Tóth Árpád: VERGŐDÉS
Puffadt háttal feszülnek a csúf, setét erek.
Egykedvűn bámulom... egy perc... és nem merek
Tovább nézni e kézre, s a lámpa fénye kínoz.
Ó, hűsítsd, éji lágy lég, asztalra csüggedő főm!
Hadd higgyem: simogatva anyuska ül ma itten,
Kinek érintésétől halkan billent s szelíden
Fiatal térdei felé remegő bölcsőm...
Remegő térddel járom, s a nyúlt folyó-szalag
S minden, szegény szememben, a roppant hold alatt
Torz óriássá puffad, s bús szimbólummá dermed:
Istenem, kik ezek? e szörnyü gyermekek,
Kik fényes kocsik sínjét egykedvűn igazítják?
S ki tudja ama békés bárkák nyugalma nyitját,
Mik bizton elballagnak az örvények felett?...
Mért jár eszemben egyre a kenetes, vén kántor:
"Fiaim, gyáva volt még ő is, a másként bátor
Deák Brutus, mikor beléje dőlt a kardnak..."
S gyermekvágyak búsítnak, sok régi, drága estém:
"Anyus, ha nagy leszek, mint a nagy pap-diákok,
Maga az első padban üljön, ha prédikálok..."
...S egyszerre eltünődöm: ha most holtan elesném?...
Kinek csak víg enyelgés, ha fáradt homlokom
Kecses mellére hajlik, s tréfa, ha átfogom
Kétségbeesett hévvel, mikor párás az alkony;
Ki tettetőn figyelné, ha szóba kezdene
Arról ajkam: mi az, mi olykor elsetétít,
S titkon tükörben nézné fénylő csecsebecséit,
Míg halkan felnevetnék... egy asszony kellene...
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir