Csokonai Vitéz Mihály: LILLÁHOZ
Elolvadt a hó és a jég;
A vizek kristály tűkörében
Magát meglátja már az ég.
Lanyházó essők hullanak,
Melyek a cserén és mezőben
Új gyöngy gyanánt csillámlanak.
A virágok illatjai,
Midőn körűlte ugrándoznak
A halmokon bárányai.
Zőld koronát tol a fején;
Zefir, mint a habon, úgy úszik
A lágy vetések tetején.
A tarka rét már hímezi,
Az ezüst csergetegek táját
A gyenge nád béprémezi.
Ámor kedvtelve tébolyog,
Öröm foly a szellők mentében:
Ég, főld, tenger, mind mosolyog.
Szunnyad a pásztor édesen,
Ki őtet gyenge két karjával
Átölelte szerelmesen;
Lelkek egymás lelkébe jár:
A csalogány nyájas daljára
Szunnyadt el ez a boldog pár.
Mely már elterjedt szerteszét,
Érezhetném én is mellyemben
Az öröm legkisebb neszét!
Rég elhagyott már engemet,
Nincs oly tavasz, mely elszélessze
Holtig tartó keservemet.
És kínnak fia vagyok már,
Csak úgy lesz vége ez aggságnak,
Ha a halál síromba zár.
Éntőlem messze vettetett,
Akiért tudtam hajdanában
Becsűlni ezt az életet. -
Kiontottam vérhabjait:
Mért állítád meg életemnek
Széjjelfutott patakjait,
Tudjál engemet gyötreni?
Azért nem kellett egy cseppjéig
A véremnek kiömleni,
Tengődtetvén bús napomat,
Elsorvadjak a szerelemben
És holtra sírjam magamat? -
Csak a bohóknak kedvezel,
Kerestelek! de más határra
Futottál én előlem el:
Sebes két szárnyakat köte,
Semmit sem ért; az én láttamra
Még távolabb repűltél te.
Futásodnak gyors kerekén,
És soha reá nem vehetlek,
Hogy Lillámat bírhassam én.
Tarthatsz te, Lilla! méltó just:
Én elégtelen vagyok éppen
Megjutalmazni egy virtust.
Mely a teremtés remeke,
S nemes lelked méltóztat téged
A királyok szerelmire;
És csillaggal díszesedett,
Fellobbanván szemed lángjával,
Párnak választna tégedet.
A rang és bíbor fénylenek,
Alacsony szívűek, s valódi
Szerelmet ritkán érzenek.
És érzésnek tessék nagyon;
De van egy szívem, s e szívemnek
Nemes indúlatja vagyon.
Még sohasem legyeskedett,
Egy szív, mely a világ kincsével
Fel nem cserélne tégedet.
Hogy én majd őnála nélkűl
Caesar leszek, királyi székem
Mind a két világ nyakán űl:
Örűlhet, hogy íly sorsa jött;
Én ővele vígabban élek
A szalmás kalyibák között.
Csinálja a duttyánokat,
A tiszta forrást borpatakká,
Édenné a kopárokat. -
Hány város pompája bájolt,
Miolta véled esmerkedni,
Óh szép Lilla, szerencsém volt!
Mely másokkal hitet szeget,
Bennem még forróbbá csinálja
Az erántad gyúlt meleget:
Az ő tüzök bennem meghűl.
Én csak téged választanálak
A főld minden szépe közűl.
Az aranynak vak fényéről
Semmit se tudtak hajdanában,
Miért futsz a főld színiről?
Lillám ölelő karjai. -
Óh, bárcsak visszahívhatnának
A rimánkodók szavai!
Engedd meg azt az egyet is,
Hogy pásztor lehessen mellettem
Az én kedves barátom is. -
Óh fátum, már-már képzelem,
Hogy a szerencse laptaképpen
Játszik mindenha énvelem.
Óh halál! s vedd ki vámodat.
Mindenkor csak boldog emberre
Szórod öldöklő nyiladat?
Nyisd meg elroncsolt szívemet,
Készen állok, éltemet vedd el;
A kín nem rémít engemet.
Levegőn által szívni be,
A sírásóknál s az ijesztő
Temetők sötét gödribe,
Fegyver élére hányatod,
Majd ott kereslek fel jószerrel,
Ha végórám halasztgatod. -
"Ah! én keserítettem meg!
Ő érettem szívből lángolván,
Szerelme kínja ölte meg!"
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir