I. Középkor és a genealogiai irodalom kezdete.
I. Középkor és a genealogiai irodalom kezdete.
A nyugatrómai császárság bukásától égészen a Karolingok hatalmának megszilárdulásáig terjedő időszak a képzelhető legmeddőbb a genealogia történetében. A világhóditó Rómának tönkremenetelével lezajlott események egyenesen megakadályozták a genealogia kifejlődését.
Az alkatrészeire oszlott római világuralom századokon át a legheterogénebb elemeknek csupán az uralomért folyó küzdelmekre nyujtott alkalmat. Népvándorlások – a benszülött lakosságnak idegenek által való kiszoritása, melyek rövidebb-hosszabb időig tartott uralom után megint más tolakodók által szorittattak ki, – folytonos küzdelem, melyet sem a vallásos jobb indulatok, sem a szellemi müveltség nem nemesitettek, 53a klasszikus görögségnek és római hősiességnek teljes elhanyatlása, továbbá az erősebb ősi jogának győzelme, kit ismét valamely más erősebb legyőzött; ezek képezik a nyugatrómai császárság bukásától a Karolingok által inaugurált uralom megszilárdulásáig Európa képét.
Nem szabad tehát azon csodálkoznunk, hogy a genealogia művelése e meddő korszak alatt teljesen szünetelt.
Megszilárdult, alkotmányos állami életről szó sem lehetett; előkelő családokból álló szabadalmazott rendnek keletkezését és felvirágzását az egymást felváltott különböző állami alakulások rövid tartama akadályozta; a mult és ennek hős alakjai iránti tiszteletet és az ezzel járó utánzási vágyat megfojtotta a mindennapi létért folyó durva küzdelem, sem a müvészet, sem az irodalom meg nem világitá e sivár korszakot, – mindezeknek tehát az lett a következménye, hogy a kis számu krónikások, kik e korszak eseményeit az utódok számára leirták, számba veendő családtörténelmi anyagot nem szolgáltatnak. Ők csak a mindenkori uralkodók puszta neveit emlitik, a nélkül hogy a genealogiai vagy nemzedékrendi összefüggést tekintetbe vennék egyes családok összefüggő történetét náluk nem találhatjuk.
Kevéssé, vagy csak részletekben ismerjük a nyugati gót, szvév, keleti gót és longobárd királyok nemzedékrendjét; tökéletesebben már a vandálok és burgundiakét, legjobban pedig az angolszász királyokét (Kent, Sussex, Westsex, Essex, Kelet-Anglia, Mercia, Deira, Bernicia, Northumberland).
E korszak khaoszából végül oázként oly állami alakulás merül fel, mely nem csak egy állam megszilárdulásra adott alapot, hanem egyuttal a genealogia kezdetét és első látható hajtásait eszközölte, a melyben megtaláljuk az örökös rend és a genealogiai érzék nyilvánulásait és ezen állami alakulás a Meroving Chlodvig által megszilárditott Francziaország.
Galliának német lakossága közt a rendek különbsége eredetileg többnyire és lényegben a születésen alapult, mely a lakosokat csak szabadokra és nem szabadokra osztotta fel; de nem szabad még ekkor a szabadok alatt valamely különös rendet értenünk.
A szabadokból már a hatodik században a frankok országában különös rend fejlődött ki, melybe kétségkivül azon nemzetségek is felvétettek, melyek már német hazájukban nemeseknek elismertettek. E nemesség alapját képezé a majdnem összes európai államok által lassanként elfogadott «hübéri rendszer», mely többnyire azon, teljesen odaadó, személyes hüség alapján fejlődött ki, mely már a német úr s annak kiséretében hatalmas eszmévé alakult. Ezen eszme a frankok országában gyors elterjedést nyert, mi által a régi népi- és kerületi alkotmányt megsemmisitette vagy korlátozta. – Midőn t. i. a kiséretté lett egyesitésnek czélját elérték s az országnak elfoglalása által a kiséret tagjai földbirtokot nyertek, akkor valószinüleg a legtöbb tagnak az úrhoz való viszonya, vagy legalább a szorosabban veendő különös függősége feloldatott. Azon korlátozott hatalomnál fogva, melylyel a kiséret ura, mint király, fel volt ruházva, kivánatos lehetett előtte, hogy harczias és tekintélyes férfiak nagy számát továbbra is személyéhez kösse. Az osztályrészül eső birtokok elegendő eszközt nyujtottak neki arra; a kiséret tagjainak pedig azon kivánsága, hogy nagyobb földbirtokhoz jussanak s hogy a királyhoz való szorosabb csatlakozás által állami hivatalra tegyenek szert, elősegité a király kivánalmának kivitelét. Szabad férfiak saját birtokukhoz még a királytól is kaptak földbirtokot (beneficium) s ezért különös hüségre s állandó hadi szolgálatra kötelezték magukat. Ez által, úgy, mint azok, kik beneficium nélkül ugyanazon kötelességeket vállalták magukra, a király hivei, leudes vagy antrustioni nevet viseltek. (Schmidt.)
Megjegyzendő itt, hogy a hübéreseknek előkelőkre és alsóbbranguakra való, már korán fellépett felosztása sem intézményen, sem pedig valamely különös törvényen nem alapult; a hübéri nemesség számos családjánál vagy régi és hires nemzetségből való leszármazás, vagy állami és udvari tisztségekkel való gyakori felruháztatás, esetleg a nagyobb vagyon adhatták az első lökést a megkülönböztetésre.
Idővel pedig a hübéri nemesség magasabb és alsóbbrangu osztályának keletkezésére az adott okot, hogy alsóbbrangu szabadok a leudeshez hasonló viszonyba léptek, mint a melyben a leudes beneficium elfogadása által a királyhoz álltak. Az alsóbbrangu szabadok ezt azért tették, 54hogy nagyobb földbirtokra és biztosabb oltalomra tegyenek szert, mint a minőt nekik a király belzavargások alatt adhatott. Eljött tehát azon idő, midőn a hübéres földbirtoka egyes részleteinek átengedése által, oltalma alatt álló kisebb hübéresek főurává emelkedett. A leudes név különben teljesen elvész a Karolingok idején s a hűbér birtokosai azóta vazallusoknak neveztetnek.
A frankok országában már akkor a későbbi dinasztikus ősi nemesség első nyomaira is ráakadunk. A frank királyok t. i. valamely kerület főnökét, kit a «comes» vagy «grafio» czimmel felruháztak, saját kiséretükből nevezték ki. Több ilyen grófság élére (a VI. században 2–4) a király egy herczeget nevezett ki. A grófnak voltak alárendelve kisebb járások főnökei s azoknak helyettesei a vikáriusok. Mindezen magas állami tisztviselők élethossziglan lettek ugyan kinevezve, de hivataluk tartamára nézve mindig csak a király szeszélyétől függtek. Némely daczos és hatalmas grófnak és herczegnek sikerült az árnyékkirályok gyenge uralma s az ország belzavarai alatt, e méltóságot családjukban örökössé tenni, vagy az önállóság oly polczára emelni, hogy a király felsőbbsége csakis névlegessé vált s igy az eredetileg királyi tisztviselőkből oly grófok és herczegek lettek, kiknek állása és hatalmi köre semmiben sem különbözött egy korlátlan államfő hatalmától.
Mindezen viszonyok megszilárdultak akkor, midőn a Karolingok a Merovingok örökségét átvették. Nagy Károly az állandóság s a törvényesség elvein alapuló egyeduralmat megalapitotta; csakhogy ezen monarchia utódainak gyengesége és czivódásai folytán nem vivhatta ki magának az állandóságot, minek az volt a természetes következése, hogy az egyházi és világi arisztokraczia s a hatalmas hübéri nemesség váltak a politikai élet tulajdonképeni tényezőivé. Mig a szabad birtokosok lassanként hübérségi viszonyba léptek, addig az alsóbb ranguak, kiknek kevés vagy semmi földbirtokuk nem volt, erőszak, nyomás és az idők inségei által a jobbágyság sorába szorittattak, úgy hogy idővel vagyonuk utolsó maradványát: szabadságukat is elvesztették.
Ezek a Karolingok óta Európában lezajlott politikai és társadalmi folyamatnak első kezdetei, melynek eredménye abban mutatkozik, hogy a népesség nemesekre és nem nemesekre (nobiles, notables, ignobiles) feloszlott s hogy a nemesek között megint egyes rangfokozatok képződtek.
Hogy e folyamat végeredményei az összes európai államokban nem ugyanazon gyorsasággal mutatkoztak, hogy helylyel-közzel a tömegek rendekre való felosztásában lényeges különbségek merültek fel, hogy a nemesség kiváltságai nem mindenütt egyöntetüleg alakultak, mind ez nem változtat azon tény igazságán: hogy a Karolingok ideje óta a genealogiai érzék s a genealogia gyakorlati alkalmazása minden országban kifejlődött.
Miután a nemesség lényegét sohasem keresték tökéletesen azon értelemben, melyet a szó maga s a nemességi fogalomnak metafizikai elemzése nyujtanak, hanem inkáb a nemesség lényegét és feladatát kevés kivétellel abban vélték feltalálni, hogy a notáblok bizonyos örökölhető kiváltságok elnyerése által az állami és társadalmi élet tulajdonképeni vezetőivé és tényezőivé váljanak, – s miután végül minden korszak és minden nemzet nemessége a rendelkezésére állott rend előnyeit nemcsak teljesen kihasználta, hanem féltékenyen, mint valami szükséges életkelléket őrizte*: kézzel fogható, hogy a rendezett politikai élet megszilárdulása, valamint az állam az és egyház által is szentesitett hatalmának elismerése következtében a Karolingok utáni időben a nagyobb európai államokban arra kellett törekedniök, hogy az egyesek és az egész rend jogai megőriztessenek, hogy hivatlanok nemességi kiváltságokat ne bitoroljanak s hogy a nemesség nimbusa a tömeg előtt, a mennyire csak lehetséges, emeltessék. A nemességet környező tekintély fentartására pedig egyik leghathatósabb eszköz volt a származás régi s előkelő voltának nyilvántartása és megbecsülése.
Az ellenkezőre is vannak példák, p. o. hazánkban, ahol a nemmesség önkényt mondott le legbecsesebb előjogairól. Szerk.
A könyvnyomtatás feltalálása előtt a genealogiai ellenőrzés, valamint az összes genealogiai ismeretek kizárólag csak szóra és irásra voltak utalva. Egyes családok családi emlékeiket, 55statisztikájukat, genealogiai történetüket vagy krónikákba és emlékiratokba gyüjtötték össze, vagy megelégedtek azzal, hogy genealogiai ismereteiket atyáról fiura szóbelileg átruházták. Nyilvános anyakönyvek hiányában és mivel elég gyakran (pl. lovagjátékok és házassági összeköttetések alkalmával) feltétlen genealogiai bizonyiték kivántatott, természetesen oda kellett jutni, hogy a bizonyos alkalomból szükségessé lett s a nyilvánosság elé bocsátott, genealogiai adatok és ismeretek szóbeli vagy irásbeli megőrzés utján az idők folyamán a kritika előtti korszak minden genealogiájának alapját képezték; igaz, hogy ez oly genealogia vala, mely a történeti igazság és kritika itélő székének megbirálását meg nem állhatta. Miután az emlitett korszakban sem az akkori, sem a keresztény korszak előtti és utáni kutfőket nem vették a kritika bonckése alá, miután az elődök minden tudósitását odaadó kegyelettel elfogadták, nem került sok fáradságba, hogy e korszak genealogiáját mesékkel és regés alakokkal kitöltsék. Példát vettek a régi rómaiaktól és számos családnak Achilles, Aeneas és más trójaiaknál nem kisebb ősatyákat adtak. Hisz a franczia Lévis család a régi leszármazás netovábbjának tekinté, midőn megengedte, hogy a Lévi nevü zsidó törzstől származtassák le, mert Lévitől a teremtő Istenig már a szent irásban volt megadva a szakadatlan nemzedékrend.
