Arany János: AZ ELSŐ LOPÁS Költői elbeszélés 1853
Költői elbeszélés 1853
Ki visel hű gondot az égi madárra?
Útlan bujdosónak ki vezérli nyomát?
Kit nevez atyjának az atyátlan árva?
Él még a jó Isten! ő engem is szeret:
Megadja, ha kérem, a mai kenyeret."
Egy járomszeget se' örökölt apjátul;
Nemes ember volt az, mindenét elperlé:
Húzza be az ajtót majd valaki hátul,
Ez volt az öregnek a szava járása;
Perlett is, ivott is; - a fia, ám lássa!
Ha szerető szívü édes anyja nincsen:
Az kapatta jókor isten-félelemre,
Hogy a puha földbe olyan magot hintsen,
Melyet a hév nem bánt, az eső el nem mos,
Melynek aratása mindenkor bizonyos.
Mely az anyja mellé apját elkisérte,
Még lelkében zengett a halottas ének:
Már felpattant a dob: "ki ád többet érte?"
És alig oszlott el a bús gyülekezet:
Nevetkélve, vígan, másik gyülekezett.
Mert azért a törvény törvény, hogy nem enged;
Hej! ez egy szót: másé, nehezen tanulja,
Nehezen felejti az édes mienk-et;
Más kaszálja rétjét, földjét más takarja;
Elfordul, ha ott jár, nem is nézhet arra.
Megmaradt a vén ház, a nagy ronda telek,
Édes jó anyjáról ez a birtok álla,
Nem bántá a törvény, de igen a szelek !
Őszre kelvén, gazzal, kóróval befedte,
Uj boron a szép lyányt belé is vezette.
Tizennégy az anyjok, kendernyövés óta:
Ilyen egy házaspár összeillik szépen,
Nem más húron pendül a kétféle nóta:
Mert a világtalan s az ő vak vezére
Mit tudjon egymásnak vetni a szemére?
Imre is jól tette, de ő mindig ráért,
Dereka megfájul, ha egy kissé görnyed,
Nem is nagyon él-hal kaszáért, kapáért:
Sanyarú élet az, egy darab kenyéren:
Meleg is van nyáron, hideg is van télen.
Erdőben, mezőben dús asztal terűle:
De nem úgy ám, bezzeg, a fiatal párnak!
Betevő falat is szűken van körűle;
Liliom' köntösét meghozá a tavasz:
A menyecske száján örökös a panasz;
Ünneplő ruháit viselőbe fogja;
Hogy ujjal mutat már őrá minden ember:
Ni! a régi kendő, a lyánykori szoknya;
Nemes asszony volna: mennyire szégyenli!
Az Isten házába sem tud ő már menni.
Ennyi gazdaság volt, ennyit hoza Márta,
Elébb a tehenet önté fel az őrlő,
Majd a szölőcskét is a malom lejárta.
Most napszámba menjen? azt nem szokta Imre,
Ha birná se' tenné, csúfra, szégyenszemre.
Egy rozzant nagy fészer volt még az udvaron:
Elbontá, eladta köveit és fáját,
Minek az ól, ha nincs semmiféle barom?
S minek a nagy udvar? elég volna fele:
Kicsi helyt megfordúl már az ő szekere.
(A szomszédok olcsón jutottak hozzája);
Önnön lakóházát is megkezdi mármost,
Annak is van egy-két heverő szobája;
Mint kazal szénának, eladá a végit:
Keresi a téglát amely ember épit.
Eledele torma, a háza is torma.
De hamar elfogyott csekély ára ennek,
Gondolkozik Imre, hogy mi van még sorba?
Könnyü kitalálni: fele-ház még ott van:
De neje várandós minden pillanatban.
Ezt ily állapottal a pogány se' tenné.
Hánykódik erősen szive indulatja,
Gondjai füződnek véges-végtelenné;
Tiz-húsz koma csak kell, úgy illik, hiába!
S talpa fáradságát megveszi a bába.
Üres kamarához e' sem utolsó gond;
Egy üveg pálinka, mindig feje alatt,
Erősödik attól... (hiszi ám a bolond!):
Mindezeket Imre megfontolva bölcsen,
Megindult, hogy a pénzt majd felkéri kölcsön.
Bár ajánlá, hogy tud irni jó levelet;
"Ha tegnap jött volna!... Jőjön őszre kelve...
Mért nem áll cselédnek?..." Ez volt a felelet.
Azt se' bánná, ugymond, ha dolog fejében...
Adtak jó tanácsot; megköszönte szépen.
Kiki hazahajtá tinaját, üszőjét,
Hogy eladja holnap a szomszéd városban,
A feletlen ökröt, a felhízott sőrét;
Egyedűl Imrének nincs egy árva borja:
Mégis az a vásár neki legfőbb gondja.
Imre is lenyugvék a háza tövében;
Imádkozott volna, mindig tudta másszor,
Most elakadt benné a kellő-középen;
El-elmondta félig, meg-meg ujrakezdte,
Mint amely tanúlón kifogott a lecke.
Minden legkisebb neszt; moccanást megérez:
Majd pók száll arcára láthatatlan szálon,
Majd egy dallos szúnyog téved a füléhez,
S hallik a szomszédból (sövényen át hallja)
Barmok kérődzése, lefekvő sohajja.
Elő-előbukkan, majd fellegbe gázol:
Imrének is úgy tesz jó s rossz érzeménye,
Nagy kisértet néki az a szomszéd jászol;
Holdvilág elbúvik sűrü fellegen tul:
Imre fölkél lassan... Imre lopni indul.
Karimás kalapját a szemére húzta,
Azt gondolja, látszik homlokán a bünjegy
És hogy lesben fekszik kétfelől az utca,
És, amint hevernek a sötétlő házak,
Meg-megriad olykor, mintha mozdulnának.
Minden kapuzugban lát valami rémet;
Ha! most jőnek, jőnek: az ajtó csikordul...
Nem, csak a szél lógáz egy sovány kútgémet.
Világos az utca, sötét a sikátor:
Rossz lelkiösméret egyiken se' bátor.
Ruháját valaki visszarántja hátul,
Szaladna, de nem bír: ijedtében köszön,
Csakhogy szabadulhat a kihajló fátul.
Ne menj tovább Imre! bizony a fa gallya
Nem azért fogott meg, hogy veszted akarja.
Ugy rémlik, utána lopódzott valaki:
Önárnyéka volt az, mert egy felhő sarkán
A hold fénye épen akkor pillanta ki, -
De alig nézett ki, azonnal megbánta,
Szemére azonnal vastag felhőt ránta.
Vesszőzte keményen a lombos akácot.
A fa mellett Imre nagy szivdobogással
Leskelődött elébb, azután bemászott,
Kinyitá belül a sövénykapu felét;
S markába szorítá fokosának nyelét.
Házőrzeni hagyták sirba szállt cselédi;
Vékony vacsoráját egy tehén meghozta,
Nem sok kelle már, de mégis kelle néki.
E tudva, fokosát megszorítá Imre:
Szabad ütni, úgymond, önnön védelemre.
Imre, Imre! ha most a gazda kilépne,
Álmosan, ősz hajjal, üres, puszta kézzel:
Ifiú karodat reá emelnéd-e?...
Nem felelek róla, mit, mit nem csinálnál:
Olyan a bűn! nagyobb fiat szűl magánál.
Saját udvarán volt az üszővel Imre,
Nagy lélekzetet vőn, nekibátorula,
Szája pedig ráment egy hála-isten-re:
Csak midőn kiejté az Isten szót ajka,
Akkor ütődött meg, gondolkozván rajta.
Noha egész falu ott lesz a vásáron;
Nem is azt, hogy reggel friss nyomára lelnek,
Bár az is meglátszik az éjjeli sáron;
Vén tolvaj meghányja elejét, mint végét:
Ő elébbre teszi lelke űdvösségét.
Akárhogy, akármint, ki kell annak menni!
Még nem volna késő - gondolja magában -
Megbánással a bűnt jóvá lehet tenni.
Alig született meg ez a gondolatja:
A lopott jószágot visszafelé hajtja.
Valamely kerűlők, a helység cselédi.
Hazudnia kell itt - gondolá ijedten -
Mert az igazmondás soha meg nem védi:
"Bitangjába' lelte, gazdájához hajtja,
Az Isten előtt is ő csak ezt mondhatja."
Még az éji őr is kételkedik benne.
Másnap előfogta a vármegye tisztje
S úgy megvallatá, hogy fele is sok lenne:
De Imre csak abban veti meg a lábát,
Hogy bitangul lelte más ember jószágát.
Vagy te hazudsz, fiam, vagy a lábad nyoma,
Mely egyik udvarból a másikba viszen;
A kapu, sem nyílott magától ki soha."
Imre látta ebből, hogy sarutalpának
Nagyobb hitele van, mintsem a szavának.
Mikép orozá el, s hogyan hajtá vissza.
"Hát bolond vagyok én?" kiáltott haraggal
A biró, "vagy ittas, ki eszét megissza?
Vasat neki, láncot!... majd az ördög higye,
Hogy a tolvaj, amit ellop, visszavigye!"
Szomorú ezentul szegény Imre sorsa:
Lakozván penészes börtönnek az öblit,
Csúszó-mászó féreg kenyeres pajtása;
Szellő oda nem száll, napfény oda nem hat,
Csak a bolthajtásról csepeg bűzös harmat.
Hideglelős vízzel ingerli a szomját,
Rothadt a levegő, melyet ajkán bészí,
És rothadt beszédek sértik füledobját:
Mert nem egyedül van: ott az egész megye
Régen összeseprett salakja, szemetje.
Zörgetik a rabság nehéz sarkantyúját;
Dicsekesznek holmi balkörmű erénnyel,
A lopást, a rablást tanítják, tanulják;
S fiatal embernek, aki odatéved,
Arcáról letörlik a piros szemérmet.
A bilincset, s most már gyönyörködnek benne. -
Ezek a tanítást mindennap kiadták
Imrének is, hogyha valamire menne:
Oly nehéz betűkből ez a lecke álla,
Hogy Imrének borzadt minden haja-szála.
Hogy, amit nappal szőtt, éjszaka fölfejté.
Imre is úgy kezdte mindennap legelől
A tanúlást, - éjjel mindig elfelejté;
Mert, ha lidérc álom a többit megnyomta,
Szép imádságait sorra mind elmondta.
És, mig durva padján várta, hogy a hajnal
Néki is juttasson egy parányi álmot:
El-eltépelődék a világi bajjal.
Tenger baja addig hányta és vetette,
Míg kifáradt lelkét álomba rengette.
Felőle csak egyszer hoztak üzenetet,
Hogy nem él a gyermek, halálán az anyja,
Fia elébb meghalt, azután született.
"Beh jól járt szegényke!" - Imre búsan szóla,
"Beh jól járt... csak egyszer élve láttam volna!"
Fölnevelni szépen... gyönyörködni benne...
Mi haszna! mi haszna. - Bolondság siratni:
Szegényke! hisz' úgyis világ csúfja lenne.
"Tolvaj volt az apja, tolvaj fészekbe nőtt - "
Meg lenne gyalázva Isten, ember előtt.
"De nem az előtt, ki a szivet vizsgálja!
Ha gonoszul tettem, igazán megbántam,
A megtérő juhot befogadja nyája;
Becsületem is még talán visszatérül:
Vagy, ha már égnem kell, ne magam tüzérül!
Ne öntsek ezentul magam arra olajt;
Ám maradjak tolvaj a világ szemében,
Csak a magam lelke ne kiáltson tolvajt!"
Ez vala Imrének erős föltétele;
Szinte könnyült a vas kezén lábán vele.
Nem hiába mondják, hogy nehezen várja;
Imre is ugy várta esztendő mulását,
Nehéz esztendő volt, de csak leszolgálta;
Megszűré a fogság: halovány, szintelen,
Mint idétlen zöldség, mely pincékbe' terem.
Haza ért egy este önnön udvarába,
Nem fogadja senki; nem füstöl a kémény,
Elébe kutyája sem fut farkcsóválva;
Nem barátságos láng, - ijesztő sötétség
Néz ki a pitvarból: Imrét öli kétség.
Ki az? kérdi egy hang, mintha sirbol jőne;
Nem soká egy mécsnek halovány világa
Odasüt az ágyra, holott fekszik nője.
Fekszik egy év óta, sem élvén, sem halván,
Isten nyomorékja: kemény hideg szalmán.
Aki meg tud esni irgalomból, ingyen:
A beteg ágyához is mindennap tévedt
Egy vigasztaló szó, hogy maga ne légyen;
Étellel is tartják, - de százszor több ennél,
Hogy reményt tápláltak a reménytelennél.
Éli mostan Imre a földi világot;
Csüggedező lelke birkozik magával,
Elcsigázott teste könnyez izzadtságot;
Napja nem vidulás, éje nem pihenés:
Öröme, ha van is, az az öröm kevés.
Egész héten átal ő hozzá nem láthat:
Ő maga a földet irtja, töri, ássa,
Tüskével, bokorral ví nehéz csatákat;
Mert legelőbb is egy irtásföldet bérle.
Sok orcaveríték - nem pénz annak bére.
Gunyhót raka földjén, sárbul, mint a fecske,
Nem palástolá mész oldalán a mázat,
Födeléül helyben termett a gaz, tüske;
Nem örökre épült: öt, hat esztendőre:
Annyi állandóság sem néz ki belőle.
Imre a kemény föld durva kérgit vájja,
Néha egy tuskóval birkozván sokáig,
Mely az utját sokszor naphosszan elállja;
Néha a gyökeret, amint széjjelszalad,
Kergetvén kapája, messze, a föld alatt.
Ág akadoz arcán, bojtorján beléköt;
Délben a rekedt nap fojtó hevét érzi,
Hűs hajnalban hullat fagyos veritéket;
Sokszor a hideg hold éjjeli sugára
Csodálkozva néz le a késő munkára.
Fölemeli lelkét egy magasztos ének,
Mellyel bizodalmát táplálja, éleszti,
Könyörög s hálát ad a jó Istenének;
Munkája is halad, jobban mintsem várta,
Bizvást néz előre, örömmel néz hátra.
Mit kiváj a tövis körme közül bajjal;
Hol egyéb se' termett istenverte gaznál,
Most tengeri diszlik, selyemszőke hajjal;
Nő a karcsu kender, vígan köt a dinnye,
Pénzt fog abból látni a gazda erszénye.
Másik évben egy pár igavonót ragaszt;
Dolgozván sükerrel, dolgozik édesden,
A nagy tábla földbe már ekét is akaszt;
Habzik a zöld vetés, ha szellő ingatja.
Messze futhat benne fürjek pitypalatyja.
De kitanult orvos tette rája kezét.
Mert való hogy Isten adott fűbe-fába
Gyógyitó erőt, ez helyes példabeszéd:
Nem is kételkedett Imre fűbe-fába,
Csak a vén banyáknak a tudományába'.
Ki magán segíte, megsegíté Isten:
Visszaadá neki szerető jó társát,
Sokra ment magában, többre mentek ketten:
Évrül-évre mindig gyarapult a vagyon,
Az is lett idővel, hogy kire maradjon.
Egy öreg ősz ember beszélette nékem;
Nyájas, piros arca most is előttem van,
Jó gazdának tarták az egész környéken;
Isten háza mellett volt egy szép új háza,
Mind a két hajlékra holtig ő vigyáza.
Gyermeki, szomszédi, sőt az egész utca,
Ajakárul a szót minden ember leste,
Várta, hogy mozdúljon hófehér bajusza; -
Hol a szent írásból vette ő példáit,
Hol a magyaroknak beszélte királyit.
Egymásra tekinte számos hallgatója;
Gyermek-ember lévén a nagyobb rész ottan,
Az öreg gazdához álmélkodva szóla:
"Nem hinné az ember, ha kelmedet látja
Hogy valaha lopott, édes Imre bátya!"
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir