Vörösmarty Mihály: A HAJNALHOZ | Verstár - ötven költő összes verse

A HAJNALHOZ

Szépen hasadsz a támadat ormain
O puszta tájnak hajnala! hűs szelek

Lengnek ki nyílt rózsás öledből,

S víg öröm ül piros arcaidban;

De nem vidítják lelkemet ékeid.
Vigasztalatlan térek elődbe: im

Keserv borong sötét szememben,

S éltem erét epedés zavarja.

Ah tán vidámabb léssz nekem egykoron,
Ha majd utolsó kínom után derűlsz,

Tul a porok bajos világán,

A temető komor álmain túl.

Bús fellegével nem fedi ott homály
Arany hajadnak szálait, és ha köny

Omol szemedből, égi harmat

Lészen az, égi öröm könyűje:

Ha ottan egykor lelkem elébe lengsz,
Többé le nem húny mennyei csillagod:

Örök leendesz, mint az isten,

Aki körűl mosolyog világod.

Jobb angyalomnak szárnyai födnek ott,
S szent hangzatokkal ömledez ajka rám;

A földi élet vad zajával

Messze marad nyugovó fülemtől.

Kivánatim nem gyötrenek el, szorult
Sohajtozások nem törik e kebelt,

Elszáradoznak búm siralmai,

S a komor emlekezet lenyugszik.

De hol tünődöm? föld porain, szegény
Ah hát halálig tart-e ez érzelem?

Holtig kerűlsz-e, oh leányka

A szivekig ragyogó szemekkel?

Börzsöny, 1822

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!