Vörösmarty Mihály: EGY BOLDOGTALANNAK PANASZA | Verstár - ötven költő összes verse

EGY BOLDOGTALANNAK PANASZA

Ah hova, ah nagy Egek! hova tüntek el annyi szerencsés

Napjaim, hol kegyetek víg örömekre hozott?

Gyászba borúl éltem, fut tőlem előbbi szerencsém,

Mellyel egész Földet nyájasan áltölelém.

Már az idő, melyben vigasággal adóza szerelmem,

Megszűnt, s e zavarok közt lehanyatlik erőm.

A rohanó esetek tűndér képével enyelgő

Érzetek eltűntek hajdani kedvem alól.

Mindenem eldúlá az irígy sors kényi, ezentúl

Csak magam, elhagyatott! megkeserűlve nyögök.

Míg Lidikém ajkán, s kiderűlt szép arca vonásin

Függhettek lánggal gerjedező szemeim.

S egy szép pillantat szöke vissza szemembe szeméből,

Egy bizodalmat adó csók heve szálla reám.

Haj, mi igen boldog, mi szerencsés életet éltem!

Nem vala ily habozó, csendesen álla hajóm.

De hamar eltűntek nyúgalmam napjai, álfény

Volt, mire bámultak megcsalatott szemeim.

Ím más boldog ölén enyeleg szép tárgya tüzemnek.

Elfordúl, ha közel járva, feléje megyek,

S csendemet elzavaró báját elzárja szememtől,

Ah mi kegyetlen szív, ah mi kegyetlen alak!

"Hát hova futsz tőlem, kegyesem, kiben éle reményem?"

Hasztalanúl rebegek, megveti mindenemet.

Nincs hova fordúlnom, mikor a rév, melyre ügyeltem,

Ellenem áll, s a víz mélyire visszataszít.

Futva remény nélkűl, tova hagyva előbbi tanyámat

Kell csavarognom az éj kétes homályi között.

S tán soha fel se derűl a rég várt hajnali csillag,

Melynek lángja után fényre derűlne napom.

Tengeren és ligeten, várasban, puszta magányban

Nem könnyűlve követ bánatom, űzve nyomoz.

A hanyatló nappal inségem nyögve beszélem,

Szintúgy amikoron kis tüze kelve tenyész.

Jöszte felém, kedves! s ha segéded nyújtod, azonnal

E sanyaru inség súlya alól kikelek.

Pest, 1819

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!