Tompa Mihály: TÍZ FORRÁS.
TÍZ FORRÁS.
Mindenható szerelem! aki éltetsz
Ajkad melengető fuvallatával!
Kezed mindent ujjá teremt, kiszínez,
A lombzugás, illat, holdfény, madárdal
Rólad regél és szól lágyan a szívhez.
S mikép a reggeltől zománcozott köd,
Halmot, mezőt hol feltakar, hol elföd;
Ha jő a vágy, a sejtelem,
S dereng, borong rejtelmesen:
Te jöttél elburkolva benne,
S a szív érez, mielőtt még ösmerne!
Te vagy hatalmas összekötni
A mélységgel a magasságot;
A halandót, a halhatatlant
Csudásan egymáshoz varázslod!
Boldogságodnak még nevet nem adtak,
Gyötrelmed is sajátos kéjjel gazdag!
Ajkad melengető fuvallatával!
Kezed mindent ujjá teremt, kiszínez,
A lombzugás, illat, holdfény, madárdal
Rólad regél és szól lágyan a szívhez.
S mikép a reggeltől zománcozott köd,
Halmot, mezőt hol feltakar, hol elföd;
Ha jő a vágy, a sejtelem,
S dereng, borong rejtelmesen:
Te jöttél elburkolva benne,
S a szív érez, mielőtt még ösmerne!
Te vagy hatalmas összekötni
A mélységgel a magasságot;
A halandót, a halhatatlant
Csudásan egymáshoz varázslod!
Boldogságodnak még nevet nem adtak,
Gyötrelmed is sajátos kéjjel gazdag!
-
Vadon szép tájék! a Bükk s Mátra
Dús rengeteggel dől egymásra:
Állván ingatlanul, merőn:
Koronás cser zúg a tetőn,
Olykor a völgyek hallgatag
Mélyén a gerle felkacag;
S hegyomlás zúdúl, - tompa hangján
A delelő vad felriadván.
Dús rengeteggel dől egymásra:
Állván ingatlanul, merőn:
Koronás cser zúg a tetőn,
Olykor a völgyek hallgatag
Mélyén a gerle felkacag;
S hegyomlás zúdúl, - tompa hangján
A delelő vad felriadván.
S hideg, vagy hév emlőiből,
Mig a forrás, a csermely anyja,
A szilaj bérci patakot
Örök fris élet-nedvvel tartja:
Mint csontváz állnak a romok,
Rájok vad inda kunkorog;
Melyek lélek gyanánt betölték:
Kihalt belőlök zaj s dicsőség.
Mig a forrás, a csermely anyja,
A szilaj bérci patakot
Örök fris élet-nedvvel tartja:
Mint csontváz állnak a romok,
Rájok vad inda kunkorog;
Melyek lélek gyanánt betölték:
Kihalt belőlök zaj s dicsőség.
Régen, régen, - midőn még e vidék
Ősvad pompájában büszkélkedék
S a szent berek sugalmas lombjait
Le nem fosztá még emberek keze,
Csurgóitól szép tündér szellemek
Családja végkép el nem rezzene;
S a hagyomány, a néphit fellegvára
Le nem omlott hideg tanok szavára!
Jött a vadonba tíz ifjú vadász,
Fényes, derült homlokkal, mint az ég;
Bátor, kalandos tíz testvér fiú,
Lélekben, testben erős ivadék.
Még hallgat a kürt, a rugalmas káva
Nem szór sivító, gyilkoló nyilat:
Hogy mind a tíz, bámulattal megállva,
Felkiált a csudás látvány miatt,
Mely fenn játszik, mint egy arany-szivárvány.
Két távol hegy magas tetőin állván:
Bájos tündérhölgyek laptáznak,
Arany almát dobván egymásnak.
A bűvös lapta jön, megyen,
Gyorsan, kimérve s fényesen;
És míg sebes futása közt
Ütődve ér egymáshoz:
Az ívben, melyet útja ír,
Gyémánt sziporka szálldos.
Ősvad pompájában büszkélkedék
S a szent berek sugalmas lombjait
Le nem fosztá még emberek keze,
Csurgóitól szép tündér szellemek
Családja végkép el nem rezzene;
S a hagyomány, a néphit fellegvára
Le nem omlott hideg tanok szavára!
Jött a vadonba tíz ifjú vadász,
Fényes, derült homlokkal, mint az ég;
Bátor, kalandos tíz testvér fiú,
Lélekben, testben erős ivadék.
Még hallgat a kürt, a rugalmas káva
Nem szór sivító, gyilkoló nyilat:
Hogy mind a tíz, bámulattal megállva,
Felkiált a csudás látvány miatt,
Mely fenn játszik, mint egy arany-szivárvány.
Két távol hegy magas tetőin állván:
Bájos tündérhölgyek laptáznak,
Arany almát dobván egymásnak.
A bűvös lapta jön, megyen,
Gyorsan, kimérve s fényesen;
És míg sebes futása közt
Ütődve ér egymáshoz:
Az ívben, melyet útja ír,
Gyémánt sziporka szálldos.
A tíz fiú sokáig bámul...
De rögtön jő a gondolat:
Ivét leölti oldalárul
S karcsú tollas vesszőt ragad.
A kéz bizton emelkedik...
S lelő egy almát mindenik;
Az átvert alma hogy lefordúl:
Megszűnik a látvány azontúl.
De rögtön jő a gondolat:
Ivét leölti oldalárul
S karcsú tollas vesszőt ragad.
A kéz bizton emelkedik...
S lelő egy almát mindenik;
Az átvert alma hogy lefordúl:
Megszűnik a látvány azontúl.
Rejtett sötét tanyátokon
Nyugodhattok, bérc vadai!
Ki nem feszül többé a húr,
A kürt sem fog rivalgani;
A táj fejedelmi szarvasa
Nyomát eb ne szaglássza ma.
Az ifjak mennek, mennek szótalan,
Iszákjokban a bűvös alma van:
Melyből szívökbe átszivárog
Eddig nem ösmert édes méreg.
Szorongás, vágy és szerelem...
- Este felé egy várhoz érnek.
Nyugodhattok, bérc vadai!
Ki nem feszül többé a húr,
A kürt sem fog rivalgani;
A táj fejedelmi szarvasa
Nyomát eb ne szaglássza ma.
Az ifjak mennek, mennek szótalan,
Iszákjokban a bűvös alma van:
Melyből szívökbe átszivárog
Eddig nem ösmert édes méreg.
Szorongás, vágy és szerelem...
- Este felé egy várhoz érnek.
Belől a vár olyan tündéri...!
Körültök illat, fény, varázslat...
Az arany almák itt teremnek,
Csoportosan huzván az ágat.
Most lágyan síró ének zendűl.
Szólván mély, titkos érzelemrűl...
S mig bámulnak a tüneményen:
Tiz tündérlány eléjük mégyen,
S ki melyik almáját lelőtte:
Mosolyogva megáll előtte...
Körültök illat, fény, varázslat...
Az arany almák itt teremnek,
Csoportosan huzván az ágat.
Most lágyan síró ének zendűl.
Szólván mély, titkos érzelemrűl...
S mig bámulnak a tüneményen:
Tiz tündérlány eléjük mégyen,
S ki melyik almáját lelőtte:
Mosolyogva megáll előtte...
-
Elő, elő már hős vitézek!
Mert óra múlik, nap halad!
Ah, a tündérek lágy ölében
Az öröklét egy pillanat...!
Kit szerelme tart, hová menne?
- S nem vágy el tíz ifjú levente.
S a hölgy is mind oly boldog ifja mellett,
Hanem anyjok ellenzi a szerelmet.
És fogja bűvös vesszejét,
Hogy a vár, melyet véle megcsap,
Mint a köd szálljon szerteszét;
Mig a lyánykák oly hőn esengve kérik:
Hagyná az ifjakat szeretni nékik!
Mert óra múlik, nap halad!
Ah, a tündérek lágy ölében
Az öröklét egy pillanat...!
Kit szerelme tart, hová menne?
- S nem vágy el tíz ifjú levente.
S a hölgy is mind oly boldog ifja mellett,
Hanem anyjok ellenzi a szerelmet.
És fogja bűvös vesszejét,
Hogy a vár, melyet véle megcsap,
Mint a köd szálljon szerteszét;
Mig a lyánykák oly hőn esengve kérik:
Hagyná az ifjakat szeretni nékik!
'Nincsen hatalmam, kedves gyermekim!
Hozzánk emelni földi lényeket;
És tudjátok, hogy meg kell halnia
A halandónak, kit tündér szeret!'
«Nem úgy! - felelnek a tündér leányok -
Oh jó anya! leszállunk mi hozzájok!»
Hozzánk emelni földi lényeket;
És tudjátok, hogy meg kell halnia
A halandónak, kit tündér szeret!'
«Nem úgy! - felelnek a tündér leányok -
Oh jó anya! leszállunk mi hozzájok!»
'Szellemvilágnak gyermeki!
Mocsoktalan, légtiszta lények!
Mulandó szív szerelmeért
Halandó testet öltenétek?
A föld porába hullanátok
Gond- s búbánattal küzdeni?
Megkóstolnátok a halált is,
Szellemvilágnak gyermeki?'
Mocsoktalan, légtiszta lények!
Mulandó szív szerelmeért
Halandó testet öltenétek?
A föld porába hullanátok
Gond- s búbánattal küzdeni?
Megkóstolnátok a halált is,
Szellemvilágnak gyermeki?'
«A mi világunk, szólt a leánysereg,
Fényes és magas, ah de nem meleg!
Van jó illat, de nincsenek virágok,
Melyekből a balzsamos lég szivárog.
Oly szép a föld! - kit itt körüllebegnek:
Mosolygó árnyak, szép ködalakok;
De nincs bennök forró, élő, verő szív,
Rajtok szemünk, nem lelkünk andalog.
Lehajlik a menny-boltról a szivárvány,
Pihenvén a kies, szép föld határán;
Fényes és magas, ah de nem meleg!
Van jó illat, de nincsenek virágok,
Melyekből a balzsamos lég szivárog.
Oly szép a föld! - kit itt körüllebegnek:
Mosolygó árnyak, szép ködalakok;
De nincs bennök forró, élő, verő szív,
Rajtok szemünk, nem lelkünk andalog.
Lehajlik a menny-boltról a szivárvány,
Pihenvén a kies, szép föld határán;
Csak akkor kezd a harmat égni, élni:
Ha a magasságból a földre hull;
Miből van a virágok bája, színe?
A fényes nap leszállt sugáribul.
Oh hagyj minket szeretni, küzdeni...!
Boldogíts velök s őket általunk!
Hadd izleljünk édeset, keserűt...
S ha éltünk, akkor szívesen halunk!»
Ha a magasságból a földre hull;
Miből van a virágok bája, színe?
A fényes nap leszállt sugáribul.
Oh hagyj minket szeretni, küzdeni...!
Boldogíts velök s őket általunk!
Hadd izleljünk édeset, keserűt...
S ha éltünk, akkor szívesen halunk!»
-
Eggyé levének a hű szeretők,
A szív erős, lázas vonzalmival;
De megrendűl a bérc, az ősi vár,
A harci kürt harsányan felrival,
Tiz hű vitéz meleg, fájó bucsú után,
A hadra elszáguld tajtékozó lován.
A szív erős, lázas vonzalmival;
De megrendűl a bérc, az ősi vár,
A harci kürt harsányan felrival,
Tiz hű vitéz meleg, fájó bucsú után,
A hadra elszáguld tajtékozó lován.
És míg otthon az árva hölgyek
Várják, várják hogy visszajőnek:
Ezek vínak kemény csatákat,
- A vér a harcmezőn megárad, -
Mint tíz oroszlán küzd a tíz lovag,
És mind a tízen el is hullanak.
Várják, várják hogy visszajőnek:
Ezek vínak kemény csatákat,
- A vér a harcmezőn megárad, -
Mint tíz oroszlán küzd a tíz lovag,
És mind a tízen el is hullanak.
-
Az özvegy hölgyek a mély rengeteg
Vidékein busan tévelygenek;
Hol egy emlék, egy nyom maradt
A holtakról: felkeresik...
De tündéranyjok megjelen
És szemrehányást tesz nekik.
Vidékein busan tévelygenek;
Hol egy emlék, egy nyom maradt
A holtakról: felkeresik...
De tündéranyjok megjelen
És szemrehányást tesz nekik.
Hét lánya mond rá fájdalommal:
Ah nem fogadtunk szót neked!
Kinnal, nyomorral felcserélvén
A fényes boldog életet,
Fa lettünk, mely búsan kiszáradt,
Rajtunk utált lét, késő bánat!
Ah nem fogadtunk szót neked!
Kinnal, nyomorral felcserélvén
A fényes boldog életet,
Fa lettünk, mely búsan kiszáradt,
Rajtunk utált lét, késő bánat!
Aztán a három hű özvegy felel
A fájdalom nyugodt fenségivel:
Ah, légyen áldott, szent az óra, melyben
Szeretni és szenvedni megtanúlánk!
Veszít a szív és emlékszik halálig,
A bú emel, gyönyörrel szúr a fúlánk!
Hű fájdalomban a szent kép miénk,
Nem vágyunk vissza, hol nem szenvedénk!
És a köny, a köny! örömed
Óráiban mosolyg veled;
S ha lelked fáj, égetve kínja:
Lelkedről azt magába szívja.
Oh, szánunk fényes szellemek!
Kik soha nem könyeztetek!
Mi vígasztal, jutalmaz, enyhít,
Erény, hűség s fájdalmak ára,
Egész mennyország itt a földön
Az égtől egy könycseppbe zárva!
A fájdalom nyugodt fenségivel:
Ah, légyen áldott, szent az óra, melyben
Szeretni és szenvedni megtanúlánk!
Veszít a szív és emlékszik halálig,
A bú emel, gyönyörrel szúr a fúlánk!
Hű fájdalomban a szent kép miénk,
Nem vágyunk vissza, hol nem szenvedénk!
És a köny, a köny! örömed
Óráiban mosolyg veled;
S ha lelked fáj, égetve kínja:
Lelkedről azt magába szívja.
Oh, szánunk fényes szellemek!
Kik soha nem könyeztetek!
Mi vígasztal, jutalmaz, enyhít,
Erény, hűség s fájdalmak ára,
Egész mennyország itt a földön
Az égtől egy könycseppbe zárva!
Majd elhagyott leányihoz
A tündér ujra visszatérvén,
Aludva lelte azokat
Hüs bokrok, vad sziklák alatt
A rengeteg más-más vidékén;
Mi volt a fáradt lélek álma:
Azt könyeikből kitalálta.
És bűvös vesszejével arcát
Megérintvén a tíz leánynak:
A rengeteg külön vidékin
Egy egy forrássá változának.
-
A tündér ujra visszatérvén,
Aludva lelte azokat
Hüs bokrok, vad sziklák alatt
A rengeteg más-más vidékén;
Mi volt a fáradt lélek álma:
Azt könyeikből kitalálta.
És bűvös vesszejével arcát
Megérintvén a tíz leánynak:
A rengeteg külön vidékin
Egy egy forrássá változának.
-
A tájékon, hol a Bükk s Mátra
Erdők- s bércekkel dől egymásra,
Tiz forrás ont dúsan vizet,
A három hév, a hét hideg! -
Az ér, mely származik belőle,
Halk nesszel lejt alá a völgybe,
Mint aki álmában beszél;
S mig a hét forrás él csak nyáron:
Hő keblével nem fagy be három,
Buzog folyvást, ha nyár, ha tél.
Erdők- s bércekkel dől egymásra,
Tiz forrás ont dúsan vizet,
A három hév, a hét hideg! -
Az ér, mely származik belőle,
Halk nesszel lejt alá a völgybe,
Mint aki álmában beszél;
S mig a hét forrás él csak nyáron:
Hő keblével nem fagy be három,
Buzog folyvást, ha nyár, ha tél.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