A könyvnyomtatás, fennállásának első két-három századában mit sem változtatott az eddig mondottakon; a mit Gutenberg mesterségének feltalálásáig szóval és irásban a genealogiában hazudtak, azt hazudták most nyomtatásban. Nem lehet e sorok feladata, hogy genealogiai bibliografiát adjanak; megelégszünk azzal, hogy a XV. és részben még a XVI. századnak roppant kiterjedésü genealogiai irodalmát csak egyes, kiemelt példákban röviden bemutassuk, mert irányzatra és irodalmi értékükre nézve mindnyájan egymáshoz hasonlók.
A genealogiai bizonyitékokat többnyire a lovagjátékok (tournier) alkalmával kivánták.
A tornaképességet (Turnierfähigkeit) többnyire az ugynevezett tornakönyvek (jegyékek) segitségével szokták megvizsgálni. Mindenki, ki valamely lovagjátékban részt akart venni, három herold (bajnokmester, czimernök) jelenlétében a torna vezetője (Turniervogt) által nevét a tornakönyvbe beiratta, miből szokásossá vált, hogy mindenki elődeinek a tornakönyvbe történt beiktatására hivatkozhatott, ha tornaképességét esetleg kifogásolták. A tornakönyvek tehát a tornaképes nemzetségek nyilvántartására szolgáltak és igy az ősi próbák hivatalos kutfői gyanánt szerepeltek.
Rüxner (Jerusalem) György, országos herold, ily tornakönyvet állitott össze, mely előszőr 1530-ban következő czim alatt jelent meg: «Anfang vrsprung vnnd herkommen des Thurniers in Teutscher nation. Siemern, bei H. Rodler.» A mi a történelmi helytelenségeket illeti, ritkitja párját, igy tehát teljesen hasznavehetetlen. Tartós utóhatása miatt kiemeljük e helyen Magnus Jánost,* ki 1555-ben Rómában «Historia de gentibus septentrionalibus» czimü saját munkáját, 1544-ben pedig fivérének, Olafnak «Historia de omnibus Gothorum Suecorumque regibus» czimű művét adta ki. Magnus Jánosnak a svéd királyokat elsoroló jegyzékében több Károly nevü is szerepel, kiket a szerző teljes komolysággal a Krisztus előtti korszakból idéz: ezen helytelenségnek köszönhető, hogy az 1872-ben elhalálozott Károly svéd király még mai nap is mint e néven tizenötödik szerepel.
Született 1488-ban Linköpingenben, IV. Adorján pápának követe Svédországban; később upsalai érsek; meghalt Rómában 1566-ban. Fivére Olaf előbb prépost Stregnes-en, később upsalai érsek meghalt Rómában 1544-ben.
Jellemzésül szolgál továbbá Claude Paradin (1565 kör.), ki «Alliances genealogiques des rois et princes de Gaule» czimü, 1561-ben Lyonban megjelent művet adott ki. E műben franczia ember a franczia királyi és egynéhány franczia főrendü ősnemes család (Toulouse, Champagne, Blois, Flandria, Nevers, Beaujeu, Bourbonnais, Bretagne, Burgund stb.) házassági összeköttetéseit olyképen tárgyalja, hogy az időszámitás és a történeti események közelebbi figyelembevétele nélkül a férj nevét az egyik lapra, a feléségéét a másikra; a gyermekekéit pedig az atya lapjára helyezi. A mű tele van helytelenségekkel; a szerző a személyeket és az időszámitási adatokat folyvást összevéti, adatai rendkivül hézagosak, gyakran egy egész nagyivü 56lap csak egy-két sorral van kitöltve, úgy hogy bátran lelkiismeretlen papirpazarlónak nevezhetjük. Ugyanezt mondhatjuk a házassági összeköttetések illusztrácziója czéljából hozzácsatolt czimerekről is, mert valamint a szerző genealogiai adatait be nem bizonyitja okirati anyaggal, ép úgy elhanyagolta a czimerleirás bizonyitékait is. Ha valamely család czimerét nem ismerte, egyszerüen úgy segitett magán, hogy czimere helyére üres pajzsot helyezett.
Nem sokkal alaposabbak voltak Lusignani István művei. Ez 1537-ben Nicosiában (Cyprus szigetén) született, limissoi püspökhelyettes lett, 1571-ben a törökök elől Olaszországba menekült, 1577 óta Párisban élt, hol 1590-ben meghalt. Saját családja történetén kivül még a következő családtörténeti munkákat is irta:
«Genealogie de la royale maison de Bourbon» Páris 1580; «Genealogie de soixant-sept maisons trés nobles, issues de Merovée Roi d’Austrasie», Páris 1586–1587.
A későbbi Laboureur azt mondja, hogy Lusignani István genealogiai művei a történelem blasfémiái.
A városi patricius nemzetségeknél és örökös polgári családokban nagy mérvben kifejlődött genealogiai érzék – főleg Németországban – a családtörténeti munkák egész nagy, különálló czoportját hozta létre.
A XVI. századi efféle termékek egyike gyanánt kiemeljük az 1580-ban megjelent «Geschlechterbuch, der löbl. Stadt Augspurg» czimü művet, amely a régi nyolcz hiján kihalt patriczius nemzetségekkel foglalkozik.
Ezen osztályba tartozik Tinto G. Ferencz 1590-ben megjelent műve «la Nobilta di Veronau és Amirato Scipio* «delle famiglie nobili Napoletane, Firenze 1580» czimü dolgozata.
Volt firenzei kanonok, ki annak idején nagy hirnévnek örvendett. Született a nápolyi Lecce nevü városban. Számos külföldi utazása után Flórenzbe vonult vissza, hol a nagyherczeg támogatásával tudományos kutatásainak élt, 1603-ban halt meg.
A specialismust Texera* műve képviseli «Exegesis genealogica sive explicatio arboris gentilit. Galliarum regis Henrici IV. – Lugduni Batavorum, 1592, Plantin.»
Texe(i)ra József (mások szerint Ferencz) portugál nemes család sarja, született 1543 kezdetén. 1565-ben belépett a Domonkos-rendbe, 1578-ban a santareni konvent perjele volt. Meghalt Párisban, 1604 utolsó napjaiban. A fentebbin kivül számos más történelmi, genealogiai és életrajzi munkát is irt.
A Delftből származó németalföldi Pontus Henterus* 1583-ban a Valois-családbeli burgundi fejedelmekről szóló történelmi művével összefüggőleg mindazon előkelő franczia és belga (németalföldi) családok genealogiai összeállitását kiadta, kik Burgund történetében szerepeltek.
Henter vagy Hesiter, kit «Pontus Henterus» néven ismerünk, született 1535-ben a hollandi Delftben. Előbb gorcumi kanonok volti majd az annheimi prépostságot kapta. Meghalt 1611 aug. 6-án.
Henter munkája elég rossz. Hiába keresünk benne történelmi kritikát, genealogiai hűséget és következetességet. Fő érdemei: hogy az úgynevezett természetes ágazatokra, főleg a burgundi Valois-knál, különös figyelmet fordit és hogy a dinasztiák eredetét – a kor szokásától eltérőleg nem keresi a mesés őskorban.
Mielőtt a XVI. század két főgenealogusára áttérnénk, szükséges, hogy az ókori genealogiával foglalkozó munkákról is mondjunk valamit.
A genealogia hivei és tisztelői napjainkban csak szánalomteljes vállvonással néznek az ókori genealogia művelőire, holott tagadhatatlan, hogy az ilyen irányú kutatások sok érdekkel birnak. A XV., XVI. és XVII. század genealogusai az ókori népek, nevezetesen a rómaiak genealogiáját különös előszeretettel ápolták és az e téren elért eredményeik ma is értékkel birnak.
Streinn-Schwarzenau Rikhárd báró* kiadta 1559-ben «Gentium et familiarum romanarum stemmata» czimü müvét. Ha megjelenése korát tekintetbe veszszük, valóban elismerésre méltó munka ez! Teljesség tekintetében nem vagyunk ugyan vele megelégedve, mert sem az összes római családok nemzedékrendjét nem nyujtja, sem pedig az egyes családok összes tagjait fel nem sorolja, de munkája az utána fellépett kutatók számára megbizható alapul szolgált.
A római nemzetségekről szóló munkáját 1557-ben kezdte meg, 1558 májusában végezte be. Számos egyéb művei még nincsenek közzé téve.
A legtöbb előkelő családról rövid genealogiai és történeti összefoglalást ad, a kutfőket minciózus lelkiismeretességgel idézi, az időszámitási adatokat sehol ki nem hagyja s a hol őcsak lehet, ott mindenütt az illető családtag társadalmi állását is közli.
Nyomdokaiba léptek Augustinus Antal* és Orsini Fulvio* a következő művel: «de Romanorum gentibus et familiis.» Lugd. 1587 és 1592.*
Augustin Antal kiváló spanyol tudós született Saragossában, 1557-ben Alise püspöke; 1558-ban leridai püspök; 1574-ben megkapta a tarragoniai érsekséget. Meghalt 1586-ban 68 éves, korában.
Fulvio Orsini, állitólag a hires olasz Orsini-család egyik törvénytelen sarja, született 1530-ban. A lateráni sz. János-egyház kanonokja és Farnese Sándor és Eduárd biborosok könyvtárnoka volt. Halála előtt kéziratait a vatikáni könyvtárnak, 6000 darab könyvét pedig a Delfini családnak hagyta. Meghalt Rómában 1600 junius 18-án.
Legalkalmasabb lesz, ha e helyen mindjárt a XVIII. századi Rupert György Sándor stadei conrectort, 1814 óta Bremen és Verden herczegségek superintendensét is megemlitjük († 1839 márcz. 14-én Stadén). Számos hittani s történelmi munkán kivül kiadta a «Tabulć genealogic sive stemmata nobilissimarum gentium romanarum» czimü müvet, Göttingában 1794-ben.
Ö sem szolgáltatja az összes római családok genealogiáját, de példás kronologus és az illető családtagok társadalmi állásának felkutatásában ernyedetlen; a hol a genealogiai összefüggést kutfő segitségével be nem bizonyithatja, ott inkább a táblázatszerinti összeállitás szépségét és terjedelmét áldozza, mintsem hogy valamelyik tagot helytelen alapon sorozna be.
1574-ben Steinhemaius R. R.-rel találkozunk, ki a régiek genealogiáját már terjedelmesebben művelte. Bázelben megjelent munkája a következő czimet viseli: «Syntagma de familiis, quć in monarchiis tribus prioribus rerum potitć sunt.
Ezen R. R. Steinhemius nem más, mint Reineck (Reineccius) Rajner. Született 1541-ben a Paderborn melletti Steinheimban; történettanár az Odera melletti Frankfurtban, 1583-ban Helmstadtban, hol 1595-ben meghalt. Még más családtörténelmi munkákat is irt, többek között összeállitotta a régi Makedónia genealogiáját.
Reineck becsületére válik, hogy különös szorgalommal kidolgozott művei – tekintett el azon korszakra, melyben azokat irta – felette nagy kritikai érzékkel vannak szerkesztve. Annál sajnálandóbb, hogy követői ezen dicséretet egyáltalában meg nem érdemlik. Közülük nevezetes:
Reusner Illés, történet- és költészettanár Jenában († 1612-ben), tárgyunkra tartozó munkái: «Genealogia regum, electorum, ducum, principum atque comitum, qui origines suas a Wedekindo deducunt». Lipcse, 1610.
Ezen mü czime irányát is visszatükrözi; Reusner csupa jóhiszemüségből számos családot Wittekindre vezet vissza.
«Basilicon, opus genealogicum catholicum de prćcipuis familiis imperatorum; regum etc.» Frankfurt 1592) czimü műve pedig Reusner egyoldalu és irányzatos álláspontját már czimében is elárulja.*
Miután Reusner protestáns volt, nem értjük mire czéloz szerző, mikor a korhoz mérten érdemes és lelkiismeretes munkáját irányzatosnak mondja. Szerk.
DR. WERTNER MÓR.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
