Tompa Mihály: A VÁMOSUJFALUSI JEGYZŐ.
Amely vért és lelket pezsgő kedvre forral;
Sáros utaidnak sincs a földön párja,
Tengeren és itt az utast egy sors várja.
Vámosujfalvának érdemes jegyzője;
Ki nyakig sárosan s rózsás jó kedvében,
Tokajból az őszi vásárról jön épen.
Két rosz sarlóhátu, meg nem verdett lovat;
Fakó szekerében hogy nem nyí a kerék:
Annak oka csak a hangfogó habarék.
Várván: csak felveszi tán a szekerre.
Szomszédjára szinte nézett a vén fukar,
Gondolván: kéredzzék, ha felűlni akar.
Rájok esteledett az idő az alatt,
S keservesen érvén nagy későn Liszkára:
Együvé kerűlt a két szomszéd hálásra.
Hja! mert egyik szegény, a másik meg gazdag!
S a jegyzőt nem soká a száraz zsup-ágyon:
Bortól, fáradságtól elnyomta az álom.
Zsebében reszketve fogta, szorongatta.
A jegyző álmában egyszer csak megszólal...
S titkos nagy dolgokat beszél ki fen-szóval:
Istenem! bizony még ráakadhat más is!
Tolcsva...! csak én tudom! ne Péter, száz arany...!
Megjött már a levél, - beh nagy pecsétje van!
Tudta a jegyzőről, hogy nagy érckutató!
Hátha bányát talált...!? s hogy felviradának:
Hosszu nagy jó reggelt kivánt szomszédjának.
Uti társa elé ételt, italt rakat,
A kinálgatással majdhogy meg nem öli,
S a hazavitelt is felajánlja neki. -
Hogy lehet most ilyen a fukar Kelemen!
Otthon meg igazán elállt szeme-szája,
Amikor meghítta egy kis vacsorára.
Közel tíz óráig vigan poharaztak;
A Kelemen bora vénebb volt, mint maga,
S drága jó ízén tul se színe, se szaga,
Mindennapos vendég a vén Kelemennél;
Sőt nem vendég többé, hanem házi barát,
Iván mindennap a barátság poharát.
Sőt kölcsön-pénzzel is még maga kinálja;
Mindenre azt mondja: szivesen, szivesen!
Ez aztán jó szomszéd, áldja meg az Isten!
De nem így van vele Péter, unokája;
Ki sokat tünődik, de fejébe nem fér:
Mit süt-főz nagyapja a vén Kelemennél?
Látja, hogy nagyapja van nagy jó kedvében;
S a jóféle máslás felvágván a nyelvét:
Össze-vissza beszél fehéret, feketét.
Nagy sok jó'karatját!' - «Ejh! mondja a fösvény,
Csekélység, csekélység, édes jó szomszédom!»
'Node ne féljen, mert lesz nekem is módom...!'
Mert hisz a jáspis, meg a bánya mit vétett?»
S e szóra megaludt a jó jegyző vére,
Megmeredt, mint akit a szél fején ére.
Hanem hisz énnálam sírban van a titok.»
De a szegény jegyző nem ejt szót, csak bámul,
S borsónyi veríték szakad homlokárul.
Nagyokat sohajtva magához tért végre,
'Ejnye, ejnye! - monda fejét megcsóválva: -
De ugyan hogy jutott a titok nyomára?'
Ki szájából leste a jegyzőnek a szót;
S ez, jó bor és cselnek csakugyan engedett,
Imígy beszélvén el a titkos esetet.
Még egy teremtésnek se szóljon felőle!'
«A légynek se szólok, haljak meg, ha mondom!»
S a kincssovár fukar itt a rég várt ponton...
Hogy valami rejlik, gyanítottam régen;
Harminc esztendeje, hogy lesem, kutatom,
Most megadta Isten! örömmel mondhatom.
Drága jáspis-kővel van telisded tele;
Bányát fedeztem fel! - s belőle legottan
Három szép darabot mutatóul hoztam!'
'Édes szomszéd uram! Bécsben van már régen,
Elküldtem, - levelet is írtam melléje,
Felséges asszonyunk hogy maga szemlélje!
Köszörűltesse ki ezt a jáspist szépen,
Illeni fog gombnak s jó lesz bizonyára
A királyurfiak magyar dolmányára.
Sok szép furcsaságot, szelencét s egyebet;
De még szobáit is kipallóztathatja,
Igen alkalmas lesz e végre a nagyja.
De hogy itt legyenek kevés idő alatt;
Mert öreg vagyok, - s ha meg találok halni:
Nem tudja a helyet senki megmutatni.
Templomot épitnünk hogy megengedtessék;
Szomszéd! lesz elég pénz! de Bandi is legyek,
Hogyha meg nem veszem a tokaji hegyet.
Hét alatt kegyelmes válaszát elvárom.
Azóta Mária Terézia látja:
Ferenczy János a jegyző, hű jobbágya *.--
«Bizony nagy szerencse, kedves szomszéd uram!
Hanem én aggódom mégis kegyelmeden,
Isten látja lelkem, mert igen szeretem!
Most is itt jár Balta, az a hires rabló;
Látja! háza hitvány, kutyája sincs, pedig
Biz Isten pénzeért még meg is ölhetik!
Én, mint egy királyt, ugy eltartom holtiglan,
Tenyeremen hordom, házam legyen háza, -
Ha ... várandóságát reám átruházza!»
Az elaludt jegyző egy kukkot sem felelt;
S mert ha nagyapját még tovább is faggatja:
Péter is reá ront, nagy lévén haragja.
Míg Péter imígyen dult-fult nagy mérgében:
Csak Balta volnék most! de hiszen így is jó...
Majd rád-riasztok én, megverdett vén kopó!
Aki csak a gazdag embert fosztogatta;
Sőt sokan azt mondták, hogy azt sem ő teszi. -
Ember vérét keze soh'sem ontotta ki.
Mikor együtt még csak két hétig valának;
Azután elszökött s rabló lett; - kik látták,
Igen szomorúnak mondák az orcáját.
Hogy képében a vén fukart megriasztja;
Ugy is lett, - egy este neki öltözködék,
S belép Kelemenhez, ki fenn gunnyaszta még.
Én Balta vagyok...! de most egy szó se légyen!
Máskép a tarkódon huzom ki nyelvedet...
- A megréműlt fukart leírni nem lehet.
Nagyapját a manó az ablakra hozta,
Hogy egy jó éjszakát mondjon szomszédjának...
Benéz: s hajszálai mind az égnek állnak.
S a zárt ráfordítja kétszer nagy hirtelen;
Lármát üt - kiáltoz: gyilkos, rabló, tűz van!
S mindenki talpra áll Vámosujfaluban.
Hogy még veszedelmet hozhat rá tréfája;
Zaj van, a harangot kivűl félre-ütik...
Most az ablakon egy ugrással kiszökik.
De közel senki sem mer menni nyomában;
No már benne vagyok! mond Péter, s nekivág
És keresztűlussza a Bodrog folyamát.
Biztatva vezetve a vasvillás hadat;
Olaszi és Zsadány, Kispatak és Sára
Kirohan a Balta megszorítására.
Átszállott a népség csónakon, hidason;
Péter pedig futott a pataki rétnek,
Félt, de örűlt is a lármás eseménynek.
Ösmernek, tudják, hogy haramja nem vagyok...
De mégis, házára törtem, - és Kelemen...
Ejh! derék kifogni ennyi sok emberen!
Szólt a lápos réten, s a nádasba suhan;
Jó Péter! ép nyomod leve az áruló,
Hiven megmutatván a csak imént hullt hó.
De nincs bátorsága bemenni senkinek;
- Gyujtsuk rá a nádast, no csak rajta, rajta!
Vagy kezünkbe kerűl, vagy ott ég meg Balta!
A jó Péternek ez nem volt eszébe sem:
Megborzadt, - de mindjárt szólott határozottan:
Már most, ha itt veszek, sem fogtok ki rajtam!
A külön gyujtott tűz egymáshoz közeleg,
És amidőn körül ropogva öszveér:
Nappal lesz, és az ég piroslik, mint a vér.
Jeges kacsa kereng fenn nagy csapatokban;
A róka hátára eleven pernye hull,
S csattogó fogával vagdal hátra vadul.
Égő nádbokréta száll fel a fellegig;
Szikrázva, feketén hull ismét a hóra,
Mintha csillagmorzsa s borulatrongy volna. * --
Magát egy lápkutban nyakig elsülyesztvén;
Le-lebukik gyakran, a tűz nem árt neki,
Csak az átkozott füst szemét ne egye ki.
Kigyók pezsdűlnek ki meleg zsombékibúl,
S kunkorogva sülnek meg a zsarátnakban...
- Körűl, a tűz rózsaszin délibábja van.
Leégett a nádas, de egy lelket sem lát;
Beszél, okoskodik a nagyszámu sereg,
De lápra menni nincs kedve senkinek.
A lápkutba bukott, vagy a tűz ölte meg.
S haza-takarodván, jó Péter is kilép,
Elhagyva cirmosan hideg kútbörtönét.
Hazaverekedett mégis szerencsésen;
Másnap reggel a nép a kutat meglelte,
Megégett szűrt, baltát s kalapot mellette.
S a hír elterjesztvén ezt a történetet:
Egy hétre, fél falu állitá ugysé-vel
Hogy a holttestet is elérte kezével.
A kiragasztott lap mindenütt letépeték,
Mely Baltát leírta s fejére díjt szabott; -
- S csudálatos! megszűnt a rablás is legott.
De a rablót egyre látja még nagyapja;
És most a kötéstől többé nem idegen,
Máskép sohsem ér célt a fukar Kelemen.
Estéi, napjai igen vígan folynak;
De bezzeg eladott jószágot és kincset...
Péter máson akart, de magán is csinyt tett.
Mely Ujhelybe híjja fel jegyző uramat!
Hogy hallja meg ott a magas feleletet!
Mely levelére a megyéhez érkezett.
Vele nagy bújában még a föld is forgott.
S szedi-veszi magát a fukar Kelemen:
A jegyző képében Ujhelybe felmegyen.
«Nem én vagyok... vagy én, - habozva felele;
Hanem amit tart a kegyelmes felelet:
Az utolsó pontig enyém, engem illet!»
Oktalan tettét a felsőség roszalja,
S ím megdorgáltatik érte nyilvánosan,
Jelentse a megyén, ha ilyes dolga van!
Szine előtt többé ne ügyetlenkedjék!
Ezuttal a levél is mondott eleget...
S most Isten hirével innét haza mehet!
Félig eszméletlen hagyá el a termet;
Aztán megátkozta magát, születését,
S Vámosujfalunak vén bolond jegyzőjét.
A jó szomszédok közt levél és kincs felett!
Nyögött, fútt a fukar féltébolyodottan:
«Jaj, jaj...! mennyi drága jó bort megitattam!»
Pedig milyen szép volt a három darab kő!
Már hiába! mert a Gyapáros kebele
Drága jáspis-kővel van telisded tele.
Borozgatott Péter néhányad magával;
S elbeszélte, mint jár a Balta képében...
- Egy idegen ember űlt az asztalvégen.
Egy szekér kunsági tisztabúza vagyon;
Aki hozta, Péter kezét jól megrázva
Eltűnt - és a dolgot meg sem magyarázta.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir