Kisfaludy Sándor: VI. ÉNEK. | Verstár - ötven költő összes verse

Full text search

VI. ÉNEK.

Szeretem én komor télben

Forgatni a jó könyvet,

Ha szép elmevirág kél benn,

S a szív sok szép lobbot vet.

Heliconnak istennéi,
Musák, lelkünk barátnéi!

Élésinknek e földön

Szépe, ti tőletek jön!

Szeretem én látni, mint kél

Egy nap fényes pompában,

Az ébredő görögöknél

S félvilágos Hellában

Homer dicső geniusa! -
S az egész föld Parnassusa

Mint lop szikrát tüzéből

S életet nagy lelkéből. -

Szeretem én látni, mint fon,

Nyájas, vidám lélekkel

Rózsapártát Anacreon,

Már remegő kezekkel;

Mint érez csak szerelmeket,
Örömöket és kedveket,

Enyelgő lant kezében,

Már már elhúnyt éltében.

Szeretem én látni, mint ég

Önnön-lelt tűz-hangokban

Sappho, s mint vész, - mert Phaon jég -

Szilaj dühös lángokban;

A szerelem indúlatja
Szívét, eszét mint ragadja -

Ezt lángszárnyú ódába -

Azt a tenger habjába.

Szeretem én látni, mint vőn

Virgil Homer lelkéből

Egy oly szikrát, hogy új nap lőn

Homer tüze lebjéből:

Tróját látni kőhalomban -
Didót gyilkos fájdalomban, -

Tróját látni enyészni

S a nagy Rómát tenyészni.

Szeretem én Horác által

Tudni, mi a bölcseség;

A bölcs ember miként él s hal,

Mi néki a föld és ég;

Ezt a csuda természetet,
S benn az embert és életet

Milyen pontból szemléli,

S míveit mint itéli.

Szeretem én a szerelmet

Ezer képben, formában,

Most örömöt, majd gyötrelmet

Adni látni lángjában:

Mint elmésen rajzolja ezt
Ovíd, a ki hazát is veszt,

Mert szeretett s énekelt

S tilost látott - s érdekelt.

Szeretek én elkapatni

Cicero szép szavával,

Mint Róma elragadtatni

Beszédje tűzárjával;

Élni Cato hazájában,
A világ fővárosában,

A Musák szép honában, -

A hajdani Rómában.

Szeretek én Ossiánnak

Komoly, magas lelkével

Fellengezni, s hazájának

Eltelni agg képével;

S viadalmi csatájában
S hárfájának bús hangjában

Árpád hajdan-korában

Lelni szívem - honában.

Shakespearnek szeretem én

Lelket-rázó szavában,

(Emberinél többet rejtvén

Ő keblében s agyában,)

A teremtést mindenével,
Angyalával és férgével,

Látni s tudni, a mint van,

Mi - miért - s miként voltában.

Nyitva látom míveiben

A sors örök könyveit:

Az indúlat szélvészében

Az életnek rendjeit,

Miként bontja, mint zavarja,
Hányja, zúzza és csavarja, -

Embert fel s le miként vet

A játszó vak történet. -

Szeretem én Pope isteni

Lantja lelkes hangjában

Megismerni: ez itteni

Napalatti laktában,

Az ember ő portestével
És mennyei elméjével

Mely kétesen tenyészett

Csudálatos természet!

Mint lehet föld királyává

Égből eredt eszével;

S meg mint lehet föld barmává

Földből forró vérével;

Valójának ingerei
Életének mily szelei:

Istenhez fel nem kapják, -

Férgekhez le mint csapják.

Wieland által vezettetvén,

A Gratiák honában

Otthon lenni szeretek én

A hajdani Hellában:

Esmerkedni bölcseivel,
Mesterinek remekivel,

S több bölcset, mint Hellában,

Lelni Wieland magában.

Szeretek én Schiller magas

Erős, bájos lantjával

Felkapatni, hol csak a sas

Lebeg erős szárnyával;

S lelkes, velős erejében
S elragadó kellemében

Uralkodni látni ott

Minden szépet, jót, nagyot.

Szeretem a természetet

Szép egyűgyűségében,

Az embert és az életet

Természetes szépében,

Arcadia ligetiben
Látni Geszner képeiben, -

Magam oda képzelni

S kedvesem is ott lelni.

Szeretem én a világot

Dolgainak folytában,

A szentséges igazságot,

Többnyire bal sorsában,

Pfeffel lelkes meséiben,
Oktalani tetteiben,

Bölcs fátyolban szemlélni,

És hallani beszélni.

Szeretem én látni, tudni:

Voltaire esze szárnyain

Dicsőséggel pályát futni

Pindus minden útjain,

Mint tellik ki egy elmétől,
Egy ember egy életétől -

Száz-felé el ágozni

S mindég dicsőt magozni.

Rousseau által szeretem én

A szerelem forrását

Kelni látni, - s eleredvén,

Nőttön nőni folyását;

Most a remény napfényében,
Majd setét bú fellegében, -

Most öröm közt zajogni,

Majd kínok közt zokogni.

Egyet mint tesz százezerré

Az öröm s bú nemében,

S végre mint lesz egy tengerré,

Mely az élet földjében,

Zajgó tüzes hullámival
Mindent elönt-borít-nyel-fal, -

Minden öröm-virágot,

Minden reményfa-ágot.

Szeretem én jeleseit

A hajdani éveknek,

Bajnokait és bölcseit,

Bal sorsában élteknek,

Melpomene játékiban,
Corneille s Racine munkáiban

Elevenen szemlélni,

És hallani beszélni.

Szeretem én Petrarchának

Szívét fájni hallani,

S szép vadonját Valclusának

Laurától visszhangzani!

S lantja lelkes hangjaiban,
Keble buja fájdalmiban

Elmerítni szívemet,

Részegítni lelkemet.

Szeretem én vitézektől

Jeruzsálem falait

Víva látni, s tündérektől

Bajnok-szívek várait,

Tasso Síren-énekében,
S Ármídának bájkertjében

Megbűvölve ámúlni -

S ezer kénybe csordúlni.

De leginkább szeretem én

Forgatni a levelet,

Melyben szíve felgerjedvén,

Nékem első lobbot vet! -

A szív, kiért úgy epedtem,
Kiért mindent felejtettem;

Ki magában mennyet zár

S most, boldog én! enyém már.

A levelet, - melyre, úgy mint

A termékeny igére,

Melylyel a nagy teremtő int,

A zűrzavar éjjére

Napfény terjed, - napfény derűlt
Bútengerben már elmerűlt,

Már haldokló szívemre

S testét megúnt lelkemre.

151. Dal.

Sokat mondék kellemiről,

Hogy kesergém ezeket;

De testének ékeiről

Nem mondottam eleget:

Most, miólta semmi sincs már

Hymen előtt titokban,

S szerelmemnek az örömtár

Pompájában nyitva van; -

Mondhatnék most! - hajh ezeknek
Mindenképpen enyémeknek

Hüvelyeik leesvén, -

Szinte kővé váltam én.

152. Dal.

Boldog óra! hogy lángaim

Kebelét felgyúlasztván,

S testét lelkét tűz-csókjaim

Szerelemre olvasztván,

Egész kegyes valóságát

Magamhoz forraszthatám,

És egy század boldogságát

Egy kortyban felhajthatám,

Hogy a jónak soka s nagyja,
A mint azt csak egyszer adja

Amor, - szinte fája már, -

Benned van a kény-határ.

153. Dal.

(Igazságnak, valóságnak

Az ész bár mit tart és hív,

Az emberi boldogságnak

Próbaköve csak a szív:

Az észnek e föld szűk határ,

S az emberből ki-kivág,

S a múlandóság felett jár,

Mert az éggel rokonság.

De a földdel rokonabb szív
Az emberhez mindenkor hív,

És sorsaként bús vagy víg

Bölcsőjétől sírjáig.

154. Dal.

Te! ki élted boldogságát

Testiségben helyezed,

És a lélek méltóságát

Csak álomnak nevezed;

Te! ki a szív indúlatit

Kárhoztatod, átkozod;

Csak az égnek boltozatit

Formálod és nyomozod;

Ki a földön nem vagy itthon;
Kit porból fel semmi sem von, -

Ily embert ki bölcsnek mond,

Az, mint ti, szint oly bolond.

155. Dal.

(Ezer öröm virágozik

Minden ember számára;

Ki vélek nem találkozik,

Vessen önnön magára:

Mert, a hol nincs, ott keresi -

A fényben és pompában,

Hol a szívet csömör lesi

Minden élés nyomában.

Ezer öröm virágozik;
De leginkább barátkozik

Az érzékeny szívekkel

S az értelmes lelkekkel.

156. Dal.

(Nincs öldöklőbb, nincs mérgesebb,

Fenébb, kínzóbb gyötrelem,

Orvosolhatatlanabb seb,
Mint - a megúnt szerelem!
Ti, kik a szív ösztönére,

Együtt futni pályátok,

Milyent néktek a sors mére,

Egykor kezet fogátok,

E méregtől rettegjetek!
Meg ne töltse kebeletek: -

Gátolhatja bölcseség

S okos mértékletesség.

157. Dal.

Éljük, éljük az életet!

Ám de éljük eszünkkel;

Éljünk minden perczenetet, -

S utóbbra is tegyünk el.

Éljük, éljük az életnek,

Örömeit, kéjeit;

Éljük a szép természetnek

Boldogító kedveit:

Az ég maga javalja ezt;
Az élésre maga gerjeszt:

Éljünk lelkünk- s testünkkel, -

Mert holnap - tán mennünk kell.

158. Dal.

Szilajságunk szelidítni,

Mértékelni tüzünket,

Gondunk terhünk édesítni,

Lelkesítni bennünket:

Ez a szép s nagy kötelesség,

Melyet rendelt tenéked,

Óh asszony! a teremtő ég,

S ez egyszersmind főbb éked.

Asszony! ki megfelelsz ennek,
Te vagy a jó s nagy istennek

Legjobb, legszebb áldása,

Boldogságunk forrása.

159. Dal.

(A sors ura bölcsen teszi,

Hogy a jó és rosz jövendőt

Szemünk elől elfedezi -

Áldjuk, áldjuk érte őt!

Kevélységgel dagadnánk fel,

Ha bizonyos jót látnánk;

Irtózattal tellenénk el,

Ha látnók, hogy rosz vár ránk.

Józan marad jó dolgában,
Nem csügged el bal sorsában,

Mit itt remél, - amott fél:

A bölcs ember imígy él.

160. Dal.

A bölcs szíven (szerelmiben

Lehessen csak az boldog)

Jónak, rosznak cseréjében

A sors soha ki nem fog.

Az udvarnál, a pompában

Megtarthatja nyúgalmát;

A sivatag Libyában

Elverheti únalmát:

A gazdagság aranyában,
A szegénység czondrájában,

Míg szerelme tartandó, -

Boldogsága állandó.

161. Dal.

Ragyogó mell-csillagodat,

Páva-farkú czímedet,

Halmokra gyűlt aranyodat

Hír-felkapta nevedet,

Nem irígylem, - tartsd magadnak

S végy, a mit tudsz, ezeken,

Szívemnek fenn nem akadnak

Kedvei az ilyeken:

Míglen szívem való jót él,
Nem ingerli az ily füst s szél;

Nem kell néki a dibdáb,

Gyermek-kedvet töltő báb.

162. Dal.

Míg az élet tavaszában

Szívünk s elménk tüze ég;

Míg tetemünk ép csontjában

Erő s velő vagyon még;

Addig minden örömünknek

Amor legyen szerzője,

Nappalunknak, éjjelünknek

Amor legyen töltője;

S midőn éltünk ősze itt lesz,
Akkor Amort, ki bucsút vesz,

Oly barátság váltsa fel,

Mely a sírig tartson el.

163. Dal.

Ne csudáld, hogy majd minden szó

Csak szerelem versemben:

A sok édes, a sok szép s jó,

A mit érzek keblemben,

Sőt e roppant természetben

A mi lehel és munkál,

Vonsz, köt, tart, s ily szép keletben

A mi által öszveáll,

S öszvehangzik minden, minden
Kivűl, belől, alatt és fenn -

A mi élet s élelem, -

Mi az, ha nem szerelem?

164. Dal.

Minden nap új kellemekkel

Esmértet meg engemet;

Minden nap új örömekkel

Tölti boldog szívemet;

Naponként nő tiszteletem

Szép lelkéhez lelkemben;

Naponként nő szeretetem

Jó szívéhez szívemben.

Boldog Hymen! ki többet lelt,
Mint sem Amor maga képzelt; -

Ily jutalmat eddig még

Csak ritkán vön a hívség.

165. Dal.

Seregesen megy a vad lúd

Egy-egy betű képében,

Oda, hol jobb helyeket tud -

Kiált magas reptében;

Csóka, varjú alant repűl,

Emberlakot keresgél;

Sármány, pityer kertekbe gyűl,

Csipősen fúj a felszél:

A tél ajtónk előtt immár,
S ez majd mindent szorosba zár; -

Én mindennek bőjében

Vagyok Lízám ölében.

166. Dal.

Egy szép s jó szűz tiszteletét

Magának megvehetni,

Szívét, kezét, szeretetét

Örökre megnyerhetni,

A jobb ifjú mindenre kész -

S cselekedni azt meri,

A miről a hidegebb ész

Azt tartja: nem emberi.

Magyar szépek! legyetek jók,
Áldozatra s lantra méltók! -

S Árpád népe olyant tesz,

Hogy Romának társa lesz.

167. Dal.

A mit kivűl belől esmér,

Azt únni vágy az ember;

Az emberszív, az embervér

Állhatatlan csuda szer!

De felségesb természeted,

Jobb agyagból formált szív!

A hol megszáll szereteted,

Ott te holtig maradsz hív:

Mert a mit megszerethettél,
Minthogy csak jót kedvelhettél,

Szeretendő lesz mindég, -

Jóért a jó holtig ég.

168. Dal.

Oly szükséges szívemnek ő

S egész ember-létemnek,

Mily szükséges a levegő

És lélekzet mellemnek;

S a mily szükséges lételemnek

Lelkem s testem kötése,

Szint oly szükség életemnek

Szerelmének élése.

A mig veszély nem éri ezt,
Engem semmi meg nem ijeszt;

Minden ellen védelmem

És oltalmam szerelmem.

169. Dal.

A szív minden indúlatja

Telhetetlen és sovár;

Semmi meg nem nyugtathatja,

Hogy mondaná: elég már.

Sándor kicsinynek tartotta,

A mi a nap alatt van;

Diogenes nagyollotta

Lakhelyét a hordóban.

A szerelemnek egyedül,
Midőn heted egében ül,

Van oly boldog órája,

Hogy - csak múlás hibája.

170. Dal.

Csupán magad, értelmes ész,

Szerencsénket nem teszed,

Sőt még inkább vesztünkre lész,

Mert több javunk elveszed;

Érzékeny szív, te legfőbb kincs!

Nagyobb rosz vagy, mint sem jó,

Ha mindenütt veled ott nincs

Az ész, úgy mint kormányzó; -

De, kiben szív s ész kezet fog,
Az a százszor s többször boldog!

Minden jó s szép, a mi van,

Övé ezen világban.

171. Dal.

Libyának homokjain,

Hol az útas szomjan hal;

Hycrania havasain,

Hol nem hangzik madárdal;

Szerecsenek melegében,

Hol megsűl a természet;

A jégtenger közepében,

Hol megszünt a tenyészet;

Az ég bár mely hajlatában,
A föld bár mely barlangjában

Csak teveled lehetvén, -

Mindég boldog volnék én.

172. Dal.

Az ész minden új tudtával

Egy-egy öröm-falatot

Elkap, - milyent lármájával

Még egyet sem adhatott.

Tiszteletét, becsületét

Az észnek én megadom;

De kényim tág kerületét

Nem szorítja, fogadom.

Gyermekkorom játékait,
Ifjúságom szép álmait

Elragadá magával, -

Szerelmemért meg nem csal.

173. Dal.

Az aranynyal teli zacskó

Igen hasznos a földön,

A miólta némely szép s jó

Pénzzel vétethető lőn;

De nemesebb kellemeit

S díszeit a léleknek,

És édesebb örömeit

S kéjeit a szíveknek,

A mi létünk menynyé teszi,
Senki pénzen meg nem veszi:

Az aranynyal tölt zacskó

Csak boldog szív mellett jó.

174. Dal.

Erdőn, mezőn zúgva dúl-fúl

Az éjszak hideg szele;

Tölgynek, bükknek zörögve húll

S repdez száraz levele;

Hamvas ködbe van borúlva

A szép vidék pompája;

Szerelmünknek elpusztúlva

Fekszik öröm-tanyája:

De minket ez nem szomorít;
Noha négy fal közé szorít

Bennünket a zordon tél -

Szívünk mindég tavaszt él.

175. Dal.

Kiki maga útján járjon,

S boldogúljon ott bízvást;

De mást attól el ne zárjon,

S ne kénytessen arra mást;

Űzze kiki mesterségét,

Melyre kedve s alkalma;

De arra más tehetségét

Kénytetni, nincs hatalma;

Mert az ember szabad állat;
S nyomja, törje bár a vállat

Az önként felvállalt terh,

A baj könnyebbséget nyer.

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir