Csokonai Vitéz Mihály: Zsugori uram | Verstár - ötven költő összes verse

Zsugori uram

Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen:

Régen eladta már aztat is a kincsen;

Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,

Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. -

Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett,

Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.

Van két palotája a Piac-utcába,

De azt a rácoknak adta árendába;

Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,

S elméjébe mindég a drágaság forog.

Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,

Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.

A bús gond béesett orcájában hever,

Mérget kedveltető kincseiből kever.

Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,

Mint aranyára vert királyok képei:

Mint a sírból feljött halott útálsága,

Amelyről minden húst a párka lerága.

Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,

Mért nem adhatja az áert árendába.

S öszvekalkulálván saját számadását,

Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.

Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, -

Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget

Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,

Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.

Azonba mely szörnyű károm következe: -

Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze -

Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,

Lantornás ablakom ketté szakasztotta! -

Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,

Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!