Csokonai Vitéz Mihály: [Estve jött a parancsolat...]
Violaszín pecsét alatt.
Egy szép tavaszi éjtszakán
Zörgött a kincsem ablakán.
Vígan álmodott felőlem.
Kedvére nyugodt ágyában,
Engem ölelvén álmában,
Űlni kellett mindjárt lóra.
Elindúlván a törökre,
Óh, talán elvált örökre.
Hozzá város kapujáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.
Gyászpántlikám rákötöztem.
Tíz rózsát hinték lovára,
Meg annyi csókot magára.
Mikor búcsút veve tőlem.
"Isten hozzád!" - többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.
A több vitézekkel sorba.
Elment tőlem, óh istenem,
Míg kell magamba sínlenem.
Az én kincsem azon ballag,
Süveg vagyon a fejében,
Búsan süt a nap szemében.
Ismét meglátod kincsedet.
Térj meg árva galambodhoz,
Téged sóhajtó rabodhoz.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir