Tóth Árpád: EGY LEÁNY SZOBÁJÁBAN | Verstár - ötven költő összes verse

EGY LEÁNY SZOBÁJÁBAN

Az ágya szélén ültem, s mint e sötét, kopott ágy,
Oly gyűrött volt szivem, amelyen forró testét
Lustán és finoman vetette el az esték
Mezítlen s bánatos úrasszonya: a csókvágy.

Néma volt s elhagyott volt a kis szobában minden,
S a fakó aranyszínü alkonyatban,
Mint beteg princ a díszes, halk fogatban,
Lankadt illatok nyujtóztak szelíden.

Már vetkőzött a szőke némber, s búsongva néztem,
Milyen unott s hideg a karja mozdulása,
S lelkem hervadt kertjében bús gondolatok hársa
Zizzent meg csendesen, ősziesen s setéten.

Nézd, szólottam magamhoz, mily zölden s haloványon
Csillog e nő szeme az estben... érzed? érted?
Egykedvű és fakó jelzőlámpás ez élted
Komor sínjei közt egy sötét állomáson...

Ó, lesz-e állomás, hol szebb fény s jobb melegség
Fogadjon, feleség és boldog vacsora?
Vagy szörnyü kóborlásod már nem szünik soha?
S csak ily pihenők várnak, bús kéj s mérgezett esték?

S könnytelen, megsirattam a petyhüdt nyoszolyán
A régi-régi percet, mikor még nem volt mindez,
S még úgy nyúltam a kéjért, mint vertarany kilincshez
A csodarejtő élet zárt, titkos kapuján...

1909

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir