Tompa Mihály: A KÖLTŐ FIÁHOZ.
A KÖLTŐ FIÁHOZ.
Kinek szemén könycseppek állnak
Az egyszerű sirhant felett,
Hol a végzet költő-apádnak
Olyan korán ágyat vetett:
Ifjú, törőld le a könyűket!
Olvasd meg a felíratot:
S szived fennen vervén, örűlhet
Apádnak őt hogy vallhatod!
Az egyszerű sirhant felett,
Hol a végzet költő-apádnak
Olyan korán ágyat vetett:
Ifjú, törőld le a könyűket!
Olvasd meg a felíratot:
S szived fennen vervén, örűlhet
Apádnak őt hogy vallhatod!
S ha mása vagy lángszellemének:
Lantját ragadd fel és jövel!
Légy, mint ő volt, meggyult szövétnek,
Mely kínban ég, de fényt lövel!
Ne hidd, hogy a költői ösvény
Szirt közt vezet, tüskét terem;
Kínt és sebet virággal födvén:
Begyógyít a láng képzelem.
Lantját ragadd fel és jövel!
Légy, mint ő volt, meggyult szövétnek,
Mely kínban ég, de fényt lövel!
Ne hidd, hogy a költői ösvény
Szirt közt vezet, tüskét terem;
Kínt és sebet virággal födvén:
Begyógyít a láng képzelem.
Mi nem vágyunk fel, küzdve polcért;
Irígykedésre nincs okunk;
De milliók közt, milliókért
Fenn érezünk, fenn gondolunk!
Nem olyanok vagyunk a földön,
Mint annak sok más férgei;
A nyárfa, bár mocsárba' nőjön,
Fejével a felhőt veri.
Irígykedésre nincs okunk;
De milliók közt, milliókért
Fenn érezünk, fenn gondolunk!
Nem olyanok vagyunk a földön,
Mint annak sok más férgei;
A nyárfa, bár mocsárba' nőjön,
Fejével a felhőt veri.
Megsért, ki ránk sajnálva útal,
S a részvétnek bemutogat;
Bennünk a nép jár koszorúval,
Vagy hord condrát és foltokat.
És jaj, ha a bénúlt lovagnak
Láttatni kell tört csontjait,
S a bölcsnek és a dalnokoknak
Nyomor koldul mindennapit!
S a részvétnek bemutogat;
Bennünk a nép jár koszorúval,
Vagy hord condrát és foltokat.
És jaj, ha a bénúlt lovagnak
Láttatni kell tört csontjait,
S a bölcsnek és a dalnokoknak
Nyomor koldul mindennapit!
Nem kell nekünk terített asztal,
Kimért kegy és magas mosoly;
Jobban esik s feljebb magasztal
Az a köny, mely dalunkra foly.
Rokonszenv az az egy ajándok,
Mit a költő fogad, szeret, -
Lopvást, mint a menny a virágok
Kelyhébe lop hüs cseppeket.
Kimért kegy és magas mosoly;
Jobban esik s feljebb magasztal
Az a köny, mely dalunkra foly.
Rokonszenv az az egy ajándok,
Mit a költő fogad, szeret, -
Lopvást, mint a menny a virágok
Kelyhébe lop hüs cseppeket.
Ragadt-e por a költő térdén?
Feleljetek, kevély nagyok!
Kegyelmetek hajlongva kérvén:
Jelent-e egy meg nálatok?
Igen! - nehéz bút orvosolni,
Ölébe venni csüggedőt;
Vagy nevetek fénnyel bevonni,
Mint a nap a kopár tetőt.
Feleljetek, kevély nagyok!
Kegyelmetek hajlongva kérvén:
Jelent-e egy meg nálatok?
Igen! - nehéz bút orvosolni,
Ölébe venni csüggedőt;
Vagy nevetek fénnyel bevonni,
Mint a nap a kopár tetőt.
Sok önmagát árulja drágán,
Más lenni tud, mint aki volt;
Cserél hite s szerelme árán
Kényelmet és sok földi jót:
Mi nem szoktuk magunk eladni!
S a lángzó szív után megyünk ...
Mint a madár, választjuk, aki
Szeret, szűköl, - dalol velünk!
Más lenni tud, mint aki volt;
Cserél hite s szerelme árán
Kényelmet és sok földi jót:
Mi nem szoktuk magunk eladni!
S a lángzó szív után megyünk ...
Mint a madár, választjuk, aki
Szeret, szűköl, - dalol velünk!
Járván kelvén az élet útján:
Szabadság visz, szeretjük azt;
Vándorbotunk a szirtre sújtván:
Számunkra hüs forrást fakaszt.
S leszúrva, hév zord pusztaságon:
Kihajt, sátort borít fölénk,
Hogy árnyában szép fényes álom
Tündér karján szendergenénk!
Szabadság visz, szeretjük azt;
Vándorbotunk a szirtre sújtván:
Számunkra hüs forrást fakaszt.
S leszúrva, hév zord pusztaságon:
Kihajt, sátort borít fölénk,
Hogy árnyában szép fényes álom
Tündér karján szendergenénk!
Felépül a rom s vár előttünk,
Mély sírjából a mult kilép;
Fölkél a holt, s meghallja tőlünk
Biráitól, itéletét.
S kik látunk a távol jövőbe:
- Mig gondatlan köszönti fel
Kelyhét a nép, mámorba dőlve -
Nekünk korán könyezni kell.
Mély sírjából a mult kilép;
Fölkél a holt, s meghallja tőlünk
Biráitól, itéletét.
S kik látunk a távol jövőbe:
- Mig gondatlan köszönti fel
Kelyhét a nép, mámorba dőlve -
Nekünk korán könyezni kell.
Beszél a szent, dicső természet,
De mi vagyunk tolmácsai;
A szív amit titokban érzett:
Tőlünk hallja kimondani;
Ülünk villám- s tengerhabokra, -
Értjük virág s szellő szavát;
Mi az Úr égő csipkebokra,
Jelentve általunk magát.
De mi vagyunk tolmácsai;
A szív amit titokban érzett:
Tőlünk hallja kimondani;
Ülünk villám- s tengerhabokra, -
Értjük virág s szellő szavát;
Mi az Úr égő csipkebokra,
Jelentve általunk magát.
Ifjú! ha hív az égi szózat:
- Zengő koboz maradva rád, -
Haladj nyomán a szunnyadónak,
Folytasd éltét, folytasd dalát!
Ahogy zengett, zengj hangosabban!
Harsány szavát harsogd felűl ...
Ha ő felhők közt járt magasan:
Te a fényes napig repűlj!!
- Zengő koboz maradva rád, -
Haladj nyomán a szunnyadónak,
Folytasd éltét, folytasd dalát!
Ahogy zengett, zengj hangosabban!
Harsány szavát harsogd felűl ...
Ha ő felhők közt járt magasan:
Te a fényes napig repűlj!!
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
