Csokonai Vitéz Mihály: Marosvásárhelyi gondolatok | Verstár - ötven költő összes verse

Full text search

Marosvásárhelyi gondolatok

- - - - - - - - - - - - -
A ti szavatokra lelkem felhevűle,

És Vásárhely kies halmára repűle,

Melyről végignézvén a székely főldeken,

A hűs forrásokon, a fenyves bérceken:

E felséges vidék úgy magához ragadt,

Hogy szűk elmém éppen a felhőkig dagadt,

Színűltig tőlt édes hazámnak képével

És a történetek zajgó tengerével;

Sőt kijjebb csapongván a népek sorsára,

Hol örűlt, hol búsúlt, mint világ polgára.*

Mi is emelhet fel egy halandót jobban,

Mint ha az emberség tüzétől fellobban,

S úgy nézvén e főldet, mint azonegy tanyát,

És a természetet, mint egy közös anyát,

[Emberűl tekinti a főldnek népeit,

Mint egy ház fekete s fejér cselédjeit,]

Az emberiségnek sorsán gondolkozik,

S az egek tisztébe beléavatkozik?

Óh, emberi szívnek állhatatlan volta!

- Így szólék magamban) óh, már amiolta

E főldön értelmes porképek mozganak,

Mennyi változások, hány scénák voltanak!

Hányszor mutatta meg az emberek szíve,

Hogy ő a jóltévő mennyeiek míve;

De miatta hányszor kellett e világnak

Piaccává lenni minden gonoszságnak?

Ha egy ember támadt, aki áldást ontott

Embertársaira, száz volt, aki rontott;

Ha sok század alatt egy nép addig hága,

Hogy már mennyországgá lett az ő országa,

Egy nap a hódító véget vetett néki,

S ma csak bús pusztákra rogynak omladéki.

Keletről fú a szél ... az éjszín haboknak*

Cseppjei lomozó szárnyáról csorognak,

Arról jő, amelyről a dákok* főldére

A scythák bajúszos tábora bétére.

Mondd meg nékem, komoly fúvallat! látád-é

Azt a Volga síkját, mely volt az Árpádé?

Vannak-é ott, kik még mogorúl szóllanak?*

Sohajtasz, - elsuhansz, - értem, - elmúltanak!

Elmúltak, bédűltek abb' a sírhalomba,

Melyhez közelítünk mi is minden nyomba.

Tán nem is! ki tudja? egyszer megeshetik,

Hogy a Párizs helyét gonddal keresgetik

Trója és Babylon jövő tudósai,

S fókákkal pezsegnek London tört tornyai.

Hátha még ez a vár, melyen andalgok most,

Vagy ledűl, vagy őriz messzefőldi lakost?

Vagy nagy birodalom fényétől súgároz,

Vagy benne két-három medvefi kopároz?

Csuda gondolatok, kétséges jövendők,

Változó országok, emberek, esztendők!

[Míg elmém úgy bukdos ezeknek hátukon,

Mint ki nagy tengerbe evez kis ladikon,]

Múzsák, kik e várnak alját megűltétek,

Elbuggyant elmémet, kérlek, segítsétek.

Mondjátok meg nékem, mi főoka annak,

Hogy itt szabad népek, ott rabszolgák vannak?

Itt a vidék puszta, ott terem s mosolyog,

Itt éles az elme, ott ködbe tébolyog,

Itt kastélyok állnak, s gályák a partokon,

Ott holt csendesség űl az omladékokon?

Gyarló tudatlanság! zabláltan indúlat!

Két démon, mely minden szépet, jót feldúlat,

Mely a kegyetlennek botot ád kezébe

S gyáva félelmet önt a gyengék szívébe,

Mely a babonának felhozván fellegét,

Elzárja a napnak fényét és melegét,

S hideg homályában oly csudákat tészen,

Melyek az észcsírát elfojtják egészen.

Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív,

Ami téged, ember, magad kárára hív,

Ahol a szív feslett, a fő meg agyatlan,

Ott az emberi sors megsirathatatlan. -

Múzsák! most oly helyen elmélkedem, amely

A világ abroszán legkritikusabb hely,

Mely a csínos nyugat s a durva kelet közt,

A hatalmas éjszak s tehetetlen dél közt

Középpontban lévén, tisztán kimutatja,

Milyen még az ember s főldünk ábrázatja.

Itt van a legvégső óltára Pallásnak

Az emberiségnek, a csínosodásnak;

Ezen túl keletre nevet a szép Moldva,

De a termés-elme* nincs mással megtoldva;

Tovább, túl az éjszín tengernek habjain,

Vad tatár lovagol gazos pallagjain;

Túl a zömök kalmuk hordja sátorfáit,

Túl a mongol futja salétrom pusztáit;

Azon túl lakoznak a mandsuk fiai,

A tarka tigrisek s a hajnal lovai.*

Ezek mind okosak; emberek, de vadak,

Kiknek, őseinkként, fő céljok a hadak,

Kikben a hódítás nemtelen szerelme

Elfojtja, amit hoz a jó főld s szép elme.

És ki az, ki végig nézvén e népeket,

E világnak felén elnyúló főldeket

Ne borzadna, vagyis ne sírna ezekre

A még bóldogtalan félig emberekre!

Fordúlj tehát, elmém, bóldogabb táj felé,

Hol már a népeket az ész felnevelé,*

Szemléld végig Erdélyt és Magyarországot,

Hol érzeni kezdik már a napvilágot,

Járd el Germánia hajdani Bakonyját

És csudáld most benne a múzsáknak honnyát,

Lépj a franciáknak kimívelt kertébe

S a pérui kincsek negédes csűrébe,*

Hol a másik tenger kékellő kárpitja

A leszálló napnak ágyát ki- s bényitja:

Nem kezd-é szívedbe nemes öröm szállni,

Látván, hogy az ember emberré kezd válni?

Nézd a munkás éjszak mint nyüzsög és zsibong,

S dolgos méh módjára, keskeny kassában dong,

Az éjszak a köpű, a világ az a rét,

Melyben a kincseket kurkássza szerteszét,

Sőt számos rajt bocsát a messzi határra,

A Bengala s Boszton virágzó partjára;

De túl a szelíd dél áldott határain

Nézd a barna népet forró homokjain,

Vagy hever s éhezik a paradicsomban,

Vagy koldúl, vagy lop, öl, prédál alattomban.

Rongyos birtokossi ők a gyémántoknak,

Mord s paraszt kertészi a fűszerszámoknak.

Te vagy hát, óh Maros jámbor magyar vára,

Hol öszvefut a jó s a gonosz határa,

Te vagy a pont, melynél a vadság eltűnik,

Te vagy, hol az ember érezni megszűnik.

Vigyázz! mert közel van a homálynak partja,

Elnyél, ha az ősznek fénye meg nem tartja,

Akinek díszére építsél templomot,

És a vakság ellen hányj több-több ostromot.

Tele oly lelkekkel termékeny kebeled,

Kikben meg-megannyi Mentorid tiszteled,

Kiket a nemzetnek és a két hazának

A bíztató egek gyámolúl adának.

Rajta, nemes lelkek! álljunk ki a gátra,

Már Európában csak mi vagyunk hátra,

Hívnak magok után a többi nemzetek:

"Magyarok! derék nép! mit késtek? jőjjetek!

Mit késtek? termékeny bennetek az elme,

Forr szívetekben a dicsőség szerelme,

Vitéz lángotokat jobbra fordítsátok

S a békesség édes hasznát munkáljátok.

A durvaság ellen közös kötést fonjunk,

S Atlástól Pontusig örök sáncot vonjunk."

Mégyünk, nagy nemzetek! íme, Dáciának

Túlsó határin is már megindúlának,

Törjük az akadályt, melytől nem mehetünk,

S mind az emberiség kertébe sietünk.

Vajha Moldvának is kies parlagjai,

Ameddig terjednek a Pontus habjai,

Magyar Koronánknak árnyékába menne,

S a csángó* magyar is polgártársunk lenne!

Cosmopolita

Éjszín tenger, Pontus Euxinus, - mind színére, mind nemére nézve

Azaz: Dácusok

Volga (v. Atil, Atel, Etel) és Jajk (II. Katalin és Pugacsev idejétől fogva Ural) vize körűl laknak a régi mogorok, magyarok

Termés arany, termés kő: termés elme

A mandsuk főldén vadássza a tigriseket a mandsu nemzetből való ckinai császár: legvégső főld a napkeleten

Azaz: napnyugat felé

A potosi, átaljába perui kincseket Spanyolország nyeli el; mikor az anglusok az ezüst-flottát el nem csiperítik

A Moldvában lakó törzsökös magyarok így nevezik magokat; ezekhez járúlnak még az újabb időkben egyszer-másszor kivándorolt magyar és székely famíliák, a Besszarábiában, Krimeában és Új-szerviában lakó régibb és ujabb magyarok

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir