Gyulai Pál: MARGIT EMLÉKE.
Nyílik a rózsa virága,
S lyányom hervadozol;
Vidoran zeng a madárka,
S némán könnyed omol.
És szined oly halovány;
Fa neked lengeti lombját
S fekszel a bús nyoszolyán.
Hervadozó betegem'!
Fény lehe, illata gyógyítsd,
Oh add vissza nekem!
Kék egű hajnali fény,
Északi vész keze dúljon
Viruló völgyek ölén.
Asszanak el fa, virág;
Legyen oly puszta, kietlen,
Mint szivem, ez a világ!
Terhed gőz könnyü szárnya hordja,
Ragadj kocsi, gyorsan, hamar!
És tűnj fel immár Kassa tornya,
Kit éj és messzeség takar!
Egy régi ház vár ott reám,
Világ dereng még ablakában,
S beteg sohajtja: jőj atyám!
Szenvedsz élet, halál között!
Oh hervadó fehér virágom,
Könnyem hiába öntözött.
Lefesti kínos nyoszolyád,
Úgy fekszel ott halálra válva,
Mint egykoron szegény anyád.
Adott az ég téged nekem;
S a régi seb most ím felújul
S egy újabb vérzik szivemen.
Minden újul, minden éled,
Mindenütt mosolyg az élet,
Minden örvend: kicsi nagy!
Ki-kihajt korhadt fakéreg,
Vidul a legkisebb féreg,
Halva, halva, csak te vagy!
Arcod hát utolszor látom,
S nem mosolygasz rám soha?
Isten, Isten mit vétettem,
Hogy így itélsz énfelettem
S csak hozzám vagy mostoha?
Szomorú a halottas ház,
Szenvedő arc, mély csend,
Csak egy kedves kis leányka
Mosolyog és örvend.
Örvendez bábjának,
Se nem érzi, se nem érti
Halálát anyjának.
Jobban nagyatyádnál,
Addig sírjak én helyetted . . .
Csak mosolyogj, játsszál!
A kertben űlök nyári alkonyon,
És széttekintve elgondolkozom.
A vén diófák épen állnak ott.
Tarkán virít a kis kert száz virága.
Csillanni látom az ezüst Dunát.
Túl a vizen falucska karcsu tornya.
Mert nem vagy itt, szerette gyermekem!
Kedvenc virágod s búsongó atyád.
Nem jösz felém, vidáman, könnyeden.
Nem kelt szívembe' többé örömöt,
Szépséged, bájad egy maréknyi por.
Évek során majd eltünő bús emlék.
Megőrizem, mig sír el nem temet.
A sors nekem mi szépet, jót adott.
Bár élve még, de félig már halottan!
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir