Bessenyei György: A KIRÁLYSÁGRUL
A KIRÁLYSÁGRUL
Miért cselekedték régen az emberek,
Hogy egy emeltessék magasra felettek?
Miért nem nyughattak csinált törvényekbe?
Miért ragaszkodtak koronás fejekbe?
Nem lehetett bátor egymástul életünk,
Istenünktől azért kértük ki vezérünk.
A természet harcra vitt törvényeivel,
Halálra, életre futván örvényivel.
Ki tehetett törvényt oly veszélyek között,
Hol az emberi nem maga vért öntözött?
Egébül az Isten minden kis lármára
Nem szállott e földre le törvénytáblára.
Törvényeit belénk nyomta hatalmával,
S tovább értünk nem száll már perbe magával.
Az ember bíráját nem tudta fellelni,
Erdőkbe, hegyekbe ment Istent keresni.
Folyt a vér, s mind az ég, mind a föld hallgatott,
Világunk törvénye hol van, nem tudatott:
Hijában kiáltott belől a természet,
Nem volt, ki büntessen, az ember megveszett.
Egyik a másikát vagyonáért dúlta,
Az atyák törvényét nem igazollotta.
Ki-ki hitte, mint ma, hogy ő helyesen él
S cselekedetiben hatalomtul nem fél;
De mégis szüntelen rontott a gonoszság,
S csak némely lelkekben volt józan okosság.
Így az ember végre pereit megunta,
Véres lármáira szemeit behunyta:
Urat úgy választott, kitől ítéltessen,
Hogy több ragadozást magán ne tehessen.
Trónus emeltetik, ragyog koronája,
Kezdődik a világ rettentő csudája.
Aki királyságra egyszer felvétetett,
Az mint földi Isten, úgy tiszteltettetett;
Vezérlő pálcáját forgatta kezében,
Mely fénylett trónusa aranyos egében;
Így e magasságban mennydörgést okozott
A búsulás, melynek egy világ áldozott.
A felsőség égig ment osztán fényével,
Tanácskozni kezdvén ott vélt Istenével.
Jupiter véribül támadt, végre kiált,
Az ő nemzetsége, melyet porban talált.
A nép, hogy urával jobban kevélykedjen,
Akarta, hogy annak atyja Isten légyen.
A trónus serény volt magát védelmezni,
Tudta Olimpustul törvényit kérdezni:
A világ engedett, hogy igazulhasson
S részekre szakadván, inkább csatázhasson.
Király nélkül élni elsőben próbálta,
De javát, örömét fel nem találhatta.
Így királyság alá eresztvén törvényit,
Halandó éltének bővíté ösvényit.
Hogy egy emeltessék magasra felettek?
Miért nem nyughattak csinált törvényekbe?
Miért ragaszkodtak koronás fejekbe?
Nem lehetett bátor egymástul életünk,
Istenünktől azért kértük ki vezérünk.
A természet harcra vitt törvényeivel,
Halálra, életre futván örvényivel.
Ki tehetett törvényt oly veszélyek között,
Hol az emberi nem maga vért öntözött?
Egébül az Isten minden kis lármára
Nem szállott e földre le törvénytáblára.
Törvényeit belénk nyomta hatalmával,
S tovább értünk nem száll már perbe magával.
Az ember bíráját nem tudta fellelni,
Erdőkbe, hegyekbe ment Istent keresni.
Folyt a vér, s mind az ég, mind a föld hallgatott,
Világunk törvénye hol van, nem tudatott:
Hijában kiáltott belől a természet,
Nem volt, ki büntessen, az ember megveszett.
Egyik a másikát vagyonáért dúlta,
Az atyák törvényét nem igazollotta.
Ki-ki hitte, mint ma, hogy ő helyesen él
S cselekedetiben hatalomtul nem fél;
De mégis szüntelen rontott a gonoszság,
S csak némely lelkekben volt józan okosság.
