Csokonai Vitéz Mihály: A főldindúlás | Verstár - ötven költő összes verse

A főldindúlás

Csak alig rendűlt meg a főld mély ürege,

Azonnal minden szív irtózva rettege.

Megrázott oszlopi fundamentomának

Rettentő zúgással egyberoskadának. -

Öszveszakadt háta béfelé omladoz,

A pokolig érő mélységig hasadoz;

Melyből sustorékol sűrű kénkő langja,

Mint mikor fellobban az Etna barlangja.

Az égig ért kevély hegyek elsüllyednek,

Rajtok feneketlen tengerek erednek.

A városok rakás kövekbe omlanak,

Az égből a pompás tornyok lehúllanak.

Recsegés, ropogás hallik mindenfelé,

Bomlik, törik, szakad minden ezerfelé.

A főld mormol belől, s küszködik magával,

Kívűl ekhóztatja a romlást lármával.

Belől a pokolnak szelelő lyukai

Megnyílván, árvízként omlanak langjai;

Kívűl az öszvedűlt városok kéményi

Lettek a pusztító langoknak örvényi.

Iszonyító romlás, irtóztató csata,

Amelyet még semmi toll le nem írhata!

A jajszó, sikóltás a vidéket teli,

Magát a csillagok közzé felemeli;

Honnan terhesedve a nyílt poklokra űl,

Az ott valók kínos jajjával egyesűl.

A halál a füstnek s pornak közepében

Kevélyen kóvályog véres szekerében,

S felütvén zászlóját egy barna fellegre,

Nyilát sűrűn hányja e szegény seregre.

Hát az Ítéletnek milyen kész formája,

Ha ilyen iszonyú ichnográfiája?

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!