagadni s még kevésbbé, önkényesen a szabályoknak valami jobban megfelelővel helyettesíteni. Az ily eljárás a modern heraldikusok túlzó buzgalmának kifolyása, s épp oly káros a tudományra nézve, vagy tán még károsabb, mint a heraldika úgynevezett «orthodoxainak» beteges ragaszkodása a czímertani «czopfhoz». Mind a két rész túloz és szélsőségekben jár; az egyik minden nevetséges apróságot dogmává emel, a másik a dogmává lett szabályokat elveti, mint nevetséges apróságokat. S ez a túlzás mindkét oldalról mindaddig fog tartani, míg két dolog felől nem jövünk tisztába: mik a heraldikus jogai s mik kötelességei?
Hagyjuk ezt más alkalomra. Annyi áll, hogy a szerzőnek nagy szorgalmát és kitartását, melylyel a szóban forgó füzethez annyi hasznos és nagy részt még ismeretlen anyagot összehordott, készségesen elismerjük; az első füzet tartalmát képező állami, országos és nemzetségi czímerek összeállításával dícséretre méltó dolgot cselekedett s nagy szakismeretet árult el. S a föntebbi sorokban kifejtett nézeteink daczára is csak sajnálnunk lehet, hogy a szerző műve folytatásától elállott.