Így az ember végre pereit megunta,
Véres lármáira szemeit behunyta:
Urat úgy választott, kitől ítéltessen,
Hogy több ragadozást magán ne tehessen.
Trónus emeltetik, ragyog koronája,
Kezdődik a világ rettentő csudája.
Aki királyságra egyszer felvétetett,
Az mint földi Isten, úgy tiszteltettetett;
Vezérlő pálcáját forgatta kezében,
Mely fénylett trónusa aranyos egében;
Így e magasságban mennydörgést okozott
A búsulás, melynek egy világ áldozott.
A felsőség égig ment osztán fényével,
Tanácskozni kezdvén ott vélt Istenével.
Jupiter véribül támadt, végre kiált,
Az ő nemzetsége, melyet porban talált.
A nép, hogy urával jobban kevélykedjen,
Akarta, hogy annak atyja Isten légyen.
A trónus serény volt magát védelmezni,
Tudta Olimpustul törvényit kérdezni:
A világ engedett, hogy igazulhasson
S részekre szakadván, inkább csatázhasson.
Király nélkül élni elsőben próbálta,
De javát, örömét fel nem találhatta.
Így királyság alá eresztvén törvényit,
Halandó éltének bővíté ösvényit.
Hagyjuk el a régi szomorú időket;
Nézzük ma közöttünk földi isteninket.
Felemelt székeket tekintsük belölrül,
Lássuk, hogy egy király felettünk miben ül;
Nyer-é hatalmával, hogy uralkodhatik,
S mint mi, sok törvénytül, úgy nem bántathatik?
Mit tehet egy ember, ha körülvétetik
S égtül, földtül önnön lelkében intetik?
Mit tehet ő maga kénszerítés nélkül?
Ha tanácsot nem vész s nem tész semmit, csak ül;
Ha pedig tanácsnak engedelmeskedik,
Hogy ezt vagy azt tégye, országi engedik.
Trónusa magassan függ fenn az egekben,
Oszlopi rejteztek a lármás népekben.
Ha háború indul; baj ülni oda fel,
Minden magassság zúg s ing a nagy szelekkel.
A trónuson mindég háborús szél zörög,
Ne csudáljuk néha, ha mennyköve dörög;
Reá sok csatáit a halandók küldik,
Kik őt, hogy nyerjenek, igaz színnel intik.
Hányszor van háború a király ölében,
Mikor mi nyugoszunk álmunk kebelében.
A magasságokon sok villámlás járkál,
Felhő szakadoz rá, s rajta árkot csinál.
Így sírás is mossa a trónus oldalát,
Kín, fájdalom, harag festik aranyfalát.
Ha boldogságára igyekszik népének,
Ezer akadályjit találja mívének.
Ha pedig törvényit igazán nem szabja,
Megutált életét csak gonoszság csalja;
Maga, gyalázatra, átkozza nagy nevét,
Nevetik, csúfolják jobbágyai tettét.
Ne bántsuk a trónust, hadd dörögjön köztünk,
Nem vér úgy, mint látszik, nyughatik életünk.
Szenyved a király is arany igájával,
S gyakorta megfárad fényes hatalmával.
A felső korona, fájdalmát érezvén,
Felkiált közöttünk, panaszait tévén:
Hallom, mond, lábomnál nyögését népemnek,
Érzem is fájdalmát titokba szívemnek;
Karjaim szorulva fáradnak mellettem,
Mennyiszer kell bánnom, mit kéntelen tettem!
Hatalmamtul kérik igaz ítéletét,
Noha minden rejti előttem a szívét.
Trónusom törvénye erőmet láncolta,
S engedelmességem sokszor parancsolta.
Mindég igazságért kiáltok székembül,
Kívánom kegyelmem osztani szívembül,
Ha az igazságot elrejtik előlem,
Kegyelmet vihet el a gonosz mellőlem.
Valaki hozzám jön, meghajlik lábomnál,
Hívségét beszélli felső koronámnál,
Hinnem kell halandó jobbágyom lelkének,
Nem vagyok bírája elrejtett szívének.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Jóságomban miért kell csalni magokat?
Köztök ezerféle habon hányattatva
Kesergek, szívemet mindég szorongatva,
Hogy lássak, isteni erőt senki nem ád,
Mégsem múlhat tőlem a titkon felkölt vád.
Keserves királyság! ki tudja terhedet,
Aki nem hordozta homlokán fényedet?
Így kiált egy trónus nagy panasszaiba;
Keseregjük sorsát édes fájdalmiba!
Nézzük ma közöttünk földi isteninket.
Felemelt székeket tekintsük belölrül,
Lássuk, hogy egy király felettünk miben ül;
Nyer-é hatalmával, hogy uralkodhatik,
S mint mi, sok törvénytül, úgy nem bántathatik?
Mit tehet egy ember, ha körülvétetik
S égtül, földtül önnön lelkében intetik?
Mit tehet ő maga kénszerítés nélkül?
Ha tanácsot nem vész s nem tész semmit, csak ül;
Ha pedig tanácsnak engedelmeskedik,
Hogy ezt vagy azt tégye, országi engedik.
Trónusa magassan függ fenn az egekben,
Oszlopi rejteztek a lármás népekben.
Ha háború indul; baj ülni oda fel,
Minden magassság zúg s ing a nagy szelekkel.
A trónuson mindég háborús szél zörög,
Ne csudáljuk néha, ha mennyköve dörög;
Reá sok csatáit a halandók küldik,
Kik őt, hogy nyerjenek, igaz színnel intik.
Hányszor van háború a király ölében,
Mikor mi nyugoszunk álmunk kebelében.
A magasságokon sok villámlás járkál,
Felhő szakadoz rá, s rajta árkot csinál.
Így sírás is mossa a trónus oldalát,
Kín, fájdalom, harag festik aranyfalát.
Ha boldogságára igyekszik népének,
Ezer akadályjit találja mívének.
Ha pedig törvényit igazán nem szabja,
Megutált életét csak gonoszság csalja;
Maga, gyalázatra, átkozza nagy nevét,
Nevetik, csúfolják jobbágyai tettét.
Ne bántsuk a trónust, hadd dörögjön köztünk,
Nem vér úgy, mint látszik, nyughatik életünk.
Szenyved a király is arany igájával,
S gyakorta megfárad fényes hatalmával.
A felső korona, fájdalmát érezvén,
Felkiált közöttünk, panaszait tévén:
Hallom, mond, lábomnál nyögését népemnek,
Érzem is fájdalmát titokba szívemnek;
Karjaim szorulva fáradnak mellettem,
Mennyiszer kell bánnom, mit kéntelen tettem!
Hatalmamtul kérik igaz ítéletét,
Noha minden rejti előttem a szívét.
Trónusom törvénye erőmet láncolta,
S engedelmességem sokszor parancsolta.
Mindég igazságért kiáltok székembül,
Kívánom kegyelmem osztani szívembül,
Ha az igazságot elrejtik előlem,
Kegyelmet vihet el a gonosz mellőlem.
Valaki hozzám jön, meghajlik lábomnál,
Hívségét beszélli felső koronámnál,
Hinnem kell halandó jobbágyom lelkének,
Nem vagyok bírája elrejtett szívének.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Jóságomban miért kell csalni magokat?
Köztök ezerféle habon hányattatva
Kesergek, szívemet mindég szorongatva,
Hogy lássak, isteni erőt senki nem ád,
Mégsem múlhat tőlem a titkon felkölt vád.
Keserves királyság! ki tudja terhedet,
Aki nem hordozta homlokán fényedet?
Így kiált egy trónus nagy panasszaiba;
Keseregjük sorsát édes fájdalmiba!
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
