Csokonai Vitéz Mihály: A mostani háborúban vitézkedő magyarokhoz
Óh, Múzsám! mi veszély, mi csapás rettegteti mostan |
Szűltek az egybeveszett rendű európai népek?
Vérpatakok folynak, s bennek sok régi vitéznek
Kardjai, puskái s véretlen testei úsznak.
A feldúlt falukat látom, látom mint dűltenek öszve
Már sok erős várak, melyeknek puszta falában
Róka-fiak s a gyászéjnek denevéri huhognak.
Mely szörnyű fegyverropogás! mely szívet epesztő
Rettenetes dörgés! mint verdesik a magos égre
A port a paripák! mely mérges lárma, kiáltás!
Trombita kell, Múzsám! függeszt mirtusra erőtlen |
A piciny Ámornak, kedvelte is a piciny Ámor.
Most Erató szűnjön, dörgőbb hangokra tanítson
Melpomené; hadakat látok, s közepén a hadaknak
Rénus füstőlgő partján már látom az Árpád
Kardra szokott fiait, csorog a vér görbe vasáról,
S tőle az ellenség fut s omlik előtte rakásra.
Trombita kell! e Márs fiait harsogva rikoltó
Trombita! melynek erős hangjától rengjen az erdő,
Ordítson Ligeris, repedezzen az álpesi kőszál.
Vajha te Gyöngyösinek hadi kürtjét oly teli hanggal |
Trombitaszóra tanúlt múzsáját hímzeni tudnád:
Úgy se Keményt, se magát Hunyadit később unokáink
A te vitézidnél nem fognák nézni nagyobbnak.
Merj mégis! vedd fel hadi kürtödet! Ím, az elosztott |
Verdesi a felhőt, dobog a dob, ezer paripának
Reng a főld dübögése alatt, a trombita zendűl,
S már a puskáknak lyukain a sárga halálok
Omlanak, a ropogó rézágyúk bombija dördűl,
Rettenetes morgása darázs módjára dorombol.
Ordítnak Treviris mezején a Rénus eláradt
Partjai, borzasztó hanggal riadoznak az erdők
Spíra között, s a hegyek barlangjai rábömbölnek.
Ím, már a vérnek tágas mezejére kiszállnak |
Francia nép, - Párizs nadrágtalan asszonyi népe.
Ellene ront vértől párádzó görbe vasával
A magyar, óh, mi vitéz tűz szikrázik ki szeméből!
Ím, már büszke lován villám módjára kipattan,
Kardján űl a halál, réműlés mégyen előtte,
S öldöklés kíséri nyomát; száz tarka kokárdát,
Száz sapkát látok lov' alatt a porba heverni.
Mint mikor a haragos felhőknek terhes öléből
A rohanó zápor széllel, dörgéssel elindúl,
És jéggé válván, a tarka mezőkre leomlik
S a vereses pipacsok fejeit mind öszvetiporja:
Így dörög a vérnek mezején, így tördeli öszve
A vérszín sapkás kaponyákat scytha vitézünk.
Rajta, magyar! harcon kell pálmát szedni tenéked, |
Hogy paripán űljél, hogy kard legyen a te kezedbe.
Rajta, magyar! magyaros bátor szívedbe buzog még
Ősi vitézséged, zászlód e' légyen a hadban,
Hogy hadi szép hírét elejidnek meg ne setétítsd.
E' légyen vezetőd, mikor a franc fegyvere villog
Ellened, Árpádot s Hunyadit forgasd az eszedbe,
Légy magyar, és mint ők, légy a Márs embere. - Győzöl!
Rajta, vitéz nemzet! lám, jó fejedelmed örökké
Benned s a magyaros szívben tartotta reményét.
Verd le, tipord le dühös seregét a francia népnek,
Mely mikor a törvény ellen megölette királyját,
Durva bilincseivel rettenteni kezdi hazánkat.
Rettegi már Párizs s az egész Európa csudálja |
Mely nagy tetteidet ne beszélné, óh hadi nemzet!
Míg Rénus lefelé fog folyni Batávia főldén,
S a német mezején csupa tenger nem fog eredni,
Míg az olasz bércek vőlggyé nem válnak egészen:
Ah, magyarim! nevetek tűndökleni fognak örökké.
Vajha vitézségtek szép híre nagy őseitekhez, |
Ah, mely édes öröm lepné meg scytha atyáink
Lelkeit, ah, mílyen kedves hír lenne azoknak,
Hogy még a magyar él, s él benne a hajdani lélek:
Mint vígadna vitéz unokáinak Attila s Árpád!
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir