Kölcsey Ferenc: REMETE
Bal sors akit számkivete |
Cellájában a remete
Kulcsolt kezekkel űl.
S egyszerre lágy emlékezet
Álomként lepte meg,
S szemén, mely rég nem könnyezett,
Egy tiszta csepp remeg.
És ím keresztűl ajtaján |
Felpillant, s egy vándorleány
Roskadva lép elő.
Vállán sötét hajfürtje leng,
De képén siralom,
S melléből, ah, hörögve zeng
Szívmetsző fájdalom!
Sejdítve néz a remete, |
A lyány, kit egykor szerete,
Lelkében tűnik fel.
De az, mint rózsa mely virúl
Ha május napja kél,
Ez itt, mint rózsa mely elhull
Támadván őszi szél.
"Ki bút visel fáradva járt, |
Vedd tőlem e habzó pohárt,
S kertem gyümölcseit."-
"Nem kell gyümölcs, s habzó pohár,
Mond a vándorleány,
A szenvedő csak helyre vár,
Meghalni hol kiván.-
Keresni hívemet,
Egy év eltűnt és másik jött,
S a sors ím eltemet.
Kerestem itt, kerestem ott,
Sehol sem volt a hív,
Remény emelt, kétség nyomott
És megrepedt e szív!"
Mond a leány, s halálra dűl, |
Kifejlett a láncok közűl
Többé nem érez bajt.
Borongva néz a remete,
Forr s küzd érzelmivel,
A lyány, kit egykor szerete,
Lelkében tűnik fel.
Röppenti a hervadt felé |
Majd elveszté, majd fellelé
Kétes vonásait.
S ím lánc övedzi hűlt nyakát,
S a lánc alatt egy kép,
S fátyolhüvelyt a képen lát,
Mit gyorsan öszvetép.
Borzasztva lobban fel neki |
Önképét, hajh, ismerte ki
A holt baloldalán.
A képet, melyet a legény
Örök jegyűl adott,
Midőn szerelme szép egén
Szebb hajnal víradott.
Mély gyászt reá fájdalma von, |
Itt fekszik, akit egykoron
Szent tüzzel kedvele.
Akkor mint rózsa mely virúl
Ha május napja kél,
De most mint rózsa, mely elhull
Támadván őszi szél.
Egy gödröt ás árnyék alá , |
Mohot virággal hint reá,
Rak földet s pázsitot.
Puszpáng a sír zöld fedelén
Kupresszel párosúl,
Mely nyár mentén, mely tél jöttén
Örök búként virúl.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir