Tóth Árpád: A BACCHÁNSNŐ
Vannak, tudom, szivek, mint a harmat s a hó,
De engem, meztelent, a kéj mindenható
Talpa tipor, s ragály lakik az én szivemben.
Mint két súlyos gyümölcs, emlőm halkan lelankad,
S mint csóktanyák vén tükrén vak karcolások vannak,
Testemen harapások emléksebei égnek.
S lankadt törzsem feszítve, még dölyfös daccal győzök,
Hisz nyakam hajlatából bőrömbe mérgeződött
Ezernyi szerelem édes jószaga árad.
De hogyha vérem zajdul: ím egy királyi férfi! -
Megreszketek, s egyetlen pillantása ugy éri
Bensőm, mint roppant villám, mely lesújt és eléget.
S egyszerűn, mert a nyafka édelgést megvetem,
Ajkam az ajka közé, fogára temetem,
S lázas kezeim vonják, hol vár széles, nagy ágyam!
Hisz aztán szívem úgyis csak pernyés rongy marad,
S az ébredés, mit őrült s szilaj kéjem arat,
Csak ez: ocsúdni tompán és zsibbatag merengnem.
Mély karikái völgyén szemem lustán pihen,
Óh, ki mondhatja meg, setét mélyeiben
Ki nyugszik temetetlen, hány átokverte hulla?...
A tűnő perc szivemben nem hágy, csak ravatalt.
Hol a tegnapi láz?... óh, hol a kifacsart
Gyümölcs nedve, ha héját hátad mögé dobod?
Hogy akit csókolok, köztük egy se legyen,
Ki tüzes ágyamon lázas-reszketegen
Ne érezné a nyílt sír hideg lehelletét!
Csak átélni a test, míg fájva, újra gerjed;
Óh, szakadatlan csókok, óh, szakító gyötrelmek -,
Így lettem halavány én és mindörökre mártír.
Józanság és szemérem hogy szállna szembe véle?
Ha roppant szava zeng, mind elcsitulnak, félve,
Mint a sivatag éjjel, ha bömböl az oroszlán.
Hogy egyszer majd Halál s Kéj, két ősi vérrokon,
Testemnél, víni készen, egy fénylő alkonyon
Találkozik, s szemük véresen összenéz!...
Megyek, büszkén; s csillagzó fényben, bibor teremben
S szemem mezítelen kináljon kéjt!... De este
Vonaglik, s átráng rajtam a csömör csüggedése,
Üres szivembe kong az óra zord ütése,
S levetném a kéj súlyát, mint igát a barom.
De kétes csendjük kész már a rémült, új rohamra,
S már hallom is, jaj, hallom, ugat a messzi falka,
És talpra szökkenek, s hajam vadul lobog...
Vagy nézni enyhe égre, mint kicsi gyerekek,
Az égre!... Ám Apolló ott nyílat ereget,
A szép és gőgös isten, s a nyílak lángesője
De trónján süketen s vakon a Végzet ül,
S lelkem, kéjre ítélve és menthetetlenül,
Sír, és hogy ne is lásson, szemeit eltakarja...
A fáklyák véres lángot löknek az éjbe szét;
Déli szél langyos szája szítja csípőm tüzét,
S az árnyban lent közelgő lovak lába dobog...
Félmeztelen kihajlok a nagy fekete ajtón,
S úgy hívom, mint halódó, ha inni kér, sohajtón...
Már jő! Balsors reá! Mert része lesz kegyemben!
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir