Madách Imre: Az alföldön
Ős mytussa a magyar nemzetnek !
Felhő vagy te, néped a villámlás,
Melyek egymásért együtt születnek.
Lássak lányt, szépet mint délibábod,
Férfiút, ki oly szilaj, mint a mén,
Mely bejárja végig a pusztákot.
Melynek árnya leng a síkságon le,
Andalítót, mint a nádasoknak
Lágy szellőtől suttogott zenéje.
Melyen büszkébb lelkünk szárnyalása,
Melyben önbecsérzetünk növekszik
S a természet karját frígyre tárja.
Nádfedésű halászgulibádat,
Bibliás szent egyszerűségében
Hadd töltsem le e nehány órámat. -
Susogó nádtenger leng körűle,
A halászlak feltárt ajtajánál
Tűz lobog fel, fényes füst felette.
Ül körűl a kis család hallgatva,
S elmereng soká a csillagokban,
Pásztortűzben gazdag éjszakára.
Kezd beszélni s hősies regéje
Kezd beszélni nagyszerű napokról,
Melyeket sírjokba elkisére.
Nem legeltek csendes marhanyájak,
Tábor volt e puszta őrtüzekkel
Csillogó s körül hősök tanyáztak.
S ösztökéjét a suhanc eldobta,
Mintha hívta volna tündér szózat,
Árván hagyta az ekét magára.
Szökevényét táborban kereste,
Nem hogy visszahívja, búcsúcsókját
Hozta el csak, melyet az felejte.
Hogy legjobbjai mind elhagyák már
És szavára senki sem figyelmez,
Mert Isten most véráldozatot vár.
Állt mellette hű harangozója,
S híveit miként templomba szokta,
Most bömbölve hívta szent csatára.
A honvédet víg dalt énekelve
Nézni a halál hideg arcába
És rohanni véres győzelemre.
A huszárt mint lakodalmi népet,
Kardját cifraságnak vélted volna
És az mégis vészt, halált terjesztett.
Menydörgő ágyúknak villanását,
Míg a háromszín zászló ragyogva
Mint szivárvány törte a borút át.
Hogyha végre a táborba szálltunk,
Békötöztük vérző sebeinket
Megtörültük fűsttől barna arcunk.
Nem tűrtek előbbvalót a harcban
Ámde a tűznél csak bajtársakká,
Egyenlőekké váltak mindnyájan.
S éneklénk - vezérink ott valának
Szenvedtek velünk, kik kiskoruktól
Ültek bíborán dús uraságnak.
S feltűzék a rongyos atillára;
Szemeikben könyű és mosoly volt
Fordítván az egészet tréfára.
Mért maradtam én meg sírásónak ?"
Hallgatott az ifjú és egész kör
Gondolá folytatását szavának.
Felsohajtva szólt : "Óh bátya, mondd meg
Volt-e még huszár s honvéd, nem voltak
Ennyi fényes csillaga az éjnek ?
Lesz ha tested, bátya, sírba mégyen.
És ha Isten úgy akarja, mint én,
Egykor véled ragyogok az égen."
A család betért a gulibába;
Nyugszik minden, még csak a serdűlő
Gyermek méláz a gyepen magába.
A harctérnek sírjai kinyilnak
S a haragvó hősök széltűl űzött
Tűzlidércek képében futkosnak.
Mint táborhely újólag feléled.
S a vad ménes földrázó futását
Tarthatni huszárok seregének.
Míg a messze felvonúló felhő
Viharon jő, harci paripáján
S meg-megbődül villámot lövellő.
Tombol a mén, ég a gyermek arca;
Érzi, érzi, hogy seb vérzik mellén
S haldokolva hull a harcpiacra.
S hős szellemnek érzi illetését.
A szellő virágot hajt reája
S kedvesének érzi ölelését.
S néz még egyszer társi seregére,
Végső erejével int utánok
Búcsuzásul és kiált : "Előre !"
A nap felkelt, szivárvány az égen,
Messze fénylő ragyogással játszik
Délibáb a megfrissült vidéken.
Győztünk, győztünk ! mond a feleszmélő,
Ott lobog fel a háromszín zászló,
Ottan csillámlik a szuronyerdő."
Érzi melle ép, hogy álmodott csak,
Felkél és egyhangú nyúgalomban
Áll előtte képe a pusztának.
Nem vesz el, míg áll az ősi puszta !
S meg-megjő, hogy tündér ujjal szőjjön
Egy-egy álmot a puszták fiára.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir