Berzsenyi Dániel: KAZINCZY FERENCHEZ
S mellytől te félsz, nekem legszebb poézis.
Mit ér a szép virág gyümölcs nélkűl?
Mit a bölcsesség a bézárt ajakban?
S oh, édes az nekem, midőn Kazinczy
Úgy szóll, mint egy bölcsnek kell szóllni honjához,
Midőn az erkölcs vész, s reánk veszélyt kiált.
Hogy a nagyság dicső példájával
A virtus magvát plántáld szívünkbe.
Majd, mint egy Socrates, nyájas bölcsességgel,
Majd Flaccus lelkével s élesb kacajjával
Dorgálod a vakság romlott korcsait,
Hogy a bolondság álképét levond,
S mint hajdan Rómának vigyázó Censora,
A közromlás ellen fegyvert szegezz.
Az erkölcs-alkotó teremt népet,
Az erkölcs minden polgártestnek lelke,
E talpon áll létünk, alkotmányunk,
Ezen függ mind egyes, mind köz-szerencsénk;
Minden népek, kiket csak esmerünk
Most és a múlt kor történeteiben,
Az erkölccsel nőttek s viszont fogytak.
A nagy polgártestben lassú méreg;
De illy csekély népben, mint a magyar,
Nemcsak betegség az, hanem halál.
Más nép erős temérdekségében,
Ezt a fekvés, amazt kereskedés
Gazdaggá és hatalmassá teszi:
De nékünk részünk mindezekben nincs.
Mi az hát, ami a magyart emelheti?
Valóban nem más, mint az ész s erkölcs:
Csak úgy állhat meg a mi kis testünk,
Ha az lélekkel s erővel teljes.
Más népek is, szintugy mint a magyar,
De azt azok más jókkal pótolják:
Az ész s a kéz míveltségével,
Melly által ők a legfőbb polcra hágtak.
De mi, kizárván minden régi díszt:
A spártai lelket s népi béllyegünket,
Mellyekkel eddig e marok nép állott,
Mit nyertünk? tán cravátot s gilletet,
S más illy bolondság hitvány bábjait,
Mellyekkel rut kacaj tárgyai lettünk?
- Kérdezd az ily cravátos emberkét:
Ha ugy ohajt franc és anglus lenni,
Miért nem kedvelli ugy a tudományokat,
Az elme s a kéz remekjeit,
Miért nem becsűli ő nyelvét és nemzetét
Ugy, mint azok, kiket rabúl majmol?
Vagy tudja-é, midőn ezt nem teszi,
Mit és ki ellen vét? - Nem tudja, hidd el,
Mert Werbőcziben arról egy szó sincs,
Más könyv pedig nem kell gavallérnak.
Elég, ha tudja, hány falúja van,
S minden jobbágy helyétől hány robotja.
- Bétölti udvarát s jószágait
Százféle népek pórszemetjével.
Azt vélnéd, egy világgyőző király,
Kinek minden nép udvarlókat küld.
Pizseg körűlte anglus, franc, olasz,
Ki mennél csufosb, annál kedvesebb,
Magyar nem kell, mert a magyar bolond:
Nem tud pumit, szajkót tanítani,
És nem tud lopni, sem pillét vadászni,
S más illy nagy dolgokhoz nem alkalmas.
Kincsét ezen cudarkáknak hányja,
Részént pedig külföldön költi el;
Talán, mondom, hitében áll néki,
Hogy honjának csak egy fillért se adjon.
- De mit nevetjük a fenét testünkben!
Hol illy kéz dúl a nép verejtékén:
Az illy bolondság ott nem gúnyolást,
Hanem bosszús siralmat érdemel!
A lélek is csak ugy emelkedik
A józanság tisztább világához,
Ha a tudományok és isméretek
Tárából gazdag zsákmányt gyüjt magának.
Mit vársz olly agytól, mellyben nincs egyéb,
Mint kártya, bor, pagát, szeles dagály?
Ne véld, hogy ez nagy polcának körét
Méltón bétöltse; elszédűl azon,
Magán alúl esvén, sárban fertőzik,
Azt a tölt turja, melly őtet táplálja,
S az áldás átokká válik kezében.
S nézd a Keszthely s a Cenk bölcs nagyjait,
Kikben Minervánk védjeit csókolja,
Mint ellenkeznek ezzel mindenben;
Mint terjesztnek fényes pállyájokon
Áldást, dicsőséget magokra, honjokra!
Tudják, hogy a szent erkölcs törvénye
Nem más, mint önjavok feltétele;
Tudják, mi szolgál honjok javára;
Tudják, hogy a nemzetnek sorsával
Saját hasznok szoros függésben áll;
Tudják, hogy a hiú dagály s pazarlás
Nem fény, hanem ádáz bolondság:
S azon kincs, melly kezekre van bizva,
Nem bábra, nem cudar majmokra kél;
Hanem hazánk kincstárában nől,
S gazdag kamatját a közjó szedi.
Nincs e nélkűl virtus, sem semmi boldogság.
Azért becsűli minden józan nép
Az ész szövétnekét gyujtó Minervát
S annak minden munkás tolmácsait;
Azért formálja a saját nyelvét,
Azért avatja azt Pallász szentségébe:
Mert a nélkűl reméllni sem meri,
Hogy a józanság istenibb szavát
Az elbutult község megfoghassa.
Csak a magyar szúnyad mélly rögzésben,
Midőn minden népek felébrednek
Az égi szent paizs villámjára,
Nem fut versenyt a szent Olympián,
Csak a győzők pálmáit bámúlja.
Kik áldozó kézzel járulnának
Hermíonénk szentelt oltárához?
Hányat találsz, kik édes nyelvünket
Híven kegyelnék és buzgón ápolnák,
Hogy sirja szélén még egyszer szelíd
Szózatját, mint a haldokló hattyú,
Áon forrási közt elkezdené?
Miért? - azért-é, hogy nem érdemli?
Vagy hogy már éltéhez nem bízhatni?
Vakság! magáért nem kell azt becsűlnünk,
Hanem magunkért szükség gyámolnunk;
S ha eltörlődik e föld szinéről,
Nem más, hanem hagymázunk törli el.
Szózatja s Pharsal vérpatakjai
A római lelket fel nem ébreszték;
Mit vivjak én, csekély, az ár ellen?
Az én szavam ki nem hat völgyemből
S a dusokhoz fel nem lövelkedik.
Te, nagyfényű barátom s nagy díszem!
Te szóllj, légy olly nagy ember, mint dallos!
Neked sajátod a nagyvilág nyelve,
S hol én tanácslok, ott parancsolsz te;
S ha bér helyett gyakran bürök vár is
E földön minden nagyra és bölcsre,
Szóllj! és ne csüggedj a jók pállyáján!
A virtus, hidd el, nem hiú agyváz,
Hanem boldogságunk védistene,
Melly a méltó bért a jóknak megadja
Még a tömlöcben s a kereszten is.
Te is megkóstolod szent nektárját
Mind itt, mind Orczyd s Rádayd keblén.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir