Kosztolányi Dezső: Lám, ma újólag az álom
Lám, ma újólag az álom
Lám, ma újólag az álom
mély szakadékaiban jártam, barlangos ölében,
melybe magány szomorog s eltéved a benne bolyongó.
mély szakadékaiban jártam, barlangos ölében,
melybe magány szomorog s eltéved a benne bolyongó.
Ó, de miként kezdjem, fölocsúdva, a földi beszédet?
Régi kilincseken és szigorú kapukon kotorásztam,
rozsda-evett záron a kezem hadonászva dörömbölt,
száz idegen küszöbön, a szobák zavaró labirintján
és a sosem-szakadó út mentén visszasietve
vak folyosók morajos üregébe lihegve haladtam,
áporodott levegőn, fakuló lim-lom szalagában,
s csalva a titkoktól, gyerekes, csökönyös akarással
mentem előre.
Régi kilincseken és szigorú kapukon kotorásztam,
rozsda-evett záron a kezem hadonászva dörömbölt,
száz idegen küszöbön, a szobák zavaró labirintján
és a sosem-szakadó út mentén visszasietve
vak folyosók morajos üregébe lihegve haladtam,
áporodott levegőn, fakuló lim-lom szalagában,
s csalva a titkoktól, gyerekes, csökönyös akarással
mentem előre.
| Sötét tereken, homokos sivatagban |
névtelenül magam is, mert errefelé ki sem ösmert,
csak feledés fogadott, hervadt nefelejcs-koszorúval.
Messze lehettem már. Oly messze, akár az örökre
elrohanó emlék, vagy mint a futó fiatalság.
Erre szelídebben lejtettek elém a vidékek,
hajladozott a füszál, a göröngy gurigázva köszöntött,
kerti golyók mosolyát tükrözte a föllobogó láng.
Futva követtem az ős jeleket s különös vezetőim
elkalaúzoltak, hova már a madár se röpülhet.
Utca nyilott ki. Szegény házacska. Fölötte falombok.
Omladozó téglák közepébe a deszkakerítés
fülletegen-terhes szagokat gőzölt ki magából,
visszaidézve diákkoromat, szivemet nehezítve.
Most sebesen kúsztam, föl, a téglahalom tetejére
és bekukucskáltam tüstént a palánk repedésén.
Pillanatig tartott. De a szívem, az elhalványult,
mert a virágai közt rég-porladozó nagyanyám állt.
Épp ahogy ösmertem. Figurás, lila-színű ruhában,
sárga-szivós arccal, közönyös nyugalommal, amellyen
Ázsia búja fakult, a csodák patinája aranylott.
Zöld papagájt tartott, játszódva, öreg-merev ujján
s ferde japáni szemét rézsút a madárra emelte.
Verte a déli verő. Körülötte a régi nyaraknak
dús aratása hevert. Rendekbe kötötten a kévék,
búzakeresztek, idők gazdag teliségü kepéje,
ért örömökből, ért szomorúságból a kalangya.
Észre se vett, amikor bejutottam a kerti utakra
s elhajigált labdák, karikák tetemébe botolva
megkerülém a huzós kútat, mely az ócska szivattyún
messze suhant, kacajos tavaszát pityeregve siratta.
Tarka ebünk szunnyadt, hunyorogva, a lanyha garádics
vén, düledék kövein. Az idő rohanása is állott.
Bűvös erővel vont befelé a szobába zarándok
áhítatom, mely célt mutatott valahol a sötétben.
Mentem utána megint, kanyargova, fogyó türelemmel
s túl, a kopár folyosó végén, remegőn benyitottam.
Omladozó téglák közepébe a deszkakerítés
fülletegen-terhes szagokat gőzölt ki magából,
visszaidézve diákkoromat, szivemet nehezítve.
Most sebesen kúsztam, föl, a téglahalom tetejére
és bekukucskáltam tüstént a palánk repedésén.
Pillanatig tartott. De a szívem, az elhalványult,
mert a virágai közt rég-porladozó nagyanyám állt.
Épp ahogy ösmertem. Figurás, lila-színű ruhában,
sárga-szivós arccal, közönyös nyugalommal, amellyen
Ázsia búja fakult, a csodák patinája aranylott.
Zöld papagájt tartott, játszódva, öreg-merev ujján
s ferde japáni szemét rézsút a madárra emelte.
Verte a déli verő. Körülötte a régi nyaraknak
dús aratása hevert. Rendekbe kötötten a kévék,
búzakeresztek, idők gazdag teliségü kepéje,
ért örömökből, ért szomorúságból a kalangya.
Észre se vett, amikor bejutottam a kerti utakra
s elhajigált labdák, karikák tetemébe botolva
megkerülém a huzós kútat, mely az ócska szivattyún
messze suhant, kacajos tavaszát pityeregve siratta.
Tarka ebünk szunnyadt, hunyorogva, a lanyha garádics
vén, düledék kövein. Az idő rohanása is állott.
Bűvös erővel vont befelé a szobába zarándok
áhítatom, mely célt mutatott valahol a sötétben.
Mentem utána megint, kanyargova, fogyó türelemmel
s túl, a kopár folyosó végén, remegőn benyitottam.
Itten a légbe kövér, guruló hahoták fakadoztak.
Régi hadastyánok poharazva pihentek az elmúlt
harcok után, a csaták szomorú diadalma szemükben
és öreges papok is, füsttől feketült fogaikkal,
ültek idilli-vigan, mélázva a renyhe melegben,
színtelenül, kicsikét megkopva a hosszu haláltól.
És nagyapám köztük magasult. Lobogó haja lengett.
Arca sugárzott még, a szakálla, szemöldje ezüstlött,
kék szeme mély-babonás fénnyel ragyogott az időben,
mint matuzsálemi agg, a múlás avarában egy ősfa,
úgy tartotta fölém, kínálva szelíd terebélyét
s én, valamint hajdan, kuporogva leültem eléje.
Nyomba reám nézett. De olyan szigorú figyelemmel,
mintha csodálná, hogy unokája a ködbe barangol
s koldusi mezbe keres vigaszt, a valótól elűzve.
Régi hadastyánok poharazva pihentek az elmúlt
harcok után, a csaták szomorú diadalma szemükben
és öreges papok is, füsttől feketült fogaikkal,
ültek idilli-vigan, mélázva a renyhe melegben,
színtelenül, kicsikét megkopva a hosszu haláltól.
És nagyapám köztük magasult. Lobogó haja lengett.
Arca sugárzott még, a szakálla, szemöldje ezüstlött,
kék szeme mély-babonás fénnyel ragyogott az időben,
mint matuzsálemi agg, a múlás avarában egy ősfa,
úgy tartotta fölém, kínálva szelíd terebélyét
s én, valamint hajdan, kuporogva leültem eléje.
Nyomba reám nézett. De olyan szigorú figyelemmel,
mintha csodálná, hogy unokája a ködbe barangol
s koldusi mezbe keres vigaszt, a valótól elűzve.
Újra mesélt nekem ő.
| Mély sebbel öreg koponyáján, |
Cifra török piacon kanalazta, szegény, a piláfot,
ette fanyar kenyerét, hegyes és meredő mecsetek közt,
visszamerengve az ákácok suhogó levelére
s édesapámra, ki még meg sem született. Nyomorogva,
számkivetetten járt, kocogott alacsony kalyibákon,
majd a Magas Portán dalt mondott álmos agáknak
és a kegyes Szultán hallgatta az árva Emigránst.
Mennyi nehéz év jött. A beszélő elszomorodva
nézte lefolyt idejét s a mesében a tengeri orkán
árnya sötétült föl, riadozva, vitorla, sirályok.
Vézna dereglye suhant. Recsegett-ropogott az alattság.
Kurjantgatva vigadt a habok keserű karavánja
s vitte a célja felé, a pokolba, az égbe hajítva.
Ámerikába futott, menekülve a messze New-Yorkba,
mely makacsul késett a vizek dagadó magasában,
zöld viharok ködein, palaszürke egek moraján át.
Hogy zokogott aztán, amikor kikötött a hajója.
Angol szótárát szoritotta a partra kiszállva
s szíve rokontalanul dobogott a titáni falak közt,
négerek és yankeek ihogó-vihogó seregében.
Átfájt álmaimon fájdalma, mely úgy komorult rám,
mint az az égbetörő, roppant fellegkaparó ház
s én, ki figyeltem rá, elalélva, könnyekre fakadva
csókoltam kezeit s a valóra riadva felültem.
Most a teám gőzöl, hogy a szenderemet tovahajtsa,
ámde kezem nem nyúl a kanálhoz. Ijedve tekintek
szerte a pesti szobán. Kinyiló szemeimbe lidércek
népe tusáz, amilyent nem lát az aludva-szorongó.
Látom alakjaimat, kik a végtelen éjbe bolyongva
feltünedeztek a múlt raktárán s onnan a mélyből
lesve figyelnek rám. Mit akartok a bús pihenőtől?
És mit akarsz nagyapám, ki könnyekre tanítsz, mikor alszom,
úgy, hogy a párnám sír. Mi sugallat űzött ide hozzám
mély-azonos búddal, már nem-fiatal unokádhoz,
aki a régi hazát a keservek egekre csapongó
torlatain keresi s őrjöng a vizek sivatagján,
törpe Kolumbusz? Ezt példázza komor jelenésed?
Erre figyelmeztetsz? Nem szólsz, de szivem tefeléd zeng
s hősi szavakra gyúlok, robogó ütemekbe dalollak.
Megsiratom magamat, ki ma él, siratom ivadékom
s téged, a példaadót, siratom mi örökletes átkunk,
bús kezedet, mi hamu, szemedet, mi sötét a sötétben,
arcodat is siratom, fejedet, szivedet s a ruhádat,
foszladozó gombod, mi a síri porokba gurult már.
Annyi idő múltán, új gond közepette siratlak.
Jaj, mi az ember. - - - -
ámde kezem nem nyúl a kanálhoz. Ijedve tekintek
szerte a pesti szobán. Kinyiló szemeimbe lidércek
népe tusáz, amilyent nem lát az aludva-szorongó.
Látom alakjaimat, kik a végtelen éjbe bolyongva
feltünedeztek a múlt raktárán s onnan a mélyből
lesve figyelnek rám. Mit akartok a bús pihenőtől?
És mit akarsz nagyapám, ki könnyekre tanítsz, mikor alszom,
úgy, hogy a párnám sír. Mi sugallat űzött ide hozzám
mély-azonos búddal, már nem-fiatal unokádhoz,
aki a régi hazát a keservek egekre csapongó
torlatain keresi s őrjöng a vizek sivatagján,
törpe Kolumbusz? Ezt példázza komor jelenésed?
Erre figyelmeztetsz? Nem szólsz, de szivem tefeléd zeng
s hősi szavakra gyúlok, robogó ütemekbe dalollak.
Megsiratom magamat, ki ma él, siratom ivadékom
s téged, a példaadót, siratom mi örökletes átkunk,
bús kezedet, mi hamu, szemedet, mi sötét a sötétben,
arcodat is siratom, fejedet, szivedet s a ruhádat,
foszladozó gombod, mi a síri porokba gurult már.
Annyi idő múltán, új gond közepette siratlak.
Jaj, mi az ember. - - - -
1922
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
