Garay János: ÁLMOS.
Büszkén miként a párducz, mint sólyom szabadon,
A zúgó Don tövében egy ősi nép lakott,
Dicső Magóg vérének véréből sarjadott.
Honn áldás volt tanyája, künn rettegett hire;
De a mit nem tehettek ellenség és halál,
Gyérítni kezdi vérét önátka - a viszály.
Nem bírja már emlőjén a nemzetség sokát,
Följajdul terhe ellen a kimerült anya,
S anyjára s egymás ellen föllázad ön faja.
A testvérháborúnak zászlója fönlebeg;
Tolúl, gyülekszik a nép, gyülése rettenet!
Hangos torokkal ordít fegyvert és kenyeret.
A mennydörgés igéje, egy edzett hős kiszól;
Megismerik szaváról, s szavára csend leszen,
Megismerik, felállván, a hősi termeten.
Mint a fehér galambtoll hótiszta őszhaja;
Fényes, bogár szemével mint nap körültekint,
Izmos, vitéz karáról erő hatalma int,
Mért rontsanak mi rajtunk dúlongó belzajok?
Van a földnek hazája még e hazán kivül,
Hol gyermekinknek áldás, nekünk jobb lét derül.
Halakkal és vadakkal s aranynyal gazdagon;
Miénk, csak kell akarnunk, mert rég miénk vala,
Megvette azt vérével nagy ősünk Attila.
Belé vetjük virágul a szent egység magát;
Az évek nagy könyvébe vért s tetteket irunk,
És a mi vért elontunk, érette lesz honunk.»
Egyszerre százezer kard az ég felé vonúl,
S kétszáz ezer vitéz zúg harsogva: «Esküszünk!
A merre sorsod elhív, mindütt veled leszünk.»
Költözni más hazába az ős hazán kivűl,
A földet megkeresni a messze nyúgaton,
Mely a nagy «Istenostort;» uralta egykoron.
(Kund, Tuhutum, Előd, Und, Tas, Huba a neve,)
A frigyet szentesítni megvágja hős karát, -
Arany serleg fogadja a hét vér hét faját.
Nagy, szent kötést e naptól egymásnak esküvők.
Az eskü törvénynyé lőn; a törvény pontja öt:
«Még él csak Álmos vére úr a nemzet fölött.»
«Törvényhozás a törzsök fők nélkül mit sem ér.»
«De vére folyjon, a ki a főhez hűtelen.»
«Mint számüzendő a fő, ha hitszegő leszen.»
Imígy huzódik égen a terhes förgeteg;
Délczeg, kemény vitézek, és őszek s gyermekek,
S hősek virági, szép nők, vándorlanak velek.
Az ősz vezér bogláros lován rohanva jár;
Lépése egy-egy ország, nézése győzelem, -
Igy jár a szittya nép közt a szittya fejdelem.
Volt útja harcz és munka, fáradság és kaland, -
Mig végre táborával Munkács és Ung felett
Kárpát egekbe nyúló ormára érkezett.
Örömkönyűs szemekkel a szép országra néz,
Mely hallal és vadakkal s aranynyal gazdagon
Mint egy virágkert elfut a termékeny sikon.
Megrázkodik valója s a téren elmutat:
«Itt van hazátok - így szól - határinál vagyunk!
De a ki megszerzendi, csak istenünk s karunk.
Csak úgy leend tiétek e hon s ti szabadok!
Erő s vitézség kell most; van az ti bennetek,
Én nyúgalomra szállok, - ti tenni menjetek!
Fiam, légy munkabíró, légy hőslelkű, légy nagy;
A fejdelem kezében a nép viaszdarab, -
Jaj annak, a ki abból csak bábokat farag!»
A párduczos Árpáddal előrezúgtanak:
Kürt harsan, szól az ének, a harczra felhivó,
A felriasztott ország egy óriás echó.
Egekbe nyújtott karral áldást a népre kér;
Hosszú fehér fürtével szellők enyelgenek,
Lelkében egy leendő hon álmi rezegnek!
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir