Kosztolányi Dezső: FEBRUÁRI ÓDA
mily mély homályba? Csillagaim hunyó
világa hamvad. Földre ver le
szörnyű betegség.
egyszerre itt van, szőnyeges és meleg
szobámba sétál, mint a farkas,
rám vicsorogva.
Nincsen menekvés, zörgetek esztelen,
kemény kilincsen és vasajtón
koppan a szándék.
távolba mosva, sápatag és merőn,
már mint az özvegy, kit halott férj
hűtlenül elhagy.
vigaszt se súgsz te. Mint a csodálatos
józan való vagy és a hűség
s mint a halál nagy.
pálmáit és a téli-sötét delet
s a mélyből a fényes magasba
fölkiabálok.
Jó volt tevéled járni a sárgolyó
üröm-vidékét, a keserű mezőt,
ó, boldogságom édesanyja,
társam a rosszban.
De te szerettél. Egyszerű és igaz
jóságod oly gyors, lángoló volt,
hogy utolértél.
a gondolat, hogy "meghűlök", amikor
önzésem is előzve: "meghűlsz",
már te kimondtad.
pontos szavakkal, úgy, ahogy illet ez,
mert köznapi voltál te mindég,
mint a verőfény.
téged dalollak, még nyomorékul is,
száj nélkül is, szájamba sebbel,
emberi nagyság.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir