Kosztolányi Dezső: A JELENÉS
A JELENÉS
Egy fátyolos, halvány nő jött elébem,
karon ragadt s az arcához szorított.
S én bízva-bízva némán nézdelém
lágy, gyöngyvirágszagú sötét haját
és arca hófehéres csillogását,
megreszkető, gyémántszinű könnyűit,
gyászfátyolának méla rebbenését.
Nem ismerém, nem láttam sose őt
s karon ragadt s az arcához szorított,
fúló nyögéssel, félő rettegéssel -
s én szótalan és lázasan követtem...
karon ragadt s az arcához szorított.
S én bízva-bízva némán nézdelém
lágy, gyöngyvirágszagú sötét haját
és arca hófehéres csillogását,
megreszkető, gyémántszinű könnyűit,
gyászfátyolának méla rebbenését.
Nem ismerém, nem láttam sose őt
s karon ragadt s az arcához szorított,
fúló nyögéssel, félő rettegéssel -
s én szótalan és lázasan követtem...
Az ujjaink hamar eggyé fonódtak
s agyamba forró ájulat nyilalt.
Egy percre eltűnt a világ szememből
s a csillagok közé rohanva föl
kalandorútra szállott méla lelkem.
Aztán lejöttem s ajka bíborára
csókoltam a mennyég aranyporát,
mi útjaimba testemhez tapadt.
S az ismeretlen, halvány nőt remegve,
titkos gyönyörrel búsan nézdelém...
s agyamba forró ájulat nyilalt.
Egy percre eltűnt a világ szememből
s a csillagok közé rohanva föl
kalandorútra szállott méla lelkem.
Aztán lejöttem s ajka bíborára
csókoltam a mennyég aranyporát,
mi útjaimba testemhez tapadt.
S az ismeretlen, halvány nőt remegve,
titkos gyönyörrel búsan nézdelém...
Olyan fehér volt, mint szerelmesem,
kivel a kékes nyári éjszakában
gyakorta jártam, hogy még élt a földön;
olyan szelíd volt, mint az én anyám,
akkor, midőn fejem ölébe hajtva
a reszkető égbolt tüzére néztem,
mint álmodó, elfáradott diák.
S én ezt az ismeretlent úgy szerettem...
kivel a kékes nyári éjszakában
gyakorta jártam, hogy még élt a földön;
olyan szelíd volt, mint az én anyám,
akkor, midőn fejem ölébe hajtva
a reszkető égbolt tüzére néztem,
mint álmodó, elfáradott diák.
S én ezt az ismeretlent úgy szerettem...
Szétdúlt sikátor ósdi útjain,
sírhalmok eldőlt oszlopi között,
égő tivornya rikkantó zajában,
kietlen éjjel meddő némaságán
vitt csendesen ez ismeretlen asszony
s én néztem egyre halvány ajkait...
sírhalmok eldőlt oszlopi között,
égő tivornya rikkantó zajában,
kietlen éjjel meddő némaságán
vitt csendesen ez ismeretlen asszony
s én néztem egyre halvány ajkait...
Egyszerre felkiálték: "Ismerős vagy!
Te a Halál vagy."
"Az vagyok" - felelt
Te a Halál vagy."
"Az vagyok" - felelt
és vérvirágot csókolt ajkaimra,
befogva csendesen húnyó szemem.
befogva csendesen húnyó szemem.
1905
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
