Arany János: Kilencedik ének
Rijjongva sirályként, mely zivatart érez:
"Vén ember! ne alugy' - szóval neki monda:
Fújják oda-át a követ alattomba'.
Gyűl oda bűbájos, énekkel igéző,
Iraló, varázsló; ha ki tud, * ráolvas;
Papok, álomfejtők: egész sereg ollyas.
Most ihon elnézem már víradat olta!
Dolognak öcsédnél kell lenni ma nagynak:
És te, király - téged hisz' alunni hagynak!"
"Mi? Micsoda?" - ily szó rebegett a nyelvén;
Azután eltámolyg, megtudni, mi készül
(Ha sejtene abban) jó Detre vitéztül.
Jelre jövendőket hímezni tudósok;
Ősz Tordát legelébb, s mind' összehivatta,
Csuda látomását így elibök adta:
Istennek e földön kapuján-állói!
Halljátok az álmom, tiszteletes vének,
Jó-e? rosz-e? nyitját vegyem értelmének.
Játszom vala játék-hadaim' ifjonta,
Nem-nyírt fiatalság szép zsenge korában,
Hős Bendeguz atyám zajos udvarában.
Fejedelmi sarja római embernek;
Nagy hadat a húnok fiaiból ketten -
Ő szembe hadammal, én rája vezettem.
Tompa fakó nyillal, gyermeki fegyverrel:
Vezéri fogásban, cselben vetekedtünk,
Majd római, majd hún módra verekedtünk.
Igazándi * harctól, locsogó fű véres,
Támad nagy üvöltés; egek elborúlnak,
Dördűlve Hadisten kék nyilai gyúlnak.
Ereszkedik onnan, egyenest elémben,
Övezi nagy karddal derekam hajlását;
Érzettem nehezét, a szíjja nyomását.
Tapintom a kardot; derekamon volt még.
Fényben az ősz ember ágyam előtt álla,
Megláttam a sátor mennyezetét nála.
Tapodám a léget, mint ki vizet lábol, *
Szárny nélkül, magosan, a levegőt szeltem,
Meztelen a kardot jobb kézbe' viseltem.
Folyó nagy vizeit terelé Napnyúgot,
Emberi kéz földet túr vala, mint hangya,
Fekete a rónák legeletlen hantja.
És én, le-leszállva, mind' kicsapám, tőbül;
Egyszerre levágtam karddal egy-egy várost: -
Mit jósol ez álom, bölcs öregek, már most?"
Maga szakállába kiki elmélyednek.
Etele kérdően nézi vala sorba'
Végtére közűlök szót emele Torda:
Száma szerint mondván: háromszor a héttül,
Firól-fira jóslat miközöttünk szálldos,
Hagyja utódjának minden öreg-táltos.
Hosszu sor esztendők folyamát forgattam:
S íme a hármas hét ez idén betelve!
Nincs kötve tovább a táltos igaz nyelve.
Mikor Isten kardja napfényre jövendő;
A hős, kinek Isten, csuda által, adja,
Mind az egész földet vele megbírhatja.
Te vagy, te vagy a hős, fia Bendegúznak!
Nem tudom, a kard hol? s hogy? - de tied lészen,
Mielőtt e szent év elfogyna egészen."
Lebben az ajtónál Etelének sátra;
Bulcsu vezér jött be, egy szolga suhanccal,
Nagy dolgot előre mondani költ arccal.
"Ez az! ez az!" - robbant Etele kitörve;
Zúgás, valamint szél a pagonyt ha rázza,
Lőn; azután Bulcsu ily szót magyaráza:
- Gondold barom-őrző hitvány sühedernek -
Kengyelemig elsőbb köszönt lehajoltan,
Amint legelőjén által lovagoltam.
Csordája ma reggel, hogy a mezőn bolygott,
Veszi észre, sántít egy kedves ünője,
Vérnyom is a fűvön harmatozik tőle.
Gondolja, tövis, kő, valami csont légyen:
Ím vasat a fűben végtére talála,
Mint hadi szerszámnak érc hegye, kiállva.
(Fölvenni szegénység jele vaskót porbul)
De viszont megbánván siet oda ismég,
Nehogy a jószágban kára megint esnék.
Nyúlni akar hozzá: láng csap ki belőle;
Megriad és elfut. Szünvén riadása,
Harmadszor is arra közelít, hogy lássa.
Óva megáll sokszor: menjen-e? ne menjen?
Ágaskodva tekint s nyújtózik előre -
Úgy mondom el, amint hallám vala tőle.
Magoslani fűből szép kard ragyogását:
Penész aranyán nincs, acélán nincs rozsda,
Mintha csiszár kézből jött volna ki most a.
Hozzám fut, lovamat messze megismervén;
Elmondja. Riasztom: igazat beszél-e?
Bátran hí s vezet; én megyek oda véle.
Földben alig volt már, csak a markolatja;
Láng nem üté jobbom' - engede is könnyen:
Itt van: te viseld azt, te királyom, fennyen!"
Verte reá naptól kesely üstökével,
Nagy jutalom bezzeg tenyerét is verte;
Most a jövendőlők eloszoltak szerte.
Hüvellyel a kardot Etele ruházza,
Legszebb hüvelyébe illett csoda-képen;
Felköti, kivonja; forgatja kezében.
Keletre, nyugotra, északfele, délnek;
Vasa, mint zúgattyú, a levegőt szelte;
S így szóla Etelből tornyosodó lelke:
Ihol én, ihol én pőrölyje világnak! *
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!
S ment hada-szemlélni a húnok vezére;
Tudja egész had már csudáit az égnek,
S leborúl előtte, mint egy istenségnek.
Csak Buda szívének józan szomorúság,
Csak Gyöngyvér ijedez búnevelő gondon,
És hajtja szünetlen: "de hiába mondom!" -
Hall vala minden szót szőnyeg-falon által;
S hagyja tüjét, mellyel gyönge keze varrt, ott:
Ura elmentével leveszi a kardot.
Még kicsi, de szárba eredő reményem!
Viruló sudárkám, aranyos sugárkám:
Itt van örökséged, megnézd! Aladárkám.
Ideig óráig. De kidőlhet ám az:
Veti reménységét fiu gyermekében,
Bizodalma él s nő magzata nőttében.
Hamar énmellőlem hullnak el a férjek;
Uramat, az elsőt, mihamar elvesztém;
Férfi ölelését jaj-szomorún kezdém.
Gyászban feketült szív, csupa árnyéktól is;
Engemet a kígyók: rokonaim martak,
Mennyasszonyi fővel mély gyászba takartak.
Kit, élve, szerettem leányszerelemmel!
Szeretem holtan is, szeretem még most is:
Ha sírba lezárnak, szeretem még ott is.
Ajtómhoz a testét odaveték torzul,
Kincseit őrvényes Rajnába sülyeszték,
Mialatt én sírtam édes uram vesztét.
Kérőt oda nékem minden időn hoztak,
Legutóbb a húnok királyfia külde:
Ez volt, ami bosszúm gondolatát szűlte.
Sívó fenevadnak idegen pusztában;
Ily férjet ohajték; s kezet adtam rája:
Hogy testvéreimen bosszúmat ez állja.
Szigfrid után akit szeretve szeressek;
Asszonyi szívem már vele boldog volna,
Ne lenne szerelmem régi koporsója.
Tudom, meg is állná; nem akarom azzal!
Akarom ál színben, lépre ide csalva,
Véres tetemöket rútítani halva.
Gernotnak Odinho' gaz lelke vitessék?
Hágen, ki orozva döfte uram' hátul,
Tisztelve kimúljon, Etele karjátul?
Nem Hágen! a díjat én igazán mérem:
Valamint a bűn volt, legyen az is undok,
S vesszenek árulva mind a Nibelungok!
Vendégágyba' ki hál, koporsóba háljon',
Bizodalmas hajlék éjszaka lobbanva,
Férjem gyilkosait temesse be hamva.
Csak játszol a karddal, övezni kisérted;
Majd, ha király lészesz... Veled együtt, hosszu
Feledés árnyékán, nőjön fel a bosszu.
Nem ment ki eszemből foganó percedben,
Veled azt a terhet viseltem örökké,
Szívedbe szivemből plántáltam örök-ké
Tested az én testem, véred az én vérem:
Bosszút az anyádért bár iszonyút vennél,
Nincs nemesebb tetted, nincs igazabb ennél."
Hurcolta nehéz kard szíjjra kötött végét
Sátorban a gyermek, kis kocsi módjára,
S nevetett némelykor Krimhilda szavára.
Fúrta meg a szíjjat, közepén, egy ponttal.
Csatolta fiának kicsi derekára,
Örült Aladár, hogy zörömböl utána.
Le a völgyhajláson, fel a dombtetőre, -
Kardját puha fűben úsztatja örömmel;
Eresz alól anyja kisérgeti szemmel.
Im gáncsot a fegyver ada neki hátul,
Nagyot esék; arcát vérig üté kőben -
Ott járni Budáné talált ez időben.
Szánalom a lelkén s harag egyszersmind gyult;
Oda szalad mindjár', s földrül felemelvén,
Egyszerre ilyen szó mérgesedik nyelvén:
Bolond, ki gyerekét ilyenre kapatja,
Kezébe is adja, vele még játszatja!
Nines is az olyannak igaz indúlatja.
Azután nem bánja, vessze kicsiny lelkét;
Csak egyszer a vágya, telyesüljön ágya:
Fia veszedelmét azután nem bánja."
Mialatt a sok vért fátylába törölte;
Ida futott mindjár', látván fia estét,
Mérgesen elrántá, amaz elől, testét.
Ne taníts gyermekkel te bánni, te meddő!
Mert neked is volna, jóféle ha volnál:
Nincs rútab' előttem magtalan asszonynál."
Szolgálóimat is engedtem uramnak" -
Sikolta Budáné, betakarva képét;
Zokogás fojtá el további beszédét.
Hallá Buda e zajt; oda kell hogy mennjen:
Látja nejét sírni, amazt hahotázni,
Oda sem ért, hogy már így kezde vitázni:
Így lesz ez örökké? így lesz e mindennap?
Jó ember vagyok én: de ha megharagszom...
No tehát békét hagyj az enyémnek, asszony.
De tovább nem tűröm, nem én soha: érted?
Király vagyok én még, s úr a magam házán..."
Monda, kövér öklét fenyegetve rázván.
Azután mérgében sírva fakadt ő is;
Így észre se' vették a vita sebtében,
Hogy maga Etele közeledik épen.
Megszálla megettök, mint fekete felhő;
Teszi kezét Hilda' szép válla-hegyére,
- Visszaborúlt a nő ura hős keblére.
Tekintete mélyen hömpölyg vala s hosszan,
Gyöngyvérre Budáról, s Budára viszontag:
Végre nyugott ajki szóval ilyet mondtak:
Még ez nap, ez órán, királyi lakunkba;
Ott te vagy az első fejedelmi asszony:
Ki merészelné ott, hogy sírva fakasszon!
Buda királlyal nincs közöm ez'tán semmi.
Én majd leszek otthon ura jó hadamnak:
Buda is parancsol, ha kinek tud, annak."
Köszönni Budának fejét se' gyökinté,
Csak mene Hildával. De soká ott állván
Nézte üres helyét Buda, mint egy bálvány
Etele tornyodzó sátrai lippentek;
Estig odaáltal, udvara távoztán,
Nagy halom és nagy völgy marad vala pusztán.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir