Arany János: 13
13
Legott a bajvivás helyére
Más nép gyülengez, más had ére:
Forgács, Szunyog hadnépe, kik
Futtában a bomlott apát
Őrködve, szánva követik.
Későn jövének: a csatát
Hallák, de meg nem oszthaták,
Mindaz, mi ottan látható,
Egy, a hegyekbe vágtató
- Most eltünő - lovas csapat,
Mely hölgyi alakot ragad.
Mert, mielőtt homályba vesz,
Felcsillámlik a női mez,
S egyszerre, mint villámi lob,
Kapván meg az őrült szemét,
Utána iramlik Szunyog.
Felrajlik és utána robban
Csoportonkként a szolganép,
Mig némelyek vérben, halottan
A bajnok ifjat meglelik
S borongó néma fájdalomban
Dárdák nyelére emelik.
Ekkép a zavaros tömeg
Eléri Oroszlánkövet
S mint ostromló tábor, megáll
Magas, bezárt kapuinál.
Minő had ez! mily képtelen!
Mint a kacagó gyötrelem:
Vezéri: egy őrült s halott.
Mi célja van? mit akar ott?
Avagy csupán élvezi a
Borzasztó látvány gyönyörét,
Midőn az őrült dalia,
Fedetlen fővel, véres arccal,
Megostromolja dőre harccal
A vaskaput, a vár kövét?
S míg eszeveszett átkait,
"Nyilj, szikla, nyilj! repedj meg érc!"
Miket üvöltve széthajit,
A völgyodú, az ormi bérc
Arcul meg arcul verdesik, -
Dühöngve a várnak esik.
Acélja gyors csapásitól
A kapu öble kongva szól;
Szikrát ver a fal, s mintha gúny
Tüzes szikráit ontaná:
Széttörve a kemény kapun
Jó kardja pengve hull alá.
Fegyvere most a puszta kar,
Ereje nincs, de ő akar, -
S a tehetetlen őrülés
Veszetten önmagába mar. -
Ekkor váratlanul, hamar
A vaskapu megdördül és
Széles, kitárt karjaiban
Nép látható csoportosan.
"Itt van leányod: íme, nézd!
Ismered őt, Szunyog vitéz?
Itt a leány: szép, mint előbb,
Zordon apa, temesd el őt!"
Fájdalmasan igy a lovag.
S alvó jegyesére mutat,
Kit, ősei nagy paizsán,
Gyászban hozat maga után.
Felsír az apa s felkacag:
Szeméből könnyek omlanak,
Arcán nevető fájdalom
Iszonyu torzképe vagyon;
Üvöltő ajkán a kacaj
Jajjá huzódik - és a jaj
Fonák, csapongó, vad szeszéllyel
Hahotává tördelőzik széjjel.
Majd néz, merően, hosszasan:
Szemén lelkének árnya van;
Sötét, sötét árny, - oly borult,
Mint a lélek, - a háborult.
És fájdalommal, mintha kin-
Forrás buzogna ajakin,
Zokogja fel-felbuggyanó
Szavait : hamisak azok :
De, amely bennök felbuzog,
Az érzet, hah, nagyon való!
"Irgalmas Isten" - felkiált
A vőlegény - "így van tehát!"
S körültekint a romokon:
Apán, leányon, bajnokon.
"Szegény apa! te bűnödér'
iszonyuan megbünhödél -
Boldogtalan két martalék!
Vesztökre, jaj, mért is valék -;
Oh, hű szivek! oh, nemesek!...
De most igazságos leszek:
Ha élvéjök utjokban álltam:
Hadd egyesítsem a halálban!"
Sohajt fel és szemeiről
Keserü könnycseppet töröl
Első, utolsó harmatot;
Mely ott valaha fakadott. -
Még szól, midőn engesztelő
Fénnyel mosolyg a nap elő,
Megelégelve a rövid
Éjnek sötét borzalmait.
E fölpirosló fáklya mellett
Vitézek gyászos utra kelnek:
A harci kürt reszketve búg,
A harcfiak mind szomorúk.
Jakusics a hű párt azonnal
Ős Budetinre vezeti, - -
S azóta csendes nyugalommal
Kettőjöket egy sír fedi:
Más nép gyülengez, más had ére:
Forgács, Szunyog hadnépe, kik
Futtában a bomlott apát
Őrködve, szánva követik.
Későn jövének: a csatát
Hallák, de meg nem oszthaták,
Mindaz, mi ottan látható,
Egy, a hegyekbe vágtató
- Most eltünő - lovas csapat,
Mely hölgyi alakot ragad.
Mert, mielőtt homályba vesz,
Felcsillámlik a női mez,
S egyszerre, mint villámi lob,
Kapván meg az őrült szemét,
Utána iramlik Szunyog.
Felrajlik és utána robban
Csoportonkként a szolganép,
Mig némelyek vérben, halottan
A bajnok ifjat meglelik
S borongó néma fájdalomban
Dárdák nyelére emelik.
Ekkép a zavaros tömeg
Eléri Oroszlánkövet
S mint ostromló tábor, megáll
Magas, bezárt kapuinál.
Minő had ez! mily képtelen!
Mint a kacagó gyötrelem:
Vezéri: egy őrült s halott.
Mi célja van? mit akar ott?
Avagy csupán élvezi a
Borzasztó látvány gyönyörét,
Midőn az őrült dalia,
Fedetlen fővel, véres arccal,
Megostromolja dőre harccal
A vaskaput, a vár kövét?
S míg eszeveszett átkait,
"Nyilj, szikla, nyilj! repedj meg érc!"
Miket üvöltve széthajit,
A völgyodú, az ormi bérc
Arcul meg arcul verdesik, -
Dühöngve a várnak esik.
Acélja gyors csapásitól
A kapu öble kongva szól;
Szikrát ver a fal, s mintha gúny
Tüzes szikráit ontaná:
Széttörve a kemény kapun
Jó kardja pengve hull alá.
Fegyvere most a puszta kar,
Ereje nincs, de ő akar, -
S a tehetetlen őrülés
Veszetten önmagába mar. -
Ekkor váratlanul, hamar
A vaskapu megdördül és
Széles, kitárt karjaiban
Nép látható csoportosan.
"Itt van leányod: íme, nézd!
Ismered őt, Szunyog vitéz?
Itt a leány: szép, mint előbb,
Zordon apa, temesd el őt!"
Fájdalmasan igy a lovag.
S alvó jegyesére mutat,
Kit, ősei nagy paizsán,
Gyászban hozat maga után.
Felsír az apa s felkacag:
Szeméből könnyek omlanak,
Arcán nevető fájdalom
Iszonyu torzképe vagyon;
Üvöltő ajkán a kacaj
Jajjá huzódik - és a jaj
Fonák, csapongó, vad szeszéllyel
Hahotává tördelőzik széjjel.
Majd néz, merően, hosszasan:
Szemén lelkének árnya van;
Sötét, sötét árny, - oly borult,
Mint a lélek, - a háborult.
És fájdalommal, mintha kin-
Forrás buzogna ajakin,
Zokogja fel-felbuggyanó
Szavait : hamisak azok :
De, amely bennök felbuzog,
Az érzet, hah, nagyon való!
"Irgalmas Isten" - felkiált
A vőlegény - "így van tehát!"
S körültekint a romokon:
Apán, leányon, bajnokon.
"Szegény apa! te bűnödér'
iszonyuan megbünhödél -
Boldogtalan két martalék!
Vesztökre, jaj, mért is valék -;
Oh, hű szivek! oh, nemesek!...
De most igazságos leszek:
Ha élvéjök utjokban álltam:
Hadd egyesítsem a halálban!"
Sohajt fel és szemeiről
Keserü könnycseppet töröl
Első, utolsó harmatot;
Mely ott valaha fakadott. -
Még szól, midőn engesztelő
Fénnyel mosolyg a nap elő,
Megelégelve a rövid
Éjnek sötét borzalmait.
E fölpirosló fáklya mellett
Vitézek gyászos utra kelnek:
A harci kürt reszketve búg,
A harcfiak mind szomorúk.
Jakusics a hű párt azonnal
Ős Budetinre vezeti, - -
S azóta csendes nyugalommal
Kettőjöket egy sír fedi:
Hát az anyaszív... Feleded
Ének, hogyan repede meg? -
Kitép, legázol a vihar
Kemény tölgyet, nyiló virágot;
A zöld mező télben kihal:
De nézd el a sivó kopárt:
Az asszu kóró ott sovárg,
Hogy hervatag szálaival
Jelképezze... a pusztaságot!
Ének, hogyan repede meg? -
Kitép, legázol a vihar
Kemény tölgyet, nyiló virágot;
A zöld mező télben kihal:
De nézd el a sivó kopárt:
Az asszu kóró ott sovárg,
Hogy hervatag szálaival
Jelképezze... a pusztaságot!
| * * * |
Oh vándor! ösvenyed ha jár
Trencsén magas vidékein
S a Vág kanyargó partinál
Szemedbe ötlik Budetin:
Nézd meg mohos falüregét
S gondold hozzá e bús regét.
Trencsén magas vidékein
S a Vág kanyargó partinál
Szemedbe ötlik Budetin:
Nézd meg mohos falüregét
S gondold hozzá e bús regét.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
