Tompa Mihály: A TENGERSZEM.

Full text search

A TENGERSZEM.
 
Hol vette magát a mélységes tengeren
Széthajigált sziget, mint annyi idegen?
Tán szenved a nyugtalan számkiüzetésben,
A rokon elemtől ellökve végképen?
 
Magas hegységek és fenyvesek honában,
Mit keres a kékes tengerszem magában?
Hol vizében halvány mohotkák teremnek,
Míg vésze s gyöngye van a kevély tengernek.
 
-
 
Nagy, nagy a mélységes tengernek határa,
Még a gondolat is fárad míg bejárja,
Csak a tengerkirály halad bátran rajta,
Ilyetén beszédben háborogván ajka:
 
«Hatalmam nagy voltát hirdetik a vizek,
A két hajnal között melyek kékellenek;
Enyém a nagy tenger! s van-e erő, elme,
Tajtékos szájába mely zabolát vetne?
 
Előtör a vihar s zúgó kiséreti,
Széles mellét, vállát a haboknak veti,
S a tenger és vihar szörnyü küzdelmére,
A víz csudái is meglapulnak félve.
 
De a bolond vihar elveszti a csatát,
Bus rekedt bőgéssel fáradtan áll tovább.
Tenyerem a tenger hátát megsimítja,
S ugy van, mint az előtt, nincs egy cseppnyi híja.
 
Merre szemem tekint, víz, víz mindenfelé...!
Egy porszem sincs, mely azt megszeplősítené;
Bércet mász, magát a föld keblébe furja
Az ember, - de ide nem volt, nem lesz utja?»
 
Szólt a tengerkirály, hatalmán kevélyen,
S járt süppedés nélkül a szörnyü mélységen;
S amint a sárgálló part felé tekinte:
Elbámult, - szemének nem hitt eleinte.
 
Aztán közelebb megy, s imé a part felett,
Ragyogó szépségü tündérhölgy lépeget;
Gyenge, mint a tavasz, könnyü mint a lepe,
Hullámzó zöld ruhát viselvén termete.
 
A gazdag koszorú, mely homlokát födte,
Rengő kalász-, falomb- s virágból volt kötve,
És amerre fordult, gyöngéd lába alatt
A kopár part-élen zsenge pázsit fakadt.
 
S szólt a király, érvén a tenger szélére:
«Ki vagy te, kellemek csábító tündére?»
'Én, a föld leánya', felelt a hölgy halkan,
És minden szavában édes, csengő dal van.
 
A király sokáig csudálván kellemét,
Édesgetve hítta, hogy lépjen közelébb;
De ő mézes-mázos szavakban nem bízik,
És a biztos partról le nem száll a vízig.
 
«Ne félj, bájos tündér, tartózkodás nélkül
Lépj e lágy habokra, jőj hozzám vendégűl!
Lelkednek gyönyör lesz, két szemed amit lát,
A vizek csudáit, a tengernek titkát!»
 
Ezt mondván, rálehelt szája a tengerre,
Amely zajtalanná simúla egyszerre;
Mint az üveg, fehér s átlátszó lesz habja,
S titkos mélységeit szép tisztán feladja.
 
Fövénye aranyszín; és a kősziklákon
Tengermoh terűl el, mint gazdag zöld bársony;
Felpirosló koral függ rajta szegélyűl, -
S mindez oly csudásan tünik fel a mélybűl.
 
S most talán kilyukad a tenger feneke? -
Rögtön tág örvény nyíl, - forog... forog s vele
Száz tündöklő csiga kering a napfényen,
Ámultan függ a szem e varázs-tölcséren.
 
Majd a hableányok csábdala zeng. - S távol
Ezer szökő-kut lesz a tenger habjából; *
Magas vizsugarak hét színben pompázván,
Szivárványerdő nő a tenger határán.
 
A természetrajzok egyező állítása szerint a cetek orrlyukaikból magas sugarakban fújják fel a tenger vizét.
A király látván, mint bámúl a föld lánya:
Szép szava hálóját újólag kihányja,
«Látd! még ez mind semmi! de benn a tengeren...!
Oh szép tündér siess, jőj vendégűl velem.»
 
De a tündér eszmél s ott hagyja a királyt
Ki végső reményben még utána kiált:
«Ah legalább mondd meg, lakhelyed hol vagyon?»
'Amott a távolban kéklő hegyormokon!'
 
Szólott és messzejárt kevés idő alatt,
S most a vizek ura hallat ily szavakat:
«Hah! bár legyen magas felhőkben lakhelyed,
Föld kevély leánya, bírnom kell tégedet!
 
Enyém léssz...! s a száraz véled enyém lészen, -
Melyet elfoglalni ugyis tervem régen.
E rut száraz földre kín csak rá is nézni,
Mely birtokom mellett alig egy tenyérnyi!»
 
-
 
A tündért a király nap nap mellett várta,
De az nem jött többé tengere partjára,
Sokáig tervezett, tünődött, aggódott:
Célja elérésére hogyan lelne módot?
 
Erős határozat kelvén benne végre,
Leszállt a mélységes tenger fenekére;
Hol a nagy munkához gyorsan hozzá fogott,
Maga mellé vevén ezer rontó habot.
 
A távol bérceknek egyenes irányban,
Lyukat kezdett vájni a földnek gyomrában,
S az iszonyu munkán, földön sziklán által,
Lassan bár, de haladt segítő hadával.
 
És a szörnyű erő, mellyel dolgát tette,
Ijesztő földingást okozván: felette
Erős városoknak lőn végső romlása,
De ő mit sem gondolt ezekkel, csak ása.
 
S amint elébb, elébb jutott a föld alatt,
Egyszerre üreges hegybarlangba szakadt;
Szelek tanyája volt a sötét föld odva,
Kik ott tekergőztek nagy gombolyagokba.
 
S most a szűk bejárón, mint a kigyó feje,
Üvöltve nyúlt, csuszott mindenik kifele;
Benn a sok gombolyag fogy és kisebbedik,
Körül-ér a földön, oly hosszu némelyik.
 
És áttör a király sziklát, földréteget,
Tolongó hullámok állván háta megett.
Majd olyan hegybe vág utjának közepén,
Holott mészkő terem, gyulékony gyanta s kén.
 
S alig érzé meg a mész a hullámokat,
Sisegni, forrni kezd, melegszik és dagad;
Aztán lángot kap a több gyúlanyag vele,
S zuborgva fő, rotyog a földnek kebele.
 
Végre miképen a forró üst a fedőt,
Tűzfolyam löki fel dörgve a hegytetőt;
S vörös hullámokkal harsogva elárad,
Hamuba takarván a virágzó tájat.
 
De a tengerkirály minderre nem tekint,
Egy percig pihenvén, tovább rombol megint;
S eljut a kincsszellem aranybarlangjáig,
Hol megmérhetetlen gazdagság csillámlik.
 
Középen, mint a szél, nagy vaskerék forog,
Kiállván belőle ezer aranyhorog,
Függnek rajta vérző, rángatózó szívek;
Kincsen vett rabjai a kincs szellemének.
 
Nem sok munka kell már a megjegyzett hegyig,
Hová a tengernek ura törekedik;
Alá ért. S felfelé tartván egyenesen,
Zuhogva buggyan fel a víz a bérceken.
 
Sziklás regényes táj...! sugár, zöld fenyvesek!
Enyelgő szellő fú, a madarak zengenek;
S még a tengerkirály körűl sem nézve jól,
A szép tündér kilép hűs erdők árnyiból.
 
Látni a zaj okát, gyorsan közeledik
A kerek tó felé... a vízkirály pedig
Habok közé rántja, mielőtt eszmélne...
S a tenger közepén bukkan csak fel véle.
 
«Hah! enyém vagy mégis! kiált győzelmesen,
És nászhozományod a száraz föld leszen...»
S ah! a szegény tündér egészen oda van!
Kérés, könyhullatás, mind, mind haszontalan!
 
A földnek határa buvában megsárgúl,
Lehull a zöld levél fonnyadtan az ágrúl;
Bús rabságban eped a föld szép leánya...
Megsárgult fejének virágkoronája.
-
 
Egyszer a viharral küzdött kemény csata
Után, a megfáradt király elszunnyada;
Most a fogoly-tündér felkél, s a tengeren
A távol bérc felé szalad egyenesen.
 
Már jót halad, midőn az alvó felébredt,
S iszonyú haragba hozván a történet:
A hölgy után rohan... s a vizek sík hátán
Össze-vissza űzi, mindenütt nyomon járván.
 
A tündér pihenni gyakran meg-megálla;
S ahol csak egy percig megnyugodott lába:
Földdé vált a hullám, képezvén szigetet,
S rá, koszorujából fű és virág esett.
 
Imígy kergetőzvén sokáig, végtére
Megszabadúlt a hölgy, biztos partot érve;
De irtóztató lőn a király haragja,
Látván, hogy tengere szigetekkel rakva.
 
És rájok uszítá a lázadt habokat,
Dühöngött, dúlt, - de a sziget csak ott maradt,
És az elhullatott virág s fű magvábúl
Felvirúla nyájas zöldelő oázúl.
 
Anyjánál napjai a tündér-leánynak,
Ifjúság s álomban felváltva folyának;
De új csapás érte a tenger királyát,
Vizére az ember vivén nehéz gályát.
 
És gyakran csatázik most is a viharral,
Szigetre s hajósra vészes boszút forral;
S ha felháborodik s zugni kezd habja:
Bércen a tengerszem zaja megmutatja.

 

 

Arcanum Zeitungen
Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

Über uns Kontakt Press room

Languages







Arcanum Zeitungen

Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